Tegyük fel az internetre a szexuális bűnözők adatait!

„Én nem vagyok nő, csak úgy belegondoltam, hogy életszerűen azért csak megnézném, hogy ki az, aki döfköd engem hátulról.” Amikor 2007-ben a Nap TV-ben ezt találta mondani Bánó András a Zsanett-ügyről, simán képernyőn maradhatott. 2016-ban viszont, miután Aczél Endre hasonló stílusban gyalázta Kiss László áldozatát – „egy szülőnek nem épp élmény, hogy a lányuk szeret, hogy is mondjam, kefélni" –, a Népszabadság azonnal, a Klubrádió pedig a második menet után megvált tőle. Pedig Aczél nem egy tévéadásban vagy egy publicisztikában kezdett ámokfutásba, hanem magánemberként, Facebook-kommentekben. 

Kilenc év hosszú idő, majdnem egy évtized, elvileg elég lehet arra, hogy akár bizonyos fontos társadalmi változások is megtörténjenek.

Ne csapjuk be magunkat, sajnos itt most rohadtul nem erről van szó. 

A társadalmi többség még mindig ugyanaz

Az ugyanis illúzió, hogy az elmúlt tíz évben a szexuális erőszak megítélése alapvetően megváltozott volna a magyar társadalom egészében, hogy már nem többségi nézet Magyarországon az áldozathibáztatás, nem össznépi bölcsesség a „nem kellett volna kihívóan öltözködni", és a „minek ment oda egyedül", és persze a „szeretett kefélni". Aczél Endréből ugyanúgy kibukik ma is, mint Csapó Gáborból vagy éppen Gyárfás Tamásból.

Azért bukhat ki, mert továbbra is ott van mögöttük egy halk többség, amelyik vagy ugyanazt gondolja, amit ők, vagy egyszerűen csak ignoráns, és semmi kivetnivalót nem talál az ilyen véleményekben. Persze az arányok javultak, és lehet, már csak 60 százalékról van szó, nem 80-ról, de ez a többség az a többség.

A szexuális erőszak egyszerűen tökéletes tesztje a társadalomban élő előítéletek mélységének.

Ezekről a bűncselekményekről először általában mindig csak nagyon kevés tényszerű információ jelenik meg, így remek alkalmat ad rá mindenkinek, hogy a történetet a saját legbelsőbb hiedelmeivel egészítse ki. Aczél előítéletei például annyira erősek, hogy azt nemcsak a jogerős ítélet ténye és a periratok tartalma, de az áldozat megszólalása sem volt képes megingatni.

És ezzel nincs egyedül.

Kilenc év ugyanis sok mindenre elég, de a gyökeres társadalmi változásokra borzasztó kevés. Az emberek képesek lehetnek a belátásra, csak éppen a tapasztalatok szerint erkölcsi kérdésekben, bűncselekmények erkölcsi megítélésében ez nem igazán jellemző.

Takáts Zsuzsanna nagyon erős képpel írta le azt, Kiss László hogyan nem kért tőle bocsánatot sem akkor, sem azóta, és hogy valószínűleg még ma sem fogja fel, mit is tett: „ma is ugyanúgy nézne rám, a hideg, kék szemeivel, mint ahogyan akkor abban a szobában". Ezt folytatva: a Zsuzsanna történetét olvasó tekintetek is többségében ugyanolyan szenvtelenek, mint amikor a szűkszavú híradás az erőszakról 1961-ben először megjelent a magyar nyilvánosságban. 

Ami viszont tényleg rengeteget változott, az maga a magyar nyilvánosság, amelyik a botrányról beszámol, azt értékeli, véleményezi. És elsősorban nem azért, mert Bánó András vagy éppen Aczél Endre 2016-ban már nem különösebben tényezők, persze ez is része a folyamatnak. Hanem mert a szexuális erőszakról szóló nyilvános beszéd az elmúlt években tényleg más lett.

A nyilvánosságban már a kisebbség a hangadó

Ez nem azt jelenti, hogy az áldozathibáztatás, az elkövető mentegetése ne lenne továbbra is teljesen bevett; végképp nem jelenti, hogy a nyilvánosság alakítói úgy általában bármiben is felvilágosultabbak lennének, mint a közönségük.

Nem az változott meg, ahogy az erőszakról a mai Magyarország gondolkodik, hanem amilyen módon arról a nyilvánosság előtt beszélni mer.

Mert a többség korábban hangos többség volt. Rendszeresen kinevette, marginalizálta, hitelteleníteni próbálta azt a halk kisebbséget, amelyik az áldozat oldalára mert állni. Ez a többség viszont ma már a magyar nyilvánosságban jellemzően hallgat – nem mintha ne lenne nagyon is markáns mondanivalója –, nem mer beszélni.

