Addig vert, amíg el nem fáradt

Index: Tudtad, hogy a családon belüli erőszakról fogunk beszélni és azt mondtad, üzeneted van az interjúval.

Attila: A családi bántalmazós sztorikban mindig felmerül az emberekben az a kérdés, hogy a bántalmazott miért nem ment el otthonról. Mert hát – gondolják - bárki kihívhatja a rendőrséget, összecsomagolhat és elmehet. Nem értik az emberek, mert nem tudnak különbséget tenni pár pofon és a rettegésben élés között. A kettő között egy szakadék van. Ha kapok két pofont az utcán, kihívom a rendőrséget, és nem kapok több pofont. Ha rettegésben élek, akkor hiába hívom ki a rendőrséget, miután elmentek, újabb pofonokat kapok. Így, egy idő után ki sem hívom a rendőrséget.

Tizenöt éves koromig éltem a szüleimmel, utána állami gondozásba helyeztettem magam, mert az apukám rendszeresen vert. Az anyukámat is rendszeresen verte.

Azt is mondtad, azért nem tudják megérteni az emberek ezeket a történeteket, mert minden családban előfordul egy-egy pofon, vagy fenékre verés és az emberek ezeket nem tudják megkülönböztetni attól a sokkal rosszabb minőségtől, ami egy családban előfordulhat. Hogy lehetne elmagyarázni a különbséget?

Hazamegyek az iskolából, eleve nyolcszázféle szakkörre járok, hogy ne kelljen otthon lenni, mert az pokol. Az iskolában rossz nekem, deviáns vagyok, mindenki utál, basztatnak, de még az is százszor jobb annál, mintha otthon lennék. Ahogy megyek haza, fel a lépcsőn, tudom, hogy onnantól fogva, hogy belépek az ajtón,velem bármi megtörténhet. Túl kell élnem délután öttől reggel hétig tizennégy órát valahogyan. És lehet, hogy könnyű lesz túlélni, sokat fogunk nevetni és tévét fogunk nézni, de az is lehet, hogy hajnali kettőig fog verni az apám. Az is lehet, hogy kijön a rendőrség és abbamarad, de az is lehet, hogy folytatódik, amikor elmentek.

Volt rá példa, hogy kijöttek?

A szomszéd rendszeresen kihívta őket, mert nem tudott aludni tőlünk. Általában akkor hívta ki a rendőrséget, amikor azt kiabáltam, hogy segítség. Rendes volt a szomszédtól, de semmi foganatja nem volt. Apám nem engedte be őket, mondván, nincs házkutatási parancsuk, az ajtóból mondták a síró anyámnak, hogy tegyen feljelentést. Persze neki esze ágában sem volt, örült, hogy megélte a holnapot.

A rendőrség nem sokat tud tenni, még ha jó indulattal érkezik, akkor sem. A távoltartási rendelkezés az egyetlen eszköz, ami tudna egy olyan időszakot teremteni, amikor nem csak addig a 15 percig nincs verés, amíg ott vannak, hanem másnap sincs, harmadnap sincs, és egy időre fellélegezhet. A távoltartás nem csak a pofonokat szünteti meg, hanem a rettegést. Ha retteg az ember, totál cselekvésképtelen, egyetlen célja van, hogy megélje a holnapot.

Milyen indokot mondott apád a verésre?

Ez nagyon fontos kérdés. Az volt az oka, hogy meg akart verni. Nem szeretnék erre a kérdésre más választ adni. Persze mindig volt valami konkrét oka. Egy időben például rá volt kattanva, hogy mindent látni akar a füzetemben, ezért nem használhattam radírt. Mindent kontrollálni akart, a birtoklás és a totális kontroll minden ilyen sztoriban nagyon fontos elem. Az én esetemben a radírozás is ilyen volt. Emlékszem, kilenc éves voltam, tök jó kedvünk volt, ötöst kaptam valamiből, de radíroztam valami kicsit a füzetemben. Kaptam egy akkora pofont, hogy agyrázkódásom lett. Csak eztán kezdett el verni. Belelovallta magát.

Minden eset úgy zajlott, hogy elkezdődött valamin a vita és ő annyira behergelte magát, hogy jogosnak érezte, hogy megverjen engem. És az nem úgy történt, hogy megvert, és aztán vége lett, hanem addig vert, amíg el nem fáradt. Voltak ebben intenzív időszakok, amikor folyamatosan vert, volt, amikor elment a másik szobába, volt, hogy lihegett a kanapén, és azt a kifejezést ismételgette hosszan, hogy szemétállatkert.

Egyszer bezárkóztunk anyámmal a kis szobába, apám a húsklopfolóval elkezdte verni az ajtót. Anyám ült a fotelben, és azt mondta, azért fog meghalni, mert nem tanulok rendesen.

Mivel foglalkoznak a szüleid?

