Ahol valódi ágyúgolyók vannak a falba lőve

A Hadtörténeti Múzeum mai képét három ostrom alakította ki

2016.05.26. 14:45
0 hozzászólás

A budai Várhegy valamikor kisebb volt mint ma. Az északi végén nem volt meg sem az Esztergomi-rondella, ahol egy hatalmas zászlórúd áll most, sem a mai Anjou sétány, ahol mindenféle hadieszközök vannak kiállítva. De még a Hadtörténeti Múzeum mai épületének jó része is a levegőben lógna, ha hirtelen visszaállna alatta a középkori állapot. Már csak ezért is érdemes elnézni ide, merthogy az udvarán ott az eredeti várfal egy szépen rekonstruált szakasza. Kovács Vilmos ezredessel, az intézmény parancsnokával jártuk be a múzeumot, hogy meséljen nekünk az épület történetéről, mely épp oylan izgalmas, mint a szomszédos Levéltáré.

A már emlegetett, szépen helyreállított erődítményrész még az Anjou királyok idején épült ki ebben a formájában, mögötte pedig lakóházak és műhelyek voltak: mészárosok, íjgyártók, kereskedők dolgoztak ezen a fertályon. A fennmaradt polgárnevek alapján a várnegyednek ezt a végét lakták a magyarok, a délit a németek.

Mikor a töröktől visszavették a Várat a keresztény seregek, nem sok maradt az egykori virágzó városból. Az ostrom utáni romokat egyszerűen „letolták a hegyről”, így a Várhegy északi vége alatt ma gyakorlatilag a régi törmelékek vannak. Na meg azok a tárgyak, amelyek belekeveredtek a hulladékba. Például egy gyönyörű török bronzágyú, amit Budán öntöttek alig három évvel az ostrom előtt, s most a Hadtörténeti Múzeum udvarán áll. Hosszú Hasszánnak hívják, közel négy tonnás, és érthetetlen, hogy miért került a romok közé, hiszen a bronz már akkor is nagy érték volt – egy korszerű ágyú meg pláne.

Arra, hogy így lett nagyobb a Várhegy, ma már csak az emlékeztet, hogy olykor kicsit megrendül itt-ott. Nem véletlenül vitték el az esztergomi-rondelláról néhány éve a korábban ott kiállított nehéz fegyvereket.

Miután visszafoglalták a töröktől a Várat, szinte egyből laktanya került erre a helyre, mégpedig a gránátosoké. Ők kapták meg az 1800-as évek elején a Mária Magdolna-templomot is, így lett belőle Helyőrségi-templom.

A ma ismert, klasszicista nyugati homlokzata 1847-ben készült el, az akkor már Ferdinánd-laktanyának hívott épületnek, hogy aztán két évvel később a magyar csapatok megsorozhassák ágyúgolyókkal Buda ostromakor. Akkoriban már messzebbre vittek az ágyúk – nem is olyan rég írtunk róla, hogy Görgey az Óra-villa elől irányította a hadműveleteket.

A golyók ma is ott vannak a falakban. Mármint nem csak a nyomaik, hanem maguk az ágyúgolyók is. Bár a felújítások során megerősítették őket a helyükön, nem csak olyan emlékmű ez, mint a Kossuth téri fémgömbök – itt valóban az eredeti lövedékek vannak az eredeti helyükön.

Maga az épület azonban nem sérült meg jelentősen, a szabadságharc leverése után is laktanyaként üzemelt tovább. Persze magyarokat nem igen találtunk volna benne akkoriban: a Habsburg-birodalomban – ahol a katonaságnak rendvédelmi szerepe is volt – ügyeltek arra, hogy mindig idegen nemzet katonái állomásozzanak az országokban. Magyarok voltak például a bécsi Burgban vagy épp Észak-Itáliában, itt pedig mondjuk bosnyákok.

A kiegyezés után új északi szárnyat és magyar nevet kapott az intézmény, így lett Ferdinándból Nándor-laktanya. Aztán ahogy a várak elvesztették hadászati jelentőségüket, úgy vesztette el a várban működő kaszárnya is. 1926-ban döntöttek arról, hogy múzeummá alakítják.

Ellenszélben született a gyűjtemény

A Hadtörténeti Múzeum ötlete már a kiegyezéskor felmerült: ha az osztrákoknak Bécsben van saját gyűjteménye, akkor nekünk miért nincs? Ám erős politikai ellenszélben kellett kilobbizni a megalapítást. Hiába gyűlt össze egy gazdag huszártörténeti anyag az 1900-as Párizsi Világkiállításra, még 1908-ban is azon dohogott Pilch Jenő, katonai publicista, hogy „nemzeti, szépművészeti, közlekedésügyi, mezőgazdasági stb. múzeumaink mind gyönyörű alkotások, csupán hadimúzeumunk nincs!”

Nos nem véletlenül ment nehezen az alapítás: Bécsnek kényes téma volt a magyar hadsereg ügye, 1913-ig saját tüzérségünk sem lehetett. Az ellenállás olyan nagy volt, hogy mire nagy nehezen 1918 novemberében sikerült megalapítani a gyűjteményt, a monarchia épp fel is bomlott. Az első felhívás rögtön a harctérről hazatérő katonákhoz szólt, hogy ami történelmi jelentőségű fénykép, feljegyzés, tárgy a birtokukban van, azt szolgáltassák be a múzeumnak.

