Ne kattanjon rá a Catanra!

Catan telepesei

Amióta társasjátékteszteket írunk, az olvasók minden egyes cikk alatt a Catant követelik tőlünk a kommentekben. Engedtünk a népakaratnak, és előszedtük a 95-ös megjelenésekor négy komoly szakmai díjakat is besöprő klasszikust, de szomorúan kellett tudomásul vennünk: az elmúlt közel húsz évben annyi szebb, összetettebb, szórakoztatóbb (és mindezek miatt drágább) társasjáték jelent meg a piacon, hogy egy ilyen unalmas őskövülettel már nem is nagyon érdemes foglalkozni.

A Catan kifejezetten idegesítő játék. Az ember csak ül szomorúan az asztalnál és percekig bámulja a szerencsétlenül kiválasztott térképdarabkáit meg a rájuk írt számokat. Közben a kockáit bűvöli, rázza, morzsolgatja, hogy valaki kidobjon velük egy nyavalyás 4-est vagy egy 11-est, amiért végre megkaphatja az építkezések legfontosabb nyersanyagait, a fát és a követ. De csak a nyomorult gabonakártyák gyűlnek, amiből ha nagyritkán hármat be is tud cserélni fára vagy kőre, jön a zsinórban 7-eseket hajigáló ellenfél, és elrabolja a kínkeservesen megszerzett javakat. A Catan ugyan egy okos taktikai-gazdasági játékként hirdeti magát, mégis nevetségesen szerencsealapú, és jó dobásuk nélkül nem is lehet benne nyerni.

Nem kattantunk rá a Catanra. Ön se tegye, főleg mert a cikk folytatásában ezerszer izgalmasabb társasjátékokat szedtünk össze!

Agricola

A puhány játékostársak mindig leszavazzák a Catanban a rablók és a kalózok alkalmazását? Akik nem bírják az efféle izgalmakat, azoknak az Agricolát, a gonosz támadóktól mentes stratégiai parasztszimulátort ajánljuk. A Catanhoz hasonlóan ez is földosztással kezdődik, ahol pártállástól függetlenül mindenki egyenlő feltételekkel jut azonos méretű termőföldhöz. Utána jön a taktikázás a szűkös erőforrásokért.

A nehézséget az jelenti, hogy egy-egy akciót csak egyvalaki hajthat végre. Ha ellenfelünk már betermelte a körönként megújuló fa-, nád- vagy birkakészletet, akkor ilyen alapanyagot már csak a következő körben szerezhetünk. Ugyanez a helyzet az építkezéseket és a fejlesztési kártya kijátszását engedélyező mezőkkel – ha az ellenfelünk már elfoglalta azokat, akkor várnunk kell a következő körre. Ezért érdemes játék közben megszerezni a kezdőjátékos pozícióját.

Eleinte szívatásnak tűnhet az Agricola rendszere, de ha mindenki ügyesen taktikázik, akkor a végén csak néhány pontos különbség alakul ki a győztes és a vesztesek között a jól kitalált pontozási szisztémának köszönhetően. A játékban mínusz pontot ér, ha valami hiányzik, és aki bőszen építgeti a karámjait, annak nem marad sok ideje a család vagy a búzamezők bővítésére. Az Agricola két játékossal is élvezhető, több játékos esetén pedig jó nagy asztalra lesz szükség. A parasztszimulátorban a fejlesztés- és mesterségkártyák adják a szerencsefaktort, de ezek nem adnak olyan nagy előnyt a játékosoknak, hogy előre meghatároznák a végkifejletet.

Odalent – Kalandok a mélyben

A parasztozás után jöjjön egy coming out: jelen cikk szerzőinek egyike egy gyerekkori trauma miatt gyűjti felnőtt fejjel is mániákusan a kardos-koponyás műanyagfigurákkal telepakolt társasjátékokat. Épp 20 éve, egy bécsi Gorenje-kirándulás alkalmával történt ugyanis, hogy az akkor még csak tízéves cikkíró egy határközeli osztrák gigapláza gurulós bevásárlókocsijában ülve plüssmamutok, játékdinók, He-Man-harcosok és távirányítós autók helyett egy félpucér barbárral reklámozott társasjátékot próbált kikönyörögni az apjától, és égre-földre esküdözött, hogy még németül is meg fog tanulni, csak hogy megérthesse majd a szabályokat. Az áhított játék a legendás Hero Quest volt, aminek a reklámját akkoriban szinte félóránként lenyomta a Sat1 és a Pro7:

A tízéves kisfiú annyira izgatottan várta, hogy végre megtapogathassa az addig csak az osztálytársai Nyugatról hozott játékkatalógusaiban csodált műanyagsárkányokat és pici csontvázharcosokat, hogy belázasodott. Gyöngyöző homlokkal várta, hogy a gigantikus bevásárlóközpont szédítő üzletlabirintusában a szülei végre megint ahhoz a játékbolthoz gurítsák, aminek a kirakatában már az érkezéskor ott virított fénylő glóriával övezve, hívogatóan a kék-piros MB Spiele-logó és a kardot lengető barbár. De a gőzölős szupervasaló, a rádiós ébresztőóra, a Sanyo magnó és az Agfa kazetta elsőbbséget élvezett a családi bevásárlólistán.

