Szökőnap
4 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Osztálykirándulás az iszapban

2010.10.18. 09:36
Előzmény (1)
A katonák, a tűzoltók és a rendőrök mellett több mit kétszáz önkéntes dolgozik Devecserben. A fehér kezeslábasba bújt gimnáziumi osztályok az iszappal elöntött utcákban lomtalanítanak.

Múlt héten még tele volt a devecseri pizzéria: fotósok és újságírók iszogattak az egyik sarokban ölükben laptoppal, körbejártak a vörös iszappal keretezett szentképeket, meg aranymetszésbe rendezett, pusztítást ábrázoló, jól sikerült fotók, időnként pedig bejött egy-egy helybéli, megtörölte a gumicsizmáját, levette a maszkot, majd rendelt egy felest. A szakács megállás nélkül hagymás rostélyost meg szalámis pizzát készített a konyhában, néha tudott csak elszökni egy cigarettára. Az egyik törzsvendég szerint az iszapömlés után olyan volt a forgalom, mintha többnapos lagzit tartanának az utcában.

Devecser, október 17. Fotó: Huszti István

Vasárnap délután viszont már üres a hely, a szakács az egyik asztalnál cigizik unottan, a pultos lány pedig álmosan a hűtőre támaszkodik.

„A plébánián rántott hús volt ebédre, két adagot kértem, erre rögtön négy szelet húst adtak” – mondja vidáman az egyetlen vendég, mire a szakács csak kedvetlenül bólogat. A múlt hétre már csak az emlékeztet, hogy nincs pálinka, legfeljebb mézes barack, de azt még ilyen nehéz időkben sem ajánlják senkinek.

Ráérnek

A devecseri plébánián ecetes vízben mosnak kezet az önkéntesek. Fehér kezeslábasban, maszkkal, védőszemüveggel indulnak a devecseri házakhoz, majd hat-nyolc óra múlva nyakig, de inkább fülig sárosan térnek vissza. Csak a szemük látszik ki a maszk és a védőruha műanyagcsuklyája alól, még egymást sem ismernék meg, ha vörös iszappal nem mázolnának beceneveket és kezdőbetűket a hátukra.

„Mindenki talál valami munkát magának, mi szombaton jöttünk, és egyszerűen csatlakoztunk egy csapat katonához, akik ásóval mentek valahova” – meséli az egyik önkéntes, aki egy nagy, sáros P betűt visel a hátán.

„Miskolcról jöttem, nyugdíjas vagyok, ráérek” – mondja egy másik férfi, aki saját bevallása szerint csak azt szeretné meghálálni, hogy annyian segítettek a felsőzsolcaiaknak nyáron, az árvíz idején. Akkor homokzsákokat töltött az édesanyja kertjében, most pedig a sáros lomokat gyűjti, és szendvicset vajaz.

Ő hét elején egyszerűen autóba ült, négy órát vezetett, hogy azután a devecseri plébánián megkérdezze, hogy mit segíthet. Mások viszont szervezetetten érkeztek: vannak itt a Magyar Gárda helyi szervezeteiből és különböző mutációiból, őket leginkább Rambo-jelmezükről lehet megismerni, és egész gimnáziumi osztályok is érkeztek, őket pedig onnan lehet kiszúrni, hogy időnkén hangosan felrötyögnek a maszk alatt.

A Dankó-sornak becézett romateleptől nem messze a Pannonhalmi Bencés Gimnázium végzős osztálya dobálja ki a sáros ablakokon a vörösre ázott ágyat, asztalt, tévét. Egynapos osztálykirándulásra érkeztek az iszapba, sarat lapátolnak, és a veszélyes hulladéknak minősített romokat gyűjtik össze. Olyan lelkesek, hogy még a talicskát is bedobják a konténerbe, pedig az hiába sáros, nem szemét, hanem munkaeszköz. Azt mondják, maradnának, de a tanári kar nem engedte meg, hogy egyetlen órát is hiányozzanak, így marad a hétvége.

Katonák, tűzoltók és önkéntesek dolgoznak az utcában, egy markológép a vörösre pácolt fenyőcserjéket forgatja ki a sárból, egy exkavátor pedig a markológépet húzza ki, amikor beragad az iszapba. Csendben végzi a dolgát mindenki, a maszkot csak arra az időre veszik le, amíg elszívnak egy cigarettát.

Minden megvan

Hogy mire van szüksége Devecsernek? Önkéntesekre, mert a házakból ki kell pakolni mindent, amit elöntött az iszap, és az utcákat is le kell takarítani még. Hogy mire van szükségük az önkénteseknek? Úgy tűnik semmire, a város központjában annyi emberre főznek, hogy a falubeliek is odajárnak ebédelni, a plébánia mellett pedig halomban áll a lapát, meg a gumicsizma, és védőmaszk is van még.

Képeink a romeltakarításról

Amikor egyetlen rossz lépés miatt combig merülök az iszapba, hamar kiderül, hogy nemcsak tiszta gumicsizmát könnyű szerezni, de zoknit és egy farmert is kerítenek nekem pillanatok alatt a Caritas központjában.

„Kaptunk vagy nyolcvan zsák ruhát, egy óra volt csak az, amíg lepakoltuk” – mondja az egyik önkéntes, aki a nyolcvanas éveket idéző nadrághoz színben és fazonban passzoló farmerdzsekit is rám akar adni. Nehezen tudom csak lebeszélni, és szinte megsértem, amikor kiderül, hogy még egy szendvicset sem kérek.