Gusztáv
3 °C
7 °C

Márczius idusának három nagy tanulsága

2011.03.18. 09:07
A nemzeti ünnep azért is jó, mert a politika az utcára vonul, és feltűnővé válik. A Demokrácia és Dilemma Intézet rögtön három fontos megállapítást tesz. Egyet a kormány és az EU viszonyáról, egyet az ellenzék bénaságáról, egyet Tarlós Istvánról.

Idelép, odalép

„Valami történelmi dolognak vagyunk a részesei. Én ezt áttörésnek nevezem” – örvendezett Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter március 15-én Brüsszelben. Azért lehetett elégedett, mert az EU tagállamainak pénzügyminiszterei megállapodtak, hogy szerintük hogyan kellene kinéznie annak a hat jogszabálynak, amelyek alapján a tagállamok költségvetéseit az eddiginél sokkal szigorúbban ellenőrzik majd. Brüsszel (pontosabban a mostani kompromisszum szerint inkább a tagállamok kétharmados többsége) az eddigieknél hatékonyabban és büntetések terhe mellett diktálhat majd a kormányoknak.

Matolcsy győzelmi jelentése előtt néhány órával ezt mondta Orbán Viktor a Nemzeti Múzeum egyik középső lépcsőfokán: „Eskünkhöz híven nem tűrtük el 48-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 56-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak. Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk.”

Elemzőink szerint szó sincs arról, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Orbán nagyon világosan ki szokta fejteni a brüsszeli hallgatóság előtt, hogy a közös gazdasági kormányzás erősítésének elkötelezett híve. Nem véletlenül lett a magyar elnökség jelszava az erős Európa, ahogy erről intézetünk már értekezett egyet.

Inkább arról lehet szó, hogy a miniszterelnök ünnepi beszédében meg akarta mutatni, a médiatörvénnyel kapcsolatos éles kritikák ellenére is határozott tud maradni. Ami persze nem igaz, januárban Strasbourgban maga dicsekedett azzal, hogy kész az Európai Bizottság javaslatainak engedni, mert ez számára nem presztízskérdés. Úgy is lett: a kormány nem várta meg, hogy a Bizottság bíróság elé vigye a médiatörvényt, gyorsan megváltoztatták a brüsszeli igények szerint. (Hogy ezek az Európai Parlamentnek kevesek voltak, az más kérdés.)

A magyar kormány befelé kurucosan, kifelé konstruktívan kommunikál, egyébként meg inkább az utóbbinak megfelelően cselekszik. A Brüsszel–Moszkva-párhuzam emlegetése amúgy szintén nem ritka régiónkban, Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában is vannak és voltak komoly kormányzó pártok is, amelyek vezetői használták a hasonlatot. Csak éppen azok a csoportok levezető elnökként nem álltak élére a brüsszeli hatalmat erősítő törekvéseknek, miközben otthon büszkén ellenálltak. (Bár a derekukat a végén kényszeredetten ők is beadták, amikor például elfogadták a brüsszeli kontrollt erősítő lisszaboni szerződést.)

Az órákon belül kétfele beszélő magyar kormányzati kommunikációnak komoly politikai jelentősége nincs. Inkább azért érdekes ez az ügy, mert rávilágít, hogy a jelszavak és a tettek között a mostani ciklusban is tátonghat éles szakadék. Ez a gesztus leginkább a választók lenézéséről szól, arról a meggyőződésről, hogy a múzeum előtt tapsolók meg a tévét bámulók úgyse tudják, mi az a maastrichti kritériumok szigorítása, amin egyébként a magyar diplomácia gőzerővel dolgozik, pontosan azokban a percekben is, amikor a miniszterelnök hazafele szónokol.

Zászló nélkül

Az ünnepség második tanulsága az, hogy a Fidesznek még mindig nincs kihívója. Két rendezvény mozgatott meg több mint tízezer embert: Orbán Viktor beszéde a Múzeumkertnél és a médiatörvény ellen szervezett tüntetés. Utóbbi műsorvezetői arról beszéltek, hogy nincs politikai erő, amelyik képviselné őket.

Hogy a legnagyobb kormányellenes megmozdulást nem valamelyik ellenzéki párt szervezte, az egyértelműen az ő szegénységi bizonyítványuk. Ez a sajátos helyzet legalább olyan erős tünete a magyar demokrácia jelenlegi gyengélkedésének, mint az, hogy a kormányzó párt mást mond itthon, és mást külföldön. Ráadásul a kettő összefügg egymással: legalább közepesen erős ellenzék kell ahhoz, hogy a kormány méltányosabb legyen.

A következő választásokig hátralévő idő egyik legérdekesebb kérdése, hogy lesz-e szervezet, amelyik felnő a feladathoz. „Mert igény, az van rá” – idézte Orbán Viktor idei évértékelőjében a szakállas viccet az elszámoltatással kapcsolatban. Most egy másik kontextusban nekünk is eszünkbe jutott. (A vicc egyébként így hangzik: Megkérdezik a faluban az egyik bácsit, hogy náluk van-e antiszemitizmus. Mire a válasz: antiszemitizmus? Hát az nincs, de igény, az volna rá.)

Aquincum legio

Március 15-én a Batthyány-örökmécsesnél izgalmas lett az ünnep. Előbb a városi ellenzékhez tartozó Kaltenbach Jenő (LMP) cikizte a kormányt, utána Tarlós István főpolgármester dicsérte a törekvéseit. Tarlós ugyanis elhatározta, hogy minden nemzeti ünnepen lesz egy ellenzéki szónok is a fővárosi ünnepségen. A gesztus bizarrnak tűnik, de a jelenlegi helyzetben, amikor a teljes baloldal például kivonul az alkotmányozásból, vagy amikor a kormány intézkedéseivel túlbiztosítja a hatalmát, akkor ez kifejezetten előremutató lépés.

Tarlós István sajátos elemévé kezd válni a magyar belpolitikának. Miközben a kétharmados többség megbontásával zsaroló kerületi lobbi igyekszik megfúrni a főváros és a kerületek közti hatalommegosztás rendezését (amit Kósa Lajos a választások előtt több fórumon is megígért), addig ő következetesen viszi végig látszólag önjáró politikáját. Egészen furcsa dolgok történnek körülötte, ilyen volt például a kórházigazgatók leváltása, majd ennek visszavonása. És valószínűleg rengeteg kemény csata van még, ami egyébként a nyilvános harctól inkább tartózkodó, a latin szavak bűvöletében élő főpolgármester körül zajlik.

Úgy tűnik most, hogy a félig fideszes, félig független főpolgármester a legizgalmasabb szereplője a magyar belpolitikának. Jelenleg az egyetlen figura, aki az unalmas beidegződéseken és rutinokon kívüli pályán focizik.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!