Mert ha a vélemények súlya a magyar társadalomban nem is fordult meg, a nyilvánosságban igen. A halk kisebbség hangja szépen-lassan erősebb lett, mint az övék, és ma már Aczél Endre és társai azok, akik marginalizálódnak, hiteltelenné és nevetség tárgyává válnak, amikor egy csoportosan elkövetett nemi erőszakot bagatellizálnak és hazugságokat terjesztenek az áldozatról. Ez az a jelenség, amit például Friderikusz Sándor úgy él meg, hogy szerinte a „sajtóhiénák", a „bosszúszomjas közvélemény" meglincseli, „szabad prédává" teszi Kiss Lászlót.

Hogy, döbbenet, de szexuális erőszak esetén a nyilvánosság ma már nem automatikusan az elkövető, hanem egyre inkább az áldozat oldalára áll. 

Ez pedig nagy dolog. De sajnos megint csak nem szabad ezt összetéveszteni semmiféle radikális érték- és szemléletváltozással. Aczél, Friderikusz és a többiek frusztrációja pont abból fakad, egyszerűen nem értik, hogyan lehetséges, hogy miközben saját környezetük nekik ad igazat, a nyilvánosság előtt mégis össztűz zúdul rájuk. Hogy a barátaik, akik amúgy négyszemközt odakacsintanak és együttérzésükről biztosítják őket, a nyilvánosságban miért hallgatnak, miért hagyják cserben őket. 

Hogy a többség miért halkult és gyengült el, ha egyszer változatlanul ők a többség.

A nyilvánosság tehát nem a szexuális erőszakról vallott társadalmi meggyőződéseket változtatta meg radikálisan, csak egy másfajta meggyőződést kezdett el büntetni, mint korábban.

Akik 2016-ban nem kezdik el automatikusan mentegetni az elkövetőt, sokszor nem azért hallgatnak, mert ők már az áldozat pártján állnának. Hanem mert félnek attól a haragtól, amit a jobbára változatlan nézeteikkel magukra vonnának. Mert a sajtóhiénák, a bosszúszomjas közvélemény haragjának, elképesztő, de már következményei vannak. 

És ez még annál is hatalmasabb dolog. Úgyhogy itt az ideje tudatosítani, mi mindent lehet elérni a nyilvánosságnak ezzel az erejével. 

Mert csak a nyilvánosság előtt van esély

2016-ban korrupciós ügybe és hatalommal való visszaélésbe se politikus, se sportvezető, se semmiféle intézmény vezetője nem nagyon bukik bele. Az igazságszolgáltatás gyakorlatilag halott. Akadnak persze kivételek, de a főszabály mégiscsak ez. Rogán Antal ingatlanügyeitől Matolcsy György MNB-alapítványos pénzosztásáig nincs felelősségre vonás.

A szexuális erőszak ügyeket viszont a mai nyilvánosságban általában már meg lehet nyerni.

De még nem a rendőrségen. Mert az ilyen bűncselekmények töredékét merik csak jelenteni továbbra is, és ha el is indul a nyomozás, a rendőrök hozzáállása gyakran felháborítóan hanyag. És nem is a bíróságokon, ugyanis a megerőszakolt nők megaláztatása, a méltatlan bánásmód továbbra is mindennapos a tárgyalótermekben. Ez pedig már a sima párkapcsolati erőszak esetében is sajnos így van. Az intézményrendszer ordító hiányosságai tökéletesen mutatják, hogy semmiféle alapvető társadalmi változás nincs, és jó ideig nem is várható. 

Viszont ha egy ilyen ügy eljut a nyilvánosság elé, ott már egészen mások az esélyek. 

Az egyetemek hallgatói önkormányzatait a sokadik pénzlenyúlás sem képes megrengetni, de a gólyatáborokban elkövetett erőszakok nyilvánosságra kerülése után már fejek hullanak. A katolikus egyház homályos pénzügyei nem mozgatják meg a közvéleményt, a pedofilügyek viszont címlapsztorik, és itt-ott már Magyarországon is következményekkel járnak. A sportvezetők pedig, mint Kiss László, egy szakmai-pénzügyi jellegű botrányt még képesek valahogy átvészelni, az eltitkolt nemi erőszakot viszont már nem. Innen pedig a következő lépés teljesen logikus:

minél több ügyet el kell juttatni a nyilvánosság elé. Sőt, meg kell próbálni minden egyes ügyet.

Az áldozatok teljes körű anonimitásának biztosításával, az elkövetőket a középpontba állítva. Úgy, hogy a cél a társadalmi szemléletformálás és a bűnelkövetéstől való elrettentés legyen. A működő példa pedig adott. 

Az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma külön hivatalt tart fenn, ami a szexuális bűnelkövetők regisztrálásával és követésével foglalkozik. Különböző szabályozással, de az USA mind az ötven tagállamában adatbázist vezetnek a szexuális bűnözőkről, a bűnelkövetők neve és a bűncselekmény bizonyos részletei pedig bizonyos kivételekkel nyilvánosak, sőt az interneten is kereshetőek. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban?

