A Hétesen a purdék is a gárdáról álmodnak

Este tíz, az ózdi Hétes telepen koromsötét van. Pár házból szűrődik csak ki sávokban némi fény, közvilágítás nincs, az ég borult. A négyszáz méternyire lévő vashídról egy autó fordul a telep felé. A házak között diskuráló emberek azonnal elhallgatnak, mindenki meredten figyeli a kátyús úton zötykölődve közelítő vakító fényszórópárt.

Idegenek ilyenkor csak véletlenül jönnek ide. Nappal is csak akkor, ha nagyon muszáj: az Index tudósítója két és fél nap alatt a lakókon kívül csak a postással találkozott. A Hétes nemcsak Ózd, de valószínűleg az egész ország legreménytelenebb helyzetű városi gettója.

A vasgyári dolgozóknak épült, egykor irigyelt kolónián mintegy negyven szociális bérlakásban ma közel négyszázan laknak. Két idős ember kivételével mindenki cigány. A munkanélküliség, a nyomor, a nélkülözés, a kitaszítottság mellett az elmúlt években a félelem is a hétköznapok részévé vált.

A házak között füttyök, halk kiáltások hallatszanak, egyre több ember tart az út felé. A város legszélén, egy zárt völgyben vagyunk, az egyik oldalon erdős hegyoldal, a másikon ingovány. "Ha ezek gárdisták, innen nem mennek ki élve" – fogadkozik az egyik tizenéves fiú, miközben a közelítő autót fixírozza.

"Az én életem nem számít, de ha a gyerekeim veszélybe kerülnek, ölni fogok" – mondja elszánt arccal a negyvenes éveiben járó Zoltán. Akad, aki szerint ehhez az is elég, ha valaki hívatlanul sétál éjjel a házak között. A tapintható félelmet sokan leplezik harciassággal, de a merev, riadt tekintetek árulkodók.

"Nem hívjuk a rendőröket, mert ha kijönnek, nem védenek meg, csak kötekednek és cigányoznak" – mondja a 17 körüli Ricsi. Május elsején egy hasonló szituációban (éjszaka egy sötét terepjáró és állítólagos lövések okoztak riadalmat) a kihívott rendőrök a hétesiek szerint ahelyett, hogy megnyugtatták volna őket, gyalázkodtak és megalázóan bántak a telepiekkel.

A konfliktust és a rasszista szidalmakat a mobiljával Budai Barnabás, a helyiek informális szószólója is rögzítette. Amikor ezt a rendőrökkel is közölte, elvették a telefonját és törölték a videót. A sértettek azóta a TASZ segítségével a Független Rendészeti Panasztestülethez fordultak.

Amikor egy februári éjszaka a hétesiek egy autóban gárdistákat véltek látni, Budai fővárosi ismerőseitől kért segítséget. Ők értesítették a rendőrséget, a kiérkező járőrök azonban nem találtak gárdistákat. Budai épp az Index látogatásakor kapott szabálysértési határozatot a rendőrségtől: az eset miatt "valótlan bejelentésért" 50 ezer forintra büntették.

Érthető, ha a romák nem bíznak a rendőrökben. A helyzeten nem javítanak az olyan, fölöslegesnek tűnő egzecíroztatások sem, mint amikor a rendőrök olyasmiért szabtak ki húszezres bírságokat, hogy az egyik kézikocsin nem volt hólánc, vagy piszkos volt a fényvisszaverő prizmája.

A telepen saját maguk szerint is szinte minden férfinek volt már dolga a rendőrséggel. Zömében kisebb-nagyobb lopások miatt kerültek bíróság elé, de előfordulnak erőszakos bűncselekmények is.

Az elzártság, a rettenetes lepusztultság, a kosz, a leépülés, a szenvedélybetegségek és a bűnözés egyvelege a legtöbb kívülálló számára ijesztő, etnikai színezetű problémahalmazként jelenik meg. Pedig a nehéz körülményekhez képest a Hétesen erős a közösségi kohézió, és a helyiek a máshol szokásosnál jóval őszintébbek egymáshoz.