Értelmiségiek. Van, akinek kell a veréshez az ital, az apámnak nem kellett. Neki az kellett, hogy kellően belelovallja magát. Semmilyen kontrollom nem volt a dolog felett. Anyukám szerint az apámnak van tíz-húsz dolga, amit ha betartunk, például, ha hangosan beszélünk a telefonba, hogy mindent halljon és nem gondolja, hogy a háta mögött pusmogunk, vagy ha hosszan, részletesen elmeséljük neki mindig, hogy mi történt aznap, nem nyúlunk a számítógépéhez, akkor minden rendben lesz. De persze valójában kiszámíthatatlan. Hazaérsz, belépsz az ajtón, ránézel, és tudod, ha vesztettél. Tudod, hogy aznap meg fognak verni. Aztán az is lehet, hogy azt gondolod, ma nem fognak megverni, és mégis megvernek. Egyáltalán semmilyen kontrollod sincs az életed felett.

Ezért próbáltál öngyilkos lenni?

Háromszor is. Az utolsónál, amikor tizenhárom éves voltam és volt pár négyes a bizonyítványomban beszedtem az összes altatót meg nyugtatót, amit otthon találtam. Aztán egy egész napot végigaludtam, de nem lett semmi bajom. Kevés és gyenge gyógyszer volt otthon. Most is emlékszem a kiábrándultságra, amikor felébredtem.

Tizenöt éves korodtól állami gondozottként éltél. Megbántad valaha, hogy eljöttél otthonról?

Soha, egy pillanatra sem.

A családban volt más, aki segített, amíg állami gondozásban voltál?

Az apám minden létező eszközét bevetette, hogy visszaszerezzen. Az a baj, hogy onnantól fogva, hogy felrúgtam egy társadalmi normát, elköltöztem, kiraktam ország-világ elé, hogy engem ver az apám, a többi rokon is szégyenkezett miattam. A nagymamámnak is ugyanolyan szégyen volt, mint az anyukámnak. Apámnak nem volt az, ő túllépett ezen, akár a nyílt téren is vert engem. Nem érdekelte semmi. Emlékszem, egyszer egy étteremben voltunk, körülöttünk apám kollégái, és ő nem bírta ki a félórás buszutat, amíg hazaértünk, ott mindenki előtt kirúgta a lábamat. Volt, hogy a munkahelyén vert meg az irodájában, és volt hogy a nálunk vendégeskedő kollégái előtt.

Amikor eljöttem otthonról, nagyon deviáns lettem. Nem jártam be rendesen órákra, de a tanárok egy része mégis támogatott. Nekik nagyon hálás vagyok, mert önzetlenül kockázatot vállaltak értem. De azért ezzel az egésszel leginkább nem tudnak mit kezdeni az emberek. Nem értik.

Az anyukád még mindig apukáddal lakik. Szoktál velük találkozni?

Anyukámmal viszonylag jó a viszonyom. Sokszor voltam otthon, sokszor akartam apámmal békülni. Nem arról van szó, hogy azóta nem találkoztunk. Sokszor volt vita is, és rájöttem, hogy az a jó megoldás, ha nem találkozunk. Újra előhozza bennem a traumát, és ő képtelen ebből a viszonyrendszerből kilépni. Amikor eljöttem, felrúgtam az uralmát, és ő képtelen váltani, képtelen azt mondani, hogy egyenrangú felek vagyunk.

Sokan mondták, hogy ki kellene békülnöm vele, mert hogy mégiscsak az apám, meg kellene például hívnom az esküvőmre. De nem. Átlépte a határt, megütött, és ő nem tud visszatérni a normális viszonyhoz.

Nincs bocsánat?

De van. Úgy viszont nincs, ha ő is ott van. Azt szoktam mondani, hogy nincs bocsánat, mert ő nem kért bocsánatot.

Soha?

De, volt, hogy bocsánatot kért, miután leírtam neki egy tízoldalas levélben, hogy mi történt velem a gyerekkoromban, de éreztem, hogy fogalma sincsen miről beszél. Nem esett le neki, hogy mi történt. Nem ismerte be, hogy milyen bűnöket követett el. A gyerekkoromat nekem senki nem adja vissza.

Pszichológus lettél. Szerepet játszott ebben a gyerekkorod?

Nem tudom, talán. Sokat jártam pszichológushoz, volt, hogy apám vitt el. Hét éves voltam, és ki akartam ugrani az ablakon. Ezután háromszor voltunk a pszichológusnál, aztán apám mondta, hogy nem kell többet menni. De később jártam magamtól is, és nagyon sokat köszönhetek ezeknek a terápiáknak.

Kevés férfi vállalja, hogy bántalmazás áldozata.

Társadalmilag a keménység elvárt dolog. A férfiak még sokszor büszkék is rá, hogy „atyai pofonokat" kaptak és tovább örökítik apáik kemény érzelemszegény viselkedését. Pedig ők is sírtak, amikor megverték őket, csak ezt a síró kisgyereket nem engedik közel magukhoz. Én viszont nem tudtam mit csinálni. Volt egy pont, amikor el kellett döntenem, hogy ezt felvállalom. És akkor mindenki fogja tudni, hogy Atikát verték, de el fogok tudni jönni otthonról. Vagy játszunk tovább, amikor a tornaórán a testemet látva megkérdezi a tornatanár, hogy minden rendben-e otthon.

Van gyereked?

Van egy héth ónapos kislányom.

Volt benned félsz az apaságtól?

Rettenetesen nagy. Utólag kicsit örülök neki, hogy nem fiú a gyerekem. Így az apámmal való problémakört könnyebb nem átvinnem. Megkönnyebbültem, hogy lányom van, de így is iszonyatosan félek, és folytonosan figyelem magam.