A köztársaság állapota

"Magyarországon baloldali politikus ekkora tömeget régen látott" - mondta Gyurcsány a közönségében gyönyörködve. Hát bizony, az nem volna igaz, hogy sosem látott, csak az még régen volt, amikor nem volt ajánlatos távol maradni. Ezek már önszántukból jöttek, Ferenc, téged látni, belehúzni, színelátásodban fürdőzni, szeretni. Mert ne legyen senkinek olyan illúziója, hogy ezek a tömegek a politika iránt érdeklődőkből állnak össze; nem, ezek már hívők, akiket ezért a politika valósága mint olyan, nem érdekel. Ez abból látszik, hogy az érdeklődő legfeljebb elismerően bólint, ha tetszik neki valami, de nem kezd ordítani és integetni egy nagy narancssárga koronggal vagy piros négyzettel, amit a kezébe nyomtak.

És bizony nem csekélység, hogy van már ilyen baloldaliban is: kevesebben ugyan, mint a jól bejáratott fideszes had, de eddig ennyi se volt. Sem Horn Gyula, sem Kovács László, se a most a színpadon napszemüvegben vigyorgó, Agent Smithnek öltözött Medgyessy ügynök nem gyűjtött ennyi rajongót. Sikerült a terv, legalább részben: a karizma megfogant. Gyurcsánynak a skandálás tetszett legjobban, csaknem elsírta magát a gyönyörtől. De ennél is megnyugtatóbb, hogy egy ennyire széteső, csapongó, szinte összefüggéstelen beszédet is üdvrivalgással jutalmaz a tábor, annak ellenére, hogy rákeverték a zenét. Juhász Ferenc viszont kétségtelenül elismerést érdemel: messze túlteljesítette Rákay Philipet; csak az szól az utóbbi javára, hogy Philip viszont nem akar honvédelmi miniszter lenni.

Hairt játszani a tömegnek lényegesen jobb ötlet, mint hogy azt kelljen nekik hallgatni félórákig, ahogy különféle kampánysztárocskák rikácsolnak, hogy hajrámagyarország. De ha egy szabadságeszmékért rendezett tüntetésen pont a Let the Sunshine In nem hangzik el, akkor ott valaki rosszul teszi a dolgát.

Orbán jelenései eddig sem nélkülözték a tömeges lelkesedést, és még mindig vannak elegen, akik nem unják. Amit itt előadott a Gyurcsány-papírszoborról, amely a megelevenedett szoborpark élén Budapest felé tart, ahogy eldarálta félszeg, máris csontig kopott hívószavait, hát azt bizony a szimpla érdeklődők kifütyülnék és megdobálnák. Ehhez is hívők kellenek. Hüledezik, hogy Gyurcsányból nagyobbat nyomtak, mint belőle, vagy az épp a Duna túlpartján meredező hatemeletes Schmitt Pálból. Megállapítja, hogy ez a kommunista vezetőket idézi - mintha Fabulon Ági sose lett volna -, és megfújja a riadót: gyünnek a komcsik vissza. A limuzinszocialisták, meg a luxusprofit. Erőtlen, gyenge próbálkozás az "ein Mann" mintájára: a diktátori hajlam vádja - speciel - nem fog Gyurcsányon. Ha van is ilyenje, ügyesebben titkolja, például most sem az Andrássy úton szólalt fel Csoóri Sándor azzal, hogy túl korán jött ez az egész demokrácia-izé, mert előbb le kellett volna számolni a komcsikkal, és visszamagyarosítani mindenkit. Hanem a Kossuth téren. Ováció közepette.

Sokféle, sokszínű butaság és lózung hangzott el ezen a két tüntetésen. A fősodor azonban mindkét oldalon az államformát tárgyalta. Gyurcsány tematizációs offenzívája bevált, a szabadságféltés kezdetben üres edényét egy hét alatt televizelte a nemzet betege. A köztársaságról kezdeményezett vita a liberális skálára terelte a figyelmet: arra, hogy milyen mértékű hatalomkoncentrációt ígér a két párt; mibe óhajtanak beleugatni, és mibe nem. Mindkét főüzenet az volt, hogy a másik fél diktatúrára törekszik. Az állítás indoklása az egyik oldalon egy tizenhét emeletes plakát, a másikon meg pont azok az arcok, akiknek rémes, és egyáltalán meg nem magyarázott, el nem varrt, legfeljebb elhessegetett hatalmi vízióival tele van a levegő két hete. Teokraták, royalisták, húszéves rémálmok álmodói, roggyant elmék, akiknek világképe nem politika, hanem pszichózis. Amit mindenki másra rá akarnak kényszeríteni, és akiknek senki se szól, hogy halkabban, de még azt se ígérik meg, hogy nem nyúlhatnak majd a gombokhoz, ha győz a förgeteg. Nincsenek hozzájuk mérhetően szabadságellenes figurák a szoborparkban. Sajnálom, de muszáj megvetnem őket, vagy azért, mert komolyan gondolják, vagy azért, mert baromságokat hordanak össze. Ha ez itt a demokrácia és valami más, autoriter, restriktív, szakrálisan - tehát irracionálisan - legitimált rendszer társadalmi vitája volt, és ebben a felállásban a demokráciát abszolút értéknek tekintjük, akkor az érdemi vitát, ha lett volna olyan, megnyerte Gyurcsány. Elvileg.

Viszont úgy tűnik, jóval többen tekintik Orbán Viktort abszolút értéknek, mint ahányan a köztársaság mai arcát. Azt a kilencmilliót leszámítva, aki most még nem foglalt állást.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!