Ahonnan a legjobban lehetett bámulni a pesti nőket

A Duna-korzó időtlen idők óta szerepel a bédekkerek kötelező budapesti látnivalói között, sokaknak a sétányról nyíló panoráma jelenti a fővárost. De az ősbudapestiek közül is csak kevesen tudják, hogy száz éve még milyen veszélyes hely volt. Andalgás a Duna mellett, kilátás a hidakra, a Gellérthegyre, a Várhegyre – csak a látszat. Megannyi szemvillanás, flört és kokettálás pedig a veszélyes valóság. Vajon az okos mamák joggal féltették serdült leányaikat a korzózástól és a Buchwald-székeken eltöltött percektől?

Hogy mi változott az eltelt száz évben, kiderül az idei Budapest100-on, melynek a rakpartok Árpád és Rákóczi híd közötti szakaszai lesznek a helyszínei. A bérházak és középületek kapui április 22-23-án megnyílnak és mutatják meg titkaikat a pincétől a padlásig.

Flört, rossznyelvűsködés és forró lehelet

A Duna-korzón egykor patinás és elegáns hotelek sora állt, divatos nyári éttermekkel, teraszokkal. Itt mutatták be ruháikat a társasági nők, bámulták szívük hölgyét a sétapálcás dandyk. A pesti úri gyerekeknek ez volt a falu, a jó levegő, a játszótér. Mindenki megfordult itt, aki látni és látszani akart.

A decens felszín alatt ott hullámzott a szenvedély, a leányokra, asszonyokra leselkedő veszély. A Budapesti Hirlap szerkesztője hevesen óvta a nőket a Duna-korzótól:

„Az okos mamák nem viszik korzózni a leányaikat, ellenben úgy nevelik őket, hogy asszonykorukban se vágyjanak oda. Mert, legyünk csak őszinték.

Korzóra az urak nem házasodni, hanem flörtölni, kokettálni, pletykálni, sőt rossznyelvűsködni járnak.

Ahány dáma mellett elmennek, annyi szemvillanás... és annyi szó. Szükségük van ezekre a többnyire cinikus, minden esetben kritikus megjegyzésekre az asszonyoknak? Mintha mindannyiszor egy-egy forró lehelet érné lelkük hímporát. És aki aztán nagyon is odaszokott, az végül már észre sem veszi, mint villan vissza öntudatlanul is a szeme, hogy mosolyodik el hozzá méltatlan megjegyzéseken, hogyan hervad el az érdeklődés kihűlt alkonyában. [...]

Korzózás a Duna-parton a 30-as és a 40-es években. Sétáló tömeg és az őket (meg a panorámát) bámulók a Buchwald-székeken

Fotó: FSZEK / gallery.hungaricana.hu

Ha ön még csak tizenötéves, könyörgünk, mondjon le a korzózásról. Ha harminc, akkor gondolja át, amit itt megírtunk, és érteni fog minket. Ha serdült leányai vannak, vigye őket Budára sétálni, vagy a ligetbe, a Margitszigetre, akár Piripócsra, és csak a fiainál akceptálja napi berendezkedésül a korzót, mert ez így sokkal okosabb.”

Buchwald bácsi, mindezt önnek köszönöm!

A korzózásnál is létezett veszélyesebb: üldögélés a híres Buchwald-székeken. Egy merész tekintet vagy a vas karfákon összeérő könyök akár végleges bukást is okozhatott a serdülő leány vagy az addig csak Piripócson sétálgató úriasszony erkölcsi életében.

A székei révén Budapest-szerte ismertté és életében városi legendává lett Buchwald Sándor 1874-ben állította fel először saját gyártmányú, nevével ellátott, bérelhető székeit itt, a sétányon és a Stefánia úton. Azt beszélték, mióta csak kitette a székeit, azóta nem volt nyaralni sem, hogy személyesen ellenőrizze saját jegyszedőnőit. Tavasztól őszig, reggeltől estig ott volt a korzón.

„A kis Buchwald gazdag ember volt, úgynevezett előkelő családot alapított, lányai nagyszerűen mentek férjhez, de a százezrek s a milliók nem akadályozták a foglalkozásában, fáradhatatlanul eljött a korzóra s bokrok mögé bújva lesett.

Fiatalabb korában ellentengernagyi sapkában járt, valószínűleg azért, mert az üzlete vízparton volt. Utóbb rendesen, civilbe öltözött, mint egy kém, úgy járkált a padok mögött.

Legjobban azokra haragudott, akik a padok mögött odaálltak és állva udvaroltak, támaszkodva. Szeretett volna a korzón állóhelyért is díjat szedni. Igen mérges volt azokra, akik sohse fáradtak el s órákig sétáltak ülés nélkül. Viszont igen szerette a traccsolókat, akik egy délelőtt öt-hat helyre ültek ismerősökhöz, ezeknek mindig új jegyet kellett váltani.”

A kellemes tavaszi-nyári napokon több ezer ember váltott székjegyet a vasbútorgyáros alkalmazottainál, a Buchwald néniknél. A korzó jellegzetes, de nem sok kedves szót kapó alakjai voltak ezek a fürge, nyugdíjas nagyik, akik korukat meghazudtoló gyorsasággal csaptak le a „frissenülőkre.”

A székbérlet ára hat fillérről indult, 1936-ban húsz fillér volt és „naponta zsúfolt házat produkált, tavasztól-őszig. Joggal. Nemcsak Pestnek, fél Európának ez a legszebb színháza. Mesés díszlete: Buda és felülmúlhatatlan primadonnája: a Duna” - írta a Pesti Hirlap.

A székek egyébként Buchwald Sándor (1837-1919) saját, 1861-ben alapított vasbútorgyárában készültek. A gyár és a gyáros lakhelye az 1880-as évektől a terézvárosi Nagy János utca 1-ben volt (most Benczúr utca 5.) és ma is áll. Üzlete és raktára az Andrássy út 4-ben működött, egészen az 1948-as államosításig. Saját gyártású szoba- és kerti bútorai megtöltötték az egykori monarchia szállodáit, vendéglőit, kávéházait. Az országos és szakmai kiállításokon sikeresek voltak kórházi berendezései is: az üveglapokkal ellátott műtőasztalok és szekrények, a műtő- és betegszobába szükséges vasberendezések.

A jól jövedelmező vasbútorgyártásból és a Buchwald nénik által keservesen beszedett székpénzből Alsógödön nyaralót építtetett. Noha egész Budapest Buchwald-székeknek hívta a vasszerkezetes, faüléses székeket, azok valójában nem sokkal Buchwald Sándor halála után, 1919-től a főváros tulajdonába kerültek. A székjegyeken is ez állt: „Székesfővárosi sétányszékek.”

Az április 22-én és 23-án megnyitott rakparti házakról és programokról a itt tájékozódhattok. Aki pedig még többet olvasna arról, milyen volt a régi Budapest, kövesse az Urbanistát a Facebookon!

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!