Az USA-ban egy szülő elég egyszerűen utána tud nézni annak, gyermeke úszóedzője korábban követett-e el ne adj' isten csoportos nemi erőszakot.

Ez a szabályozás olykor persze túl szigorú, káros hatással van az elkövető visszailleszkedésére a társadalomba, a börtönévekről nem is beszélve, és hát a negatív megítélés igazságtalanul sújtja az erőszakoló családját is. Az amerikai rendszerrel szemben rengeteg kifogást lehet felhozni.

Magyarázkodjanak csak a politikusok!

De nem is az a cél, hogy azt teljesen lemásoljuk. Sőt, valójában nem is feltétlenül az, hogy egy nyilvános adatbázist végül ténylegesen be is vezessünk. Mivel óriási politikai költséggel jár a szexuális erőszaktevőket a nyilvánosság előtt mentegetni, a legradikálisabb javaslatok felvetésével komolyan lépéskényszerbe lehetne hozni a döntéshozókat.

Az elmúlt évek erőszakkal kapcsolatos botrányai után a politika a közvélemény nyomását érzékelve több esetben is kénytelen volt cselekedni, vagy legalább a cselekvés látszatát kelteni. A felszínre került ügyek mögött rendszerszintű problémák, elhallgatott esetek tömegei húzódtak meg, amire a döntéshozók törvényi eszközökkel, vagy legalább azok belengetésével válaszoltak. Mivel Kiss László botránya is csupán egyetlen az úszósport és tágabban a versenysportok világának sejthetően óriási számú elhallgatott bűncselekménye közül,

mikor, ha nem most kellene még nagyobb nyomás alá helyezni a politikusokat?

A Magyari Péter által feltárt Sipos-ügy következményeként 2014 végén a fideszes Selmeczi Gabriella indítványára az Országgyűlés úgy szigorította a büntető törvénykönyvet (Btk.), hogy a törvény hatályba lépésétől kezdve többé nem évülnek el a gyermekek sérelmére elkövetett súlyos szexuális bűncselekmények. Selmeczi Gabriellát most meg kell kérdezni: milyen jobb ötlete van arra, hogy egy szülő, amikor egy edzőre bízza gyerekét, biztos lehessen abban, hogy azt nem ítélték-e el egy 41 kilós, fejletlen, alig 18 éves lány megerőszakolásáért?

Az ELTE gólyatábori botrányai után már csak annyira futotta, hogy Balog Zoltán bejelentette, kezdeményezi, hogy a Btk. kezelje minősített esetként, ha valaki oktatási intézményben vagy annak rendezvényén követ el szexuális bűncselekményt; az ELTE ÁJK dékánja pedig egy olyan törvénymódosítást kért, amivel kirúghatják az erőszakolót, ugyanis a meglévő szabályozás erre nem adott lehetőséget. Mivel Balog Zoltán alá tartoznak a sportügyek is, ideje színvallásra kényszeríteni: hajlandó-e valódi megoldást keresni arra, hogy a szexuális ragadozókat hatékonyabban ki lehessen szűrni az uszodákban és a sportpályákon? 

Teljesen más témában, de maga Orbán Viktor is beszélt nemrég a szexuális erőszakról: a szilveszteri kölni erőszakra utalva azt bizonygatta, nem fogja hagyni, hogy bandák vadásszanak „asszonyainkra és lányainkra″. Ideje megkérdezni tőle, mondjuk a parlamentben: mit is gondol most arról a Kiss Lászlóról, akit a Hosszú Katinka-ügy idején éppen ő mentett meg a bukástól? És amúgy csak a migránsoktól vagy az úszómedencék mellett vadászó bandáktól is hajlandó-e megvédeni asszonyainkat és lányainkat? 

A szexuális bűnözők netes adatbázisa radikális ötlet, de muszáj radikális kiindulópontot keresni, hogy legalább valameddig eljussunk.

Dobjuk be, és utána nézzük végig, ahogy a döntéshozók arról magyarázkodnak, miféle alkotmányos korlátai vannak a javaslatnak, és miért nincs joga egy szülőnek arra, hogy nagyobb biztonságban tudja a gyerekét! És utána kompromisszumként hátha hajlandóak legalább azokkal a nőjogi szakpolitikai javaslatokkal foglalkozni – a párkapcsolati erőszak témájában is –, melyekkel civil szervezetek és ellenzéki képviselők régóta házalnak, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A Kiss László-ügy első napjaiban Gyárfás Tamás azzal védekezett, hogy a nemi erőszak köztudott volt, hiszen bárki felmegy az internetre, ott megtalálja az információt. Hazudott, de nagyon köszönjük, ő adta a mostani ötletet.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)