Osztálykirándulás az iszapban

Múlt héten még tele volt a devecseri pizzéria: fotósok és újságírók iszogattak az egyik sarokban ölükben laptoppal, körbejártak a vörös iszappal keretezett szentképeket, meg aranymetszésbe rendezett, pusztítást ábrázoló, jól sikerült fotók, időnként pedig bejött egy-egy helybéli, megtörölte a gumicsizmáját, levette a maszkot, majd rendelt egy felest. A szakács megállás nélkül hagymás rostélyost meg szalámis pizzát készített a konyhában, néha tudott csak elszökni egy cigarettára. Az egyik törzsvendég szerint az iszapömlés után olyan volt a forgalom, mintha többnapos lagzit tartanának az utcában.

Vasárnap délután viszont már üres a hely, a szakács az egyik asztalnál cigizik unottan, a pultos lány pedig álmosan a hűtőre támaszkodik.

„A plébánián rántott hús volt ebédre, két adagot kértem, erre rögtön négy szelet húst adtak” – mondja vidáman az egyetlen vendég, mire a szakács csak kedvetlenül bólogat. A múlt hétre már csak az emlékeztet, hogy nincs pálinka, legfeljebb mézes barack, de azt még ilyen nehéz időkben sem ajánlják senkinek.

Ráérnek

A devecseri plébánián ecetes vízben mosnak kezet az önkéntesek. Fehér kezeslábasban, maszkkal, védőszemüveggel indulnak a devecseri házakhoz, majd hat-nyolc óra múlva nyakig, de inkább fülig sárosan térnek vissza. Csak a szemük látszik ki a maszk és a védőruha műanyagcsuklyája alól, még egymást sem ismernék meg, ha vörös iszappal nem mázolnának beceneveket és kezdőbetűket a hátukra.

„Mindenki talál valami munkát magának, mi szombaton jöttünk, és egyszerűen csatlakoztunk egy csapat katonához, akik ásóval mentek valahova” – meséli az egyik önkéntes, aki egy nagy, sáros P betűt visel a hátán.

„Miskolcról jöttem, nyugdíjas vagyok, ráérek” – mondja egy másik férfi, aki saját bevallása szerint csak azt szeretné meghálálni, hogy annyian segítettek a felsőzsolcaiaknak nyáron, az árvíz idején. Akkor homokzsákokat töltött az édesanyja kertjében, most pedig a sáros lomokat gyűjti, és szendvicset vajaz.

Ő hét elején egyszerűen autóba ült, négy órát vezetett, hogy azután a devecseri plébánián megkérdezze, hogy mit segíthet. Mások viszont szervezetetten érkeztek: vannak itt a Magyar Gárda helyi szervezeteiből és különböző mutációiból, őket leginkább Rambo-jelmezükről lehet megismerni, és egész gimnáziumi osztályok is érkeztek, őket pedig onnan lehet kiszúrni, hogy időnkén hangosan felrötyögnek a maszk alatt.

A Dankó-sornak becézett romateleptől nem messze a Pannonhalmi Bencés Gimnázium végzős osztálya dobálja ki a sáros ablakokon a vörösre ázott ágyat, asztalt, tévét. Egynapos osztálykirándulásra érkeztek az iszapba, sarat lapátolnak, és a veszélyes hulladéknak minősített romokat gyűjtik össze. Olyan lelkesek, hogy még a talicskát is bedobják a konténerbe, pedig az hiába sáros, nem szemét, hanem munkaeszköz. Azt mondják, maradnának, de a tanári kar nem engedte meg, hogy egyetlen órát is hiányozzanak, így marad a hétvége.

Katonák, tűzoltók és önkéntesek dolgoznak az utcában, egy markológép a vörösre pácolt fenyőcserjéket forgatja ki a sárból, egy exkavátor pedig a markológépet húzza ki, amikor beragad az iszapba. Csendben végzi a dolgát mindenki, a maszkot csak arra az időre veszik le, amíg elszívnak egy cigarettát.

Minden megvan

Hogy mire van szüksége Devecsernek? Önkéntesekre, mert a házakból ki kell pakolni mindent, amit elöntött az iszap, és az utcákat is le kell takarítani még. Hogy mire van szükségük az önkénteseknek? Úgy tűnik semmire, a város központjában annyi emberre főznek, hogy a falubeliek is odajárnak ebédelni, a plébánia mellett pedig halomban áll a lapát, meg a gumicsizma, és védőmaszk is van még.

Amikor egyetlen rossz lépés miatt combig merülök az iszapba, hamar kiderül, hogy nemcsak tiszta gumicsizmát könnyű szerezni, de zoknit és egy farmert is kerítenek nekem pillanatok alatt a Caritas központjában.

„Kaptunk vagy nyolcvan zsák ruhát, egy óra volt csak az, amíg lepakoltuk” – mondja az egyik önkéntes, aki a nyolcvanas éveket idéző nadrághoz színben és fazonban passzoló farmerdzsekit is rám akar adni. Nehezen tudom csak lebeszélni, és szinte megsértem, amikor kiderül, hogy még egy szendvicset sem kérek.