Tényleg csillagokat lehet látni a veréstől

Előzmény (5)

Frissebb (2)

További Belföld cikkek

Zsóka idén lesz 50 éves. Férjével és két lányával egy vidéki kisvárosban, jómódban éltek. A férje házasságuk negyedik évében kezdte el verni, rendszerint a gyerekek szeme láttára a fejét ütötte. Zsóka el akart válni, de a család, a vidéki környezet, a jó anyagi körülmények miatt két évtizedig tűrt. Ma azt gondolja, nem lett volna szabad ilyen sokáig vacillálnia egy olyan helyzetben, ahol rendszeresen verték, üldözték, megalázták.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Zsóka: Tizenkilenc éves koromban, érettségi után nem vettek fel a kirakatrendezői iskolába, ezért férjhez mentem nagyon fiatalon. Ez vidéken akkoriban még egyáltalán nem volt szemet szúró, természetesnek számított. Huszonegy éves koromban megszületett az első, harmincegy éves koromban a második lányom a férjemtől. Vidéki neveltetést kaptam, az volt az elképzelésem, hogy a házasságban a papa, a mama és a gyerekek együtt vannak, és minden működik, boldogan élünk. De nem ezt kaptam.

Szerelemből mentem férjhez, biztosan ismered az ilyet, amikor beleszeretsz valakibe, akkor nem látsz, nem hallasz, csak őt látod, a hangját, a küllemét. Az esküvő napján az apukám azt mondta nekem, hogy mindenki olyat válasszon, aki hozzá illik, de én az akkori tizenkilenc éves eszemmel nem értettem és nem is akartam érteni.

Jól értem, hogy apád ellene volt ennek a kapcsolatnak?

Tulajdonképpen igen. Látta, hogy nem illünk egymáshoz, de nem fejtette ki bővebben. Többet nem szólt, és amiben tudott, támogatott engem.

Hogy alakult a házasság?

A házasságunk elején nem kaptam pofonokat, erre nem is nagyon volt lehetőség, mert másfél évet éltünk együtt, aztán a férjem elment katonának. Közben született az első lányunk. Amikor leszerelt, az volt az álma, hogy kamionos legyen, és el is jött Budapestre dolgozni. Alig találkoztunk.

Eltelt négy év, amikorra az első pofonokat megkaptam.

Mit éreztél az első alkalommal?

Teljesült az álmom, mert kirakatrendező és dekoratőr lettem, és elmentem egy kézművestáborba, ahonnan késve érkeztem haza. Beléptem az ajtón, és a férjem nagyon elagyabugyált. Egy háromemeletes társasházban laktunk, szerettem volna elmenekülni, de ahogy kinyitottam az ajtót, úgy zárták be a szomszédok. Pedig ismertem őket, mint a testvéreimet, egy vidéki lakókörnyezetben ez a természetes.

A hajamnál fogva rángatott az emeletre, ütött, rúgott, súlyos külsérelmi nyomai is maradtak az első verésnek. Csak azt éreztem, hogy vernek, és csillagokat láttam, mert tényleg lehet csillagokat látni a veréstől. Úgy éreztem, hogy ezt nem érdemlem. Miért kapom ezt? Próbáltam elmenekülni, a menekülési eszközöm egy kempingkerékpár volt, mert még nem volt jogosítványom, sem autóm. Nem sikerült, a lépcsőházból visszarángatott. A házban mindenki ismert mindenkit, de ebben a pillanatban mindenki eltűnt. Megalázva éreztem magam, és úgy éreztem, valami rosszat követtem el. Nem értettem, miért nem segítenek.

Interjúalanyokat keresünk

Ez az interjú egy olyan cikksorozat hatodik darabja, amellyel a családon belüli erőszakra, a bántalmazott nők, férfiak, gyerekek helyzetére szeretnénk ráirányítani a figyelmet. Olyan személyekkel szeretnénk interjút készíteni, akik nyilvánosan vállalják történetüket, mert hiszik, hogy azzal nyomást gyakorolhatnak a törvényhozókra, és segíthetik az erőszak visszaszorulását. Az interjúalanyok jelentkezését erre az emailcímre várjuk.

A gyerekek is látták ezt?

A nagylányom volt meg akkor, és igen, végignézte. Azután az utcán napszemüvegben, vastag sminkben mászkáltam. A szemem bevérzett, bedagadt, az arcomat ütötte. Nem is lehetett olyankor ráismerni. Nem ismertem ezt az arcát addig.

Nem volt semmilyen előjele?

Lehet, hogy a családból hozta, mert otthon, a családi életükben volt ilyesmi. De fiatalon nem így fogja fel az ember. Úgy éreztem, én is bűnös vagyok, magamat is hibáztattam, mert elkéstem. Csak az eljárás menetével nem voltam kiegyezve. Mert én ilyet nem tettem volna. Túl nehéz és fájdalmas volt, túl sok is volt, ráadásul mások előtt zajlott.