A kipirult arcú, izzadó kisfiú egyre rosszabbul lett, ezért visszavitték inkább a parkolóban hagyott, tetőcsomagtartós Polski Fiathoz, ahol az aggódó nagyszülei teletömték lázcsillapítóval. Végül nagynehezen elaludt, és bár álmában a Hero Quest orkjaival harcolt, titkosajtót keresett az ősi tekercsekkel megrakott könyvespolcok mögött, és kimentette az osztálytársait a gonosz hadúr várbörtönéből, a hazaúton kellett rádöbbennie, hogy a szülei nem vették meg neki azt a társasjátékot, aminek az akkori árából (nagyjából 3000 forintnyi schilling) húsz Kaland-Játék-Kockázat is röhögve kijött volna. Be kellett érnie egy béna űrhajós legóval.

A cikkíró a szörnyű bécsi út miatt végül sohasem tanult meg tisztességesen németül, de azóta is rendszeresen összehívja a régi általános iskolai barátait, ha gyönyörűen kidolgozott figurákat felvonultató fantasy társasjátékokat kell tesztelni. A két éve kipróbált Talizmán ugyan még nem hozta vissza a Hero Quest-reklámok nosztalgikus orkmészárolós hangulatát, a Fantasy Flight Games másik játéka, a magyarul is kapható Odalent viszont már kezdte megközelíteni.

A nagy elődhöz hasonlóan itt is a sok előregyártott folyosó- és szobaelemből kell összerakni az aktuális kifosztandó labirintust, amit 60 ocsmány műanyagszörnnyel (sárkány, démon, ogre, csontváz, óriáspók, pokolkutya meg a többi tipikus fantasy rémség) tehet otthonossá a Mesélő szerepét alakító játékos. A doboz kilenc mintakalandot tartalmaz, ezek alapján később tetszés szerint össze lehet rakni saját történeteket és egyedi labirintusokat, hiszen a kalandvariációk száma szinte végtelen (és természetesen a kiadó és a rajongók is gondoskodnak újabb küldetésekről). A játék dizájnja kellemesen rajzfilmes, a szabályok semmivel sem bonyolultabbak a szokásos „minél jobb varázskardot szerzel a leölt szörnyektől, annál több kockával dobhatsz a még erősebb szörnyek ellen"-fejlődésívnél, a figurák pedig annyira szépek, hogy a ma már harmincéves kisfiú a kilyuggatott szárnyú sárkányt a Trónok harca-regények mellé is kitette polcdísznek.

Az Odalent egyetlen negatívuma annyi, hogy irgalmatlanul nehéz. Nálunk két karakter küzdött a mesélő kalandpaklija ellen, de a második szobáig sem tudtunk elvergődni a ránk zúduló veremcsapdák, majommá változtató átkok és szörnyhordák miatt.

Trónok harca: hatjátékos kiadás

Emlékeznek még, amikor tavaly májusban azt írtuk, a Trónok harca a világ legjobb stratégiai játéka, mert a titkos parancsokon alapuló, számolgatós-szívatós játékrendszere végre örökre száműzte a kockákat és a csupa hatos dobással bemákolt győzelmeket? Tévedtünk. A világ legjobb stratégiai játéka a Trónok harca második kiadása. Ezt ugyan már nem hozta ki magyarul a Delta Vision (bár van magyar szabálykönyv itt), mégis érdemes minden George R. R. Martinnak megismerkedni vele, mert a régi verzió keményfejű Starkjai, rohadék Lannisterei, virágmintás Tyrelljei, koronáért epekedő Baratheonjai és vikingek módjára dőzsölő-fosztogató Greyjoy-ai mellé beemelte hatodiknak a tábla aljára a sivataglakó Martell-házat is.

Ezzel az újítással végre a korábban mindig esélytelen zöldek, azaz az erőforrások nélkül tengődő Tyrellek is győzhetnek (tesztjátékunkban így is történt). Westeros déli részét sokkal több meghódítható földterületre darabolták fel a készítők, és most már a Stannis Baratheon sem tudja a legelső körben bedönteni Királyvárat, mert a beltengeri hajóflottával megtámogatott Martellek azonnal kizavarják onnan (szintén tesztélmény).

A szabályrendszer viszont semmit sem változott, hiszen pont ez adja a fő játékélményt: mindig csak a saját egységeink alá rakott parancskorongokat ismerjük, így sosem tudhatjuk előre, hogy a szomszéd mezőn az ellenfél támadni, védekezni vagy adóztatni fog-e, esetleg a területe túloldalán zajló csatákba akar beleszólni valamelyik fél oldalán. A győzelemhez most is pont ugyanaz az út vezet, mit a régi verzióban: úgy kell sakkozni a sereglétszámot és utánpótlást növelő területek meghódításával, hogy a játék végére képesek legyünk hét várat elfoglalni. Ehhez egy új egység, a támadáskor 4-et, védekezéskor semmit sem érő ostromgép is a segítségünkre lesz.