Ez a kutatói szempontból is izgalmas anyag lett a magja a gyűjteménynek, mely ma mintegy félmillió műtárgyat, s ezen kívül 6-7 százezer fotót és dokumentumot számlál. Ebből 8-10 ezer tárgyat láthatnak a látogatók.

Bár a múzeumnak kiemelt célja, hogy a nagyközönség is megismerhesse a magyar hadtörténetet, legalább ilyen a fontos a kutatómunka. Pont ugyanúgy archiválják a fegyvereket, ahogy a Széchényi Könyvtár a könyveket: minden új típusból két „köteles példányt” megkap a gyűjtemény.

A hely kitűnő választás volt. A környék amúgy is bővelkedett katonai emlékekben: ott volt a Helyőrségi-templom és az 1922-ben felállított Kapisztrán Szent János-szobor is a később róla elnevezett téren. Ő ugyanis a katonalelkészek oltalmazója, merthogy minden fegyvernemnek van saját védőszentje a harckocsizóktól (Szent Kristóf) az ejtőernyősökig (Szent Mihály). Mire 1937-ben megnyílt a múzeum a nagyközönség előtt is, addigra még több emlékmű vette körbe a házat. Mivel 1686-ban ezen a helyen sikerült először betörni a Várba a keresztény csapatoknak, a 250. évfordulón számos emléket állítottak – a legismertebb közülük a várvédő Abdurrahman pasa jelképes síremléke.

A Vár elfelejtett sarka

Az átlagos turisták szemében a budai vár gyakorlatilag két pontot jelent: a Királyi Palotát és a Mátyás-templom környékét. Pedig a polgárváros, kiváltképp a nyugati és északi falon húzódó sétány legalább olyan szép és érdekes. Az egyelőre funkcióját kereső Magdolna-templom tornya, ahonnan talán a legszebb a kilátás az egész városra, és a jó adottságú, mégis rosszul kihasznált Kapisztrán tér nagy lehetőségeket rejt. Mintha csak egy egészen kicsi lökés hiányozna ahhoz, hogy itt is beinduljon az élet, amiből alighanem a múzeum is profitálna. Bár most sem panaszkodhatnak az éves látogatószámra, az erre járó, „betévedő” turistákkal alighanem még nagyobb forgalmuk lehetne.

A kor elvárásainak tökéletesen megfelelt az épület, hiszen a nagy, átjárható hálótermek kínálták magukat kiállítótérnek. Mai szemmel persze már nagyon merev ez a rendszer, csak a rendezők leleményességének köszönhető, hogy oldani tudják ezt (például a mostani állandó kiállításon folyosók bevonásával, amelyek mondjuk az I. világháború lezárását bemutató tárlaton vasútként, az 1919-es zavargások idején kockaköves utcaként jelennek meg).

Az új múzeumnak nem sokáig örülhetett a közönség, a háború miatt menekíteni kellett az anyagot. Az értékesebbik felét a dobai Erdődy-kastélyba szállították, a többit helyben rejtették el – sajnos egyik sem bizonyult jó döntésnek. A kastélyt ugyan a harci cselekmények megkímélték, de a háború után az oroszok és a helyiek kifosztották, a pontos veszteséget ma sem ismerjük. Nem járt jobban maga a múzeumépület sem: a heves harcokban két bombatalálatot kapott, amelyek három szintet szakítottak át, a padlástól a pincéig robbantottak sebet a házon.

Aki ma járja körbe az épületet, az aligha fedezi fel a sebeket. A háború után, szemben a Vár több pontján végbement kortárs helyreállításokkal, itt inkább a historizáló vonal kerekedett felül. Olyannyira, hogy a legrégebbinek látszó elemek azok, amelyek utólag kerültek a korábban dísztelen udvari homlokzatra: a kecses erkély, boltíves balkon és a kerengő szerűen nyitott folyosó nem volt ott a háború előtt.

Ez utóbbi, a felette húzódó kettős ablaksorral nem véletlenül üt el az épület többi részétől. Gyakorlatilag a semmiből építették fel ezt a szakaszt, itt rombolta ugyanis földig egy bomba az épületet. Ennek a robbanásnak köszönhető a mai két szint magas díszterem, melynek a helyén korábban két egyszintes terem volt, de a helyreállításkor úgy döntöttek, megtartják a nagyobb teret.

Most itt van kiállítva Vágó Pál huszárokat ábrázoló hatalmas festménye, mely eredetileg a Párizsi Világkiállításra készült. Később a Ludovikára került, onnan a Hadtörténeti Múzeumba, ahol a 90-es évekig feltekerve, elfeledve porosodott. És ez csak egy a múzeum számtalan izgalmas kiállítási tárgya közül. Aki a többi pár ezerre is kíváncsi, látogasson el hozzájuk a Várba.

Aki kíváncsi a régi budapesti épületek titkaira, kövesse az Urbanistát a Facebookon!

15%

Edith Eva Eger A döntés

3999 Ft
3400 Ft
15%

Pan-dji Vádirat

3499 Ft
2975 Ft