A felszíni durvaság, a kötőszóként használt szitokszavak az Index benyomása alapján leginkább csak a kiszolgáltatottságot és a sebezhetőséget leplezik. Konfliktusok könnyen kialakulnak, de hamar túl is lépnek rajtuk: az összezártság kiélezi a feszültséget, az egymásrautaltság azonban előbb-utóbb elmossa az árkokat.

Az addig csak a rendőrökkel, a többség megvetésével, a gyakran a nemkívánatosságukat éreztető intézményekkel, boltosokkal és diszkósokkal küszködő hétesi romák fenyegetettség-érzete a telepszéli cigánygyilkosságokkal új dimenzióval bővült. Hiába élnek a város peremén, kevés ablakkal a külvilágra: van, amivel mindenki tisztában van. A cigányokat célzó gyilkosságsorozat sikertelen nyomozásának apró részleteiről például szinte mindent tudnak.

A félelem a Magyar Gárdában ölt testet, különösen mióta a félkatonai szervezet a városban viszonylag rendszeresen tart megmozdulásokat. Miközben a gárdisták szabadon masíroztak a belvárosban, a Hétesről a roma ellendemonstráció helyszínére induló kétszáz fős csoportot egyenként motozták meg a hídnál a kommandósok, fegyverek után kutatva.

Az autó a Hétes első házától mintegy 200 méterre megáll. A vaksötétben csak a házak fénypászmái, a cigarettaparazsak és az autó által megvilágított szélfútta por látszik. Az egyik távolabbi házban valaki artikulálatlanul üvöltözik. Az Indexnek minden hétesi gyerek, akivel ilyesmiről beszélgettünk, gárdistákról szóló absztrakt, vagy nagyon is plasztikus rémálmokról számolt be. "Jönni fognak, és itt is keresztet égetnek, mint Amerikában a négerek ellen, láttam a tévében" – mondja valaki a sötétben.

A Hétes nem tűnik olyan helynek, ahol éjjel akár egy nagyobb csoport idegen is szívesen bóklászgatna, ám ezt az itt élők nem így érzik. Minden reggel akadt, aki arról mesélt, hogy valaki befütyült az ablakon, bedobtak valamit, hallott valamit, felébredt valami szokatlanra.

Bár valószínűleg csak a három-négy helyi szipus szórakozik, újabban hajlamos mindenki rosszra gondolni. Az Index tudósítóját a tizenévesek végigvezették egy sötét és dohos légópince-járaton, melyről utóbb a felnőttek mondták el, hogy menekülőútvonalként tartják számon arra az esetre, ha a Hétest megtámadnák.

"Azért csináltam ezt a szerszámot, mert ha bejönnek a szobába, a kaszával nem tudnék megfordulni" – mutat Zoltán az általa ütőszerszámnak nevezett éles, hosszúnyelű vasbárdra. Ilyen szerszám, valamint folyamatosan élesített kard a hétesiek szerint minden lakásban van. Az üvegablakok és a düledező ajtók nem jelentenek komoly védelmet – többen irigykedve mutogatták az egyik ház bejáratánál az ajtó helyére illesztett rozoga, rácsos vaskeretet, mint a tökéletes biztonság zálogát.

"Amikor a múltkor itt faszszopóbüdösgecicigányoztak a rendőrök, azt is kérdezték, hogy miért nem írtuk fel a kocsi rendszámát, ha már annyian láttuk. De hát nincs utcai lámpa, semmit nem lehet látni, így hogy olvassuk el?" – dühöng a tizenéves Józsi.

Az autó elindul, lassan megfordul, és elhajt. Egy darabig még beszélgetünk, de fúj a szél és egyre hidegebb van. Visszamegyünk a házakba. Valahol megint felsír egy gyerek.