A ház, mindenki tudott róla, hetekig viseltem a nyomait, a kislányom is sipítozott körülöttem. Szörnyű volt. Eleinte hermetikusan elzárt ajtótól, ablaktól. De csak másnapig, mert másnap óvoda, munka, az élet ment tovább, azzal a különbséggel, hogy úgy néztek rám az utcán, mint a pestisesre, meg voltam bélyegezve. Mindenki tudta, hogy mi van, mindenki látta a nyomokat rajtam, bár nagyon kevesen merték megkérdezni, hogy mi van.

Szerinted miért nem kérdeztek semmit az ismerőseid? Miért fordították el a fejüket?

Mert egy zárt közösség volt, vidéken. Szerintem még a mai napig úgy van vidéken, hogy a férfinak speciális jogai vannak, mivel ő a családfő. Nyugodtan üthet, verhet, pofozkodhat, ő oszthatja ki a szerepeket. Azt gondolták, biztos, jogosan vert meg. Apukámnak mondtam, hogy el szeretnék válni, de ő ezt nehezményezte. Akkor még kicsi volt a nagyobbik lányom, és mondta, hogy mással is előfordult már ilyen, és a család mindennél fontosabb.

Az első időben nem állt mellém, hanem a vidéken szokásos dolgokkal jött: meg kell felelni, te választottad, meg kell próbálni, biztos nem fog többet előfordulni, mondta. Nagyon szerettem az apukámat, és a közösséget is, ahol éltem, úgyhogy elfogadtam ezt a rám ruházott feladatot. Egy pár évig elvoltunk. Nem beszéltünk arról, ami történik. Sokat volt külföldön a munkájánál fogva, így az ütközési pontokból kevesebb akadt.

Ezután született a második kislányod.

Igen, a barátaim mondták is, hogy nem kellene ebbe a kapcsolatba gyereket szülnöm, de azt reméltem, jobb lesz. Volt a férjemnek egy nagyon komoly autóbalesete, majdnem meghalt. Ekkor hirtelen nagyon kevésnek éreztem, hogy csak egy gyerekem van, és szerettem volna még egyet. És akkor nem volt a verés mindennapos, bár azért egy-egy pofon elcsattant. Más emberek számára furcsa tiltások, szabályok szerint éltünk.

Milyen szabályok voltak ezek?

Például, ha ment dolgozni, elvitte az asztali telefonunkat magával. Nem volt akkor még mobil, egy hónapig is távol volt akár, és otthagyott egy tízévessel és egy újszülöttel, telefon nélkül. Ezeket a hülye szabályokat persze ki lehetett játszani, de például az öltözködés, a frizuraviselet is az ő megközelítése szerinti kellett legyen. Ugyanakkor voltak engedmények is, megszerezhettem a jogosítványt, elvégezhettem az iskoláimat.

Szeretted őt?

Fiatalon nagyon. De harmincéves koromtól már láttam a jeleket, hogy nem vele fogom leélni az életem. Az elhatározásig viszont még nagyon sok verésen mentem keresztül.

Az előbb mondtad, hogy elfogadtad a házasságod mint rád ruházott feladatot. Ebbe az is beletartozott, hogy az ő szabályai szerint éltél?

Igen, de azért találtam magamnak kiskapukat. A külföldi útjai miatt nem voltam állandó felügyelet alatt, így voltak apróságok, amik boldoggá tettek. Az engedményei például, amiket a mai napig csodálok, mert biztos nem volt egyszerű megtennie. És nem voltak anyagi gondjaink. Kimondottan jó helyzetben éltünk. Tengerparti nyaralásokra jártunk, szépen felszerelt lakásunk volt, talán ez is sokáig ott tartott. Vacilláltam, mert a gyerekeimet anyagi biztonságban tudhattam. De aztán eljött az a pillanat, amikor biztos voltam abban, hogy nem akarok így élni tovább.

Harmincegy éves koromtól már annyira sem működött a házasság, mint előtte sem. Az szörnyű volt. Elmondtam, hogy el szeretnék válni, a nagy verések akkor kezdtődtek. Úgy érezte, vele nem szállhat senki szembe, én meg aztán főként nem. Innentől rettentes dolgokon mentünk keresztül. Azt a három évet nem kívánom senkinek, de már túl vagyok rajta, és azért is mesélem el a történetemet, hogy mindenki lássa, nem szabad idáig tűrni.

