Orbán Viktor kimutatta a foga fehérjét

Péntek kora reggeli állapotok szerint az sem kizárt – bár az esély csekély –, hogy a Fidesz megfutamodik saját magától. Csütörtökön legalábbis úgy tűnt: a párt rájött, hogy rosszul mérte fel döntésének lehetséges következményeit. Persze az is lehet, hogy Lázár János, Harrach Péter vagy Gulyás Gergely egyik-másik félmondata nem stratégiaváltást jelez, hanem csupán átmeneti elbizonytalanodást, plusz esetleg némi korrekciót bizonyos pontokon.

Megjegyzendő mindazonáltal: népes elemzőtáborunk egyetlen tagjának sem sikerült olyan esetet felidéznie a múltból, amikor Orbán Viktor lógó orral, vert seregként futamodott volna meg. Ellenkezőleg: az elmúlt húsz év gyakorlata azt mutatja, a jelenlegi miniszterelnök kormányon és ellenzékben is rendre keresztülvitte akaratát, ha kellett, tűzön-vízen át.

Jobbról-balról

Azok után, hogy Lázár János frakcióvezető bejelentette, a kétharmados többség módosítani kívánja az Alkotmánybíróság jogköreit, össztűz zúdult a Fideszre. Jogosan. Az természetes, hogy az ellenzék és a hozzá közel állók minden lehetséges esetben élnek az éles bírálat eszközével, ám ezúttal másról is szó volt: a független elemzők és a jobboldali publicisták egy része is értetlenül állt a történtek előtt. Annak is megvan a maga szerepe, amikor olyanok jelzik támogatásuk megvonását, akik az adott politikai erőt soha nem támogatták, és olvasóik-hallgatóik sem hajlamosak erre. Ez nem jelent szavazatvesztést. Az viszont már ilyesmit vetít előre, amikor ugyanannak az oldalnak a köreiben születnek karakteresen kritikus mondatok, bekezdések.

Helyesen állapítja meg a második számú véleményvezér, hogy mindennek nem feltétlenül kell azonnali népszerűség-zuhanásba torkollnia. Hiszen "az elbizonytalanodás vagy a tiltakozás folyamata hosszú, de ezt azért nem kellett volna típusú mondatokkal szokott kezdődni". Természetesen több kérdés merül fel ennek kapcsán, köztük az is, hogy a Fidesz számára van-e visszaút a maga ásta veremből. Akárhogy is, számtalan dilemmával kell foglalkoznunk ezen a héten, az lesz a legjobb, ha megpróbáljuk sorban kibontani őket.

Miénk az ország, magunknak építjük

Először is, elemzői attitűdünkből adódóan általában azt szoktuk vizsgálni, a politikai döntések milyen befolyással vannak a politika szereplőire. Lehet, hogy ebben a tekintetben nincs igazunk maradéktalanul, mégis azt feltételezzük: túl azon, hogy minden politikai erő helyzetben akar maradni, lépéseiket egyúttal bizonyos szintű közjóvízió szem előtt tartása is motiválja. Legalább annyira, hogy bármit is tesznek, azt a demokrácia, a közjogi berendezkedés tiszteletéből fakadó keretek között teszik.

Magyarán, nem pusztán – vagy ha úgy tetszik, nem kizárólag – az így vagy úgy elérhető javak megszerzése, illetve a korlátok lebontása, a fékek-ellensúlyok megszüntetése, végső soron a rendszer megváltoztatása vezérli őket. Gyurcsány Ferencről sem feltételeztük ennek az ellenkezőjét, legkevésbé színvonalas korszakaiban sem, és Orbán Viktorról sem gondoljuk, hogy – az MSZP híres sajtóosztályának kedvelt kifejezésével – a viktatúra bevezetése az egyetlen célja.

Pontosabban: eddig nem feltételeztünk ilyet. Most azonban elbizonytalanodtunk némiképp. Az Alkotmánybíróság egyhangú döntésére az alkotmány átírásának szándékával reagálni több, mint huszáros húzás. Az AB-határozatokat ez ideig minden politikai erő tudomásul vette. Sohasem dalolva, gyakran fogcsikorgatva, mégis.

A Horn-kormánynak is megvolt a kétharmada 1994 és 1998 között, amikor a testület megsemmisítette a Bokros Lajosról elnevezett csomag jelentős részét, mégsem jutott eszükbe, hogy ha nem megy elölről, csináljuk hátulról. Pedig a gazdaságnak akkor is hiányoztak a milliárdok, amelyekre úgymond az AB miatt voltak kénytelenek keresztet vetni.

