Mindennapi művészet a talpunk alatt

Neked is vannak kedvenc mozaiklapos lépcsőházaid vagy körfolyosóid Budapesten? Megtörtént már, hogy rajtuk taposva elgondolkoztál, hogy fér el ennyi szín, minta, gyönyör és történet egy ilyen kis felületen? És dühöngtél már azon, hogy hova tűntek a gyártók és miért cserélik le őket a házfelújításkor még mindig nagyáruházi csempére? Ha mentettél meg már bontásból akár csak egy mozaiklapot is, imádni fogod ezt az anyagot. Ha még nem, akkor ma nézzél te is a lábad elé!

Miért is rajongunk pontosan?

Nem árt tisztázni, hiszen egy csaknem feledésbe ment anyagról van szó, így a névhasználat is bizonytalan és sokszor pontatlan.

1. A legtöbb bérházban, közintézményben mozaiklappal vagy más néven terazzolappal találkozhatunk. A mérete 20x20 centis, felületét visszacsiszolják és kavicsos szemcsék látszanak rajta.
2. A cementlap szintén 20x20 centis, de felületét nem csiszolják vissza és nincsenek rajta kőszemcsék sem.
3. A mettlachi méretben is eltér a fentiektől: 17x17 centis, jellemzője a finomabb alapanyag és a fényesebb felület.

Ezen kívül sok helyen lépkedünk öntött terazzó n, amely a terazzolaphoz hasonlóan készül, de nem lapokban, hanem a helyszínen, egybefüggő felületben.

A cementből készült préselt lapok hódítása az 1850-es években indult valahonnan Dél-Európából: Franciaország és Spanyolország még mindig nem döntötte el egymás között a nagy cementáruvitát. Mindenesetre hamarosan elterjedt a szomszédos Itáliában és Portugáliában is, majd ugyanezen országok gyarmatain. Itt sok és olcsó munkaerő gyártotta a lapokat, persze mindenhol hozzátéve a saját arculatot mintában és színvilágban. Magyarországon csaknem 30 éves késéssel indult a cementáruipar, viszont hamar beérte Európát.

Cristofoli Vince, Melocco Péter és Leonardo – ha a címtárakban az első műkőöntők és cementáru-gyárosok neveit nézzük, rögtön kiderül, hozzánk melyik országból került a gyártás. A kiegyezés utáni korszak kiszámítható hátországot jelentett az iparnak, így a kis manufaktúrák hamarosan gyárakká nőtték ki magukat. Az olasz származású mesterek mellett a legnagyobb és talán leghíresebb Walla József gyára volt.

Aki őfelsége tetszését is kivívta

Walla József (1855-1920) Morvaországban született, de apja korai halála után magyar édesanyjával hazaköltöztek. Az Iparrajziskola elvégzése után pár évig egy irodában dolgozott. 1878-ban önállósította magát, a millenniumi kiállításon pedig már a legfelsőbb elismerés érte a mozaik- és cementgyárának termékeit felvonultató cementpavilont. A Pesti Napló így örökítette meg Ferenc József királyi lelkesedését:

„A kiállított tárgyak a királynak különös tetszését nyerték meg és azt kérdezte Walla Józseftől, hogy mindazok a saját gyártmányai-e és hogy a cég exportál-e termékeiből a külföldre és hová?

– Romániába, Bulgáriába és Szerbiába a legélénkebb kivitelem van, felség – monda Walla.

–  Ez igazán örvendetes – jegyezte meg a király. Őfelsége legmagasabb elismerését fejezte ki a látottak fölött és Wallának, gyáriparunk e kitűnőségének kezét nyújtva megelégedetten távozott.”

1904-ben Walla József a gyáripar terén szerzett érdemei elismeréséül megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét is. A Vasárnapi Ujság 1896-os számából tudjuk, hogy Walla gyára 1893-ig csak cementárut állított elő, ezután terjesztette ki tevékenységét

„a cement- és mozaik-gyártás minden ágára s az évi termelés 650.000 darab márvány-mozaik- és cementlapra, 15.000 méter cementcsőre becsülhető; előállít továbbá a gyár 150.000 méter gránit-terrazzót és 400.000 méter betonmunkát s mindennemű cementgyártmányt. A gyár állandóan 150 képzett munkást foglalkoztat.”