A második kiadás a Falon túli vadak támadásait is felturbózta. Ha a játékosok összefognak ellenük, sokat nyerhetnek, ha viszont nem, a legkevésbé lelkes támogató iszonyú nagyot szívhat, és akár a drágán kitermelt katonáitól is elbúcsúzhat. A dobozba több olyan új eseménylap is bekerült, ahol a valyriai kard, a Vastrón vagy a hírvivő holló tulajdonosa döntheti el, mi történjen, így a korábbi játékülésekhez képest ezekre az ereklyékre most már nem csak azért érdemes licitálni, hogy előnyt adjanak a harcban vagy a játékosok sorrendjében.

A dizájn is sokat javult. Az ütközetek kimenetelét eldöntő hősök, Stannis, Ned Stark, Havas Jon vagy Cersei végre már nem úgy néznek ki, mint egy lelkes rajongó padfirkái, hanem a Fantasy Flight Games legjobb illusztrátorai festették meg őket. Csupán egyetlen baja van az új kiadásnak: ezt a verziót ugyan már a népszerű tévésorozat elindulása után dobta piacra a cég, sajnos még ezúttal sem Peter Dinklage és Sean Bean vigyorognak ránk a kártyalapokól.

Innsmouth Horror

De mit csináljunk akkor, ha a családtagok és a barátaink nem szeretik azokat a társasjátékokat, ahol mindig egymást kell megelőzni, kiirtani vagy adósságokba kergetni? Az amerikai társasjátékpiac zászlóshajója, a Fantasy Flight Games erre is megoldást kínál: a Rettegés Arkhamban nevű horrorvilágban mindenki a csápos rémek ellen van, ráadásul ez a társasjáték (műfaji oximoronként) egyedül is prímán játszható.

Az Arkham alapjait a legelső, 2008-as nagy indexes játéktesztünkben már bemutattuk: bogaras egyetemi professzorokkal, Indiana Jones-klón régészekkel, fedorakalapos gengszterekkel és a harisnyakötőben marokpisztolyt rejtegető femme fatale-okkal kell az 1920-as évek Amerikájában megakadályoznunk Azatoth, Yog-Sothot, Cthulhu és a többi Lovecraft-rémség evilági eljövetelét, vagyis a világvégét. Mivel a ma már igen népszerű horroríró rengeteg rémtörténetet írt a múlt században, a tanítványai pedig tolkieni igényességgel építgették tovább ködös és sötét, alternatív New Englandet, Lovecraft-megyét, az Arkham társasjátékhoz folyamatosan jelennek meg angolul a jobbnál jobb kiegészítő dobozok.

Az Innsmouth Horrorral például az egyik leghangulatosabb Lovecraft-kisregény, az Árnyék Innsmouth fölött kopoltyús falusijait, torz mélyésglakóit, Dagon atyát, Hydra anyát és a csendes-óceáni kannibálok földjéről egy istentelen, csápos faj fattyaival visszatérő Obed Marsh kapitány pereputtyát csatolhatjuk hozzá az eredeti játéktáblához.

A kiegészítő doboz kis térképe olyan veszélyes helyszínekkel gazdagítja a játékot, mint az Ördögzátony, Dagon Ezoterikus Rendjének temploma vagy a Marsh-féle aranyfinomító, ahol a helyiek a szörnyszülöttektől szexuális szolgáltatásokért cserébe kapott bizarr kincseket olvasztják be. Arkhamból a vasútállomáson keresztül utazhatnak ide a játékosok, és ez erősen ajánlott is, mert ha nem küldjük rá időben az FBI-t az innsmouthi mélységlakókra, hamarabb felébred a játék elején kihúzott Mérhetetlen Vén (Cthulhuék mellé 8 újat is kapunk!) és a csapatunk veszít.

A fő feladatunk viszont továbbra is ugyanaz: le kell öldösni az Arkham utcáin kóborló szörnyeket, és be kell zárni a sötét, külső űrbe nyíló térkapukat, máskülönben még több szörny özönlik elő belőlük. Az ész nélküli játéktáblán rohangálást ezúttal egyedi, külön a karakterekre írt küldetéskártyákkal válthatjuk fel, a borzongásfaktorról pedig az innsmouth-i örökséglapok gondoskodnak: a játékos sosem tudhatja, mikor derül ki róla, hogy az ükapja egy tintahal volt.

Az Innsmouth Horror 16 új karaktert tartalmaz. Van közöttük hírszerző, zsaru, FBI-ügynök és csillagász is, így alapdoboz detektívjével, professzorával és kutatójával kombinálva a játékosok akár egy külön bűnüldöző vagy szobatudós kommandóval is alámerülhetnek a groteszk szobrok és csápos szörnyistenek világába. Bár az eleve kaputrófeával induló sámán és a külső létsíkokról azonnal visszatérő asztronómus olyan erősre sikerültek, hogy már a második körben megnyertük velük a játékot (óriási szerencsével persze).