Messzire vezet

Munkatársaink tudni vélik, a Fidesz nem a végkielégítésekből gyűjthető egymilliárd forint miatt csinálja azt, amit csinál. Az AB-hatáskörök szűkítésének terve a jövőnek szól. Az egymilliárd keveset oszt, keveset szoroz. De ha a bank- és a multiadókról vagy a magánnyugdíjpénztári pénzek elvonásáról szóló jogszabályokat meszelhetné el a testület, az az orbáni gazdaságpolitika egészének a kudarcát jelentené. Talán túlzás azt mondani, hogy a költségvetés kártyavárként omlana össze, de hogy nem lehetne tartani a hiánycélokat, az egyértelmű.

Éppen ez az a pont, ami miatt csak módjával remélhetjük, hogy a Fidesz hirtelen pálfordulást hajt végre, és visszavonja alkotmánymódosító javaslatait. Amennyiben kell az a pénz, és amennyiben képtelenség máshonnan előkeríteni, akkor más megoldás nincs.

Orbán Viktor vajon mi?

Következik-e mindebből, hogy Orbán Viktor nem demokrata? A baloldali véleményformáló elit szerint a válasz egyértelmű igen – a marxista Tamás Gáspár Miklós lendületesen érvel vonatkozó meglátásai mellett, a többiek kevésbé tehetségesen kullognak a nyomában –, de nekünk még vannak kétségeink. Elsősorban azért, mert nem látjuk a rendszert. Nem vitás, ha bármilyen cél érdekében szétfeszítik a kereteket, akkor másodszor megtenni ugyanezt sokkal könnyebb, harmadszor pláne, negyedjére túl vagyunk a forradalmon. Nem azon a metaforradalmon, amely a szavazófülkékben zajlott kétszer is, hanem valami komolyabbon.

A baloldalon nyilván több demokráciasértést tudnak leltárba venni, elemzőink egyelőre beérik hárommal. A nemzeti együttműködési nyilatkozat kifüggesztéséről szóló rendelet lepett meg bennünket először, az alkotmányozási folyamatban femerült választójogi ötletek másodszor, de ezek sehol sem voltak az aktuális fejleményekhez képest. Ezeket egyelőre intő jelekként tartjuk számon, előttünk még nem rajzolódik ki a maga teljességében a szisztéma. Elnézést kérünk a kissé tudománytalan képes beszéd miatt, de sarlatánkodni nem áll szándékunkban: farkast kiáltani akkor fogunk, ha harapni készül. Leegyszerűsítve: még nincs okunk feltételezni, hogy négy év múlva nem lesznek választások.

Hát a Fidesz?

Természetesen az is érdekes, hogy az egész felbolydulás hogyan hat magára a Fideszre, illetve a párt hitelességére, támogatottságára. A napirenden lévő kérdés megítélése egyszerű. Nyilvánvaló, az emberek többsége nem híve a – Lázár János szavaival – pofátlan végkielégítések osztogatásának. Azt roppant kevesen tudják, hogy a 98%-os szabály olyan, a közszférában dolgozó embereket is megfoszt jussuktól, akik rengeteget dolgoztak, és akik jogait a megfelelő törvények garantálták.

Hírlik, a Fidesz először intenzív végkielégítés-ellenes kampánnyal, az előző ciklus végén elhordott tízmilliókról szóló konkrét esetek felhánytorgatásával kívánta kompenzálni a döntése utáni felháborodott reakciók hatását. Ebben is van ráció, sőt a tekintetben sincsenek kétségeink, hogy a készülő felmérésekben a választópolgárok nem fognak felháborodni az alkotmányos módosítások miatt, továbbá ezentúl sem fogják szeretni a végkielégített milliomosokat. És azokat sem, akik elképesztő jutalmakat vehettek fel. Az is az Orbán-malomra hajtja a vizet, hogy a hét reakciói részben megmaradtak értelmiségi sajátosságnak, a nagy televíziók híradóiban nem ezek voltak a vezető hírek.

Hosszú táv

Csakhogy az ilyen horderejű ügyek – ahogyan ezt fentebb már érintettük – nem azonnal ütnek vissza, hanem apránként. Ráadásul a társadalmi erózió mellett a belső törésvonalak veszélyével is számolni kell. Az, hogy a KDNP ha mégoly halkan és szinte észrevételenül is, de önálló álláspontot tesz szóvá, okvetlenül figyelemre méltó. Ha folyamatosan utcai akciók lesznek, az egyiket követi a másik, aztán hamarjában itt a harmadik, azt is észreveszik majd az emberek.

Innen nézvést úgy is értelmezhetjük a történteket: határozott akarat esetén sem lenne könnyű a visszaút. Az ellenzéket politikai és társadalmi értelemben is a hatalom balgaságai kovácsolják össze, ez alapszabály. Gyurcsány Ferenc sem bukhatott volna olyan hatalmasat Gyurcsány Ferenc nélkül. Ha Orbán Viktor nem gyurcsányi sorsra vágyik, alaposan el kell gondolkodnia az élet dolgain. Máris, mert később késő lesz.