A cement- és márvány mozaiklapokon kívül cement- és márványmozaikból készült kagylók, oszlopok, lépcsők, faltáblák, kútmedencék stb. szerepeltek a kínálatban. A megrendelések között találjuk József főherceg alcsúti és margitszigeti építkezéseit, a királyi palota, az országház, a vásárcsarnokok, az államvasutak és számtalan magánpalota burkolatait „úgy a fővárosban, mint az egész ország területén is.”

Hol készültek a mozaiklapok?

Hadik András „Egy ’várépíttető’ a századfordulón” című tanulmánya szerint Walla először a Gyár utcában lakott és itt volt a műhelye is, majd a Rottenbiller u. 13-ba költözött családostul-műhelyestül. Az 1890-es évek végén határozta el egy új gyártelep felállítását a Gizella út 36-38-ban. A Walla-gyár 1907-ben ismét bővítette tevékenységét, a részvénytársasággá alakult üzem ezután a Budapesti Hírlap szerint „a kerámiai ipar egyéb ágaira és a vasbetonépítésre is” koncentrált.

Közben fokozatosan fiának, ifjabb Walla Józsefnek adta át a cementbirodalmat. Az Asztalos Sándor út 12-ben már ő alapította az új üzemet 1909-ben: a technika legújabb vívmányaival felszerelt gyárban „körülbelül 300 munkás dolgozik állandóan a legelőkelőbb művészi ízlésről tanúskodó egyszerű és díszes kivitelű márvány-mozaiklapok, mintázott cementlapok, karmantyús betoncsövek és egyáltalában minden más cementáruk, mint szökőkutak, jászolok stb. előállításán. Legújabban a gyár üzemkörét kiterjesztette, berendezvén egy kőfaragó-, műkőosztályt, hol mindennemű kőfaragó és szobrász munkát, mint szabadon függő fő- és melléklépcsőket, pihenőket, lábazatokat, ballustrádákat stb. készítenek karszt, süttői, siklósi vörösmárvány és gránit utánzatokban.” 

Végül az idősebbik Walla 1910 körül kivált a részvénytársaságból és visszavonult. Valójában ezután már a gyárra sem következtek jó idők, hiszen az első világháború kitörése után az építőipar visszaesett. 1916-ban már veszteséges volt a gyár, 1918-ban pedig ifjabb Walla el is adta az Unió Banknak egymillió aranykoronáért (névleg a gyár igazgatója maradt).

Az első világháborúban elvesztek a nyersanyaglelőhelyek, elszakadt a beocsini (ma Szerbia) cementgyár is, az addigi legnagyobb cementbeszállító. Végül a második világháborút is túlélő legendás cégek, mint a Walla- és a Melocco-féle cementárugyárak végét az államosítás jelentette. Az Asztalos Sándor utca 22-ből lett a Budapesti Cementáruipari Vállalat, egész Magyarországon csakis itt gyártottak mintás mozaiklapokat. Egyszínűek készültek a miskolci, a debreceni, a pécsi, a beledi és a szentendrei állami gyárakban. Végül a gyártás az 1970-80-as évekre csaknem megszűnt: sírkövesek és műkőkészítők műhelyébe szorult. Így volt ez 2007-ig.

Ő Kauker Szilvia, a MOZA cementlap manufaktúra alapítója. Kőfaragó utcai bemutatótermében hihetetlenül csodás színek és geometrikus, klasszikus, organikus, keleties minták között beszélgettünk örökítésről és megújításról. Hiszen minden MOZA-lap egyesével, kézzel készül, ráadásul kizárólag magyarországi alapanyagokból. Viszont a mai szín- és mintaválaszték összehasonlíthatatlan a száz évvel ezelőttivel, és egy tervezőprogram segítségével bárki összerakhatja magának a saját cementlapját. 

Egyébként Szilviék jobb helyet tudatosan sem találhattak volna, hiszen a bemutatóterem két impozáns Walla-munka közelében van: a Gutenberg Otthon és a Vas utcai volt Pajor-szanatórium 5 percre található. Közben pedig ismeretlen mesterek munkái csodálhatók a Bródy Sándor utcában vagy bárhol a környéken.

A cementlapgyártás történeti áttekintéséhez Kauker Szilvia kéziratát használtuk és neki köszönjük az ifjabb Walla József mintagyűjteményéből származó oldalakat is.

Ha érdekelnek a budapesti házak titkai, kövesd az Urbanistát a Facebookon!