Volt egy vállalkozásom, béreltem egy kis üzletet. Dekorbolt volt, de igazolványképeket is csináltam. Miután beadtam a válókeresetet, bejött, és szétverte rajtam a fényképezőgépet, állvánnyal együtt. Volt, hogy elütött a nyílt utcán autóval. Mentem a kislányomért az óvodába, és láttam, hogy óvatosan, lassan jött mögöttem kocsival, aztán gyorsított, és áthajtott a lábamon. Volt, hogy lelocsolt alkohollal, és gyufát dobott rám, de nem gyulladtam be.

Előfordult, hogy visszaütöttem, ami mindig csak olaj volt a tűzre. Volt, hogy menekülni próbáltam, fehérnemű volt csak rajtam, a küzdelemben a felsőt le is tépte. A faluban szaladgáltam egy szál bugyiban, ő meg üldözött engem. Gondolhatod, hogy egy kicsi, zárt közösségben ez milyen. Sokat hívott mobilon is, azt mondta, figyel, lát engem. Annyira féltem abban az időszakban, hogy mindig körbenéztem – még a bezárt vonatfülkében is –, mert azt hittem, tényleg ott van. Ennyire tudott befolyásolni.

Próbáltál valakitől segítséget kérni?

A bátyám és az apukám próbált a segítségemre sietni, de egyszerűen megállíthatatlan volt. Sokszor tettem feljelentést, és rengeteg látleletet is felvetettem. Ez mind csak kidobott pénz volt.

A rendőrök úgy jártak akkoriban hozzánk, mintha hazajárnának. Az esti órákban vert általában. A kislányom szólt olyankor a szomszédoknak, hogy apa megint nagyon bántja anyát, tessenek jönni segíteni. Nem jöttek, de legalább kihívták a rendőröket, akik viszont azt mondták, addig nem intézkednek, amíg nem folyik vér.

Egyszer, karácsonykor, szenteste a férjem elűzött minket az asztaltól, a nagylányom papucsban indult az öt kilométerre élő nagyszülőkhöz a hóban, a kicsi átmászott a szomszéd kerítésén és remegve könyörgött, hogy hívják ki a rendőröket. Azt mondták kiönnek, és jól megverik. Meg is érkeztek, de addigra a férjem jó érzékkel elmenekült. Egyszer akartak a rendőrök kötelességük megszegésével segíteni rajtunk, de akkor sem sikerült. Nem találták.

Végül édesapád elhozott tőle, a lányaiddal együtt.

A szilvesztert velem akarta tölteni a férjem, pedig akkor már volt egy másik barátnője. Mégis engem püfölt otthon. Az ünnepen aztán megint összevissza vert, ököllel. Ugrált a bordáimon, el is törtek, nem láttam a bal szememre. Szerintem ha még egyet kapok, ottmaradok. Nem is tudtam felkelni, annyira össze voltam verve. Másnap apukám jött újévet kívánni, de én fel sem tudtam kelni. Akkor apukám örökre kiköltöztetett ebből a családi házból egy nejlontáskával. Soha többé nem mentem vissza abba a házba. Otthagytam mindent, az életemet.

A válóperes tárgyalásra összeverve mentem, tele voltam kék foltokkal, a szemem ki sem tudtam nyitni. Van is róla fotóm, látleletet is vittem, a bíróság a saját szemével láthatta, a bírónő mégsem választott szét minket. Talán családbarát volt, vagy nem tudom. Minél több bizonyítékot akart, mivel nem volt közös megegyezés a férjem és köztem. A férjem ragaszkodott a kapcsolathoz, be akart nekem tartani.

Tizenhárom év telt el a válás óta. Hogy alakult az életed azóta?

Az elején rettenetes volt a viszony vele, de mivel a kislányom jár láthatásra, tartjuk a kapcsolatot. Mindkét gyerekem azt mondta nekem, hogy nem lett volna szabad ilyen hosszan tűrni, és akkor nekik is jobb lett volna az életük. A mai napig rányomja az életükre a nyomát, hogy sokáig vacilláltam. A nagyobbik lányom Mexikóig menekült, ott él.

Nagyon nehéz volt az újrakezdés, de tényleg nem szabad tűrni. Senkinek sincs joga megütni a másikat. Engem nagyon megerősített a döntés, úgy érzem, hegyeket, vulkánokat tudnék megmozgatni. Jó munkám van, vannak céljaim, álmaim. A magánéletem ugyan nem rendeződött, de azt hiszem, ez érthető is. A hosszú, szövevényes, fájdalmas házasság bennem van, és bár nem vagyok bizalmatlan, de kis hibáktól is úgy gondolom, hogy nem. Azt a kicsit sem. Szerelmes vagyok az unokámba, nekem most az elég.

Abban biztos vagyok, ha megtörténik egy családban, egy kapcsolatban az első atrocitás, nem szabad azon álmodozni, hogy ez az egész meg fog változni. Sohasem fog megváltozni semmi. Nagyon nehéz, de lépni kell.