Áder az uniós Cseresznyéskertben

“A köztársaság elnöke büszkén áll a cseresznyevirágzásban” - ezt a címet adtam volna az előítéleteim festette képnek, ami a klasszikus buddhista tekercsfestmények utalásrendszerét ötvözi a szocialista realizmus pátosszal teli kompozícióval. Áder János eltökélten néz a felemelkedést hozó jövőbe, a mellékalakok mind rászegezik tiszta, bizakodó tekintetük, körülöttük pedig cseresznyevirág száll a tavaszi napsütésben. Selyem, papír, vegyes technikai, 2014, Nagykörű, Észak-Korea.

Mert hát hogy lehetne másképp megfesteni egy kelet-magyarországi megtekintést, odalent, ahova a demokrata ellenzéki legfeljebb szafarira jár, de csak akkor, ha még sötétedés előtt visszaér a Szabadság téri kordonbontásra. Nagykörűnek mindössze 1600 lakosa van, nemhogy az M5-ös, de még a 4-es főút sem ér el odáig, csak egy foltosra kátyúzott mellékút, amin még az elnöki Audi A8-as is úgy ugrál, mint egy megvadult lowrider 50 Cent klipforgatásán.

Áder János viszont csak azért is megtekinti a Szolnok melletti kis falut, a cseresznyéskertet, a tájházat, a nemrég átadott bölcsődét és a művelődési házat is. Bónusz kecskesajt, meg tárkonyos marharaguleves, vagyis van bőven kihívás a köztársasági elnöknek és a bajuszának is. A helyi sajtó, meg a kormánypárti média lelkesen tudósít, mi pedig egy sorral hátrébb próbálunk megkapaszkodni, nehogy ledöntsön a lábunkról a groteszk egy-egy erősebb fuvallata.

Valahogy így képzeltem ezt a bizarr protokolleseményt, egészen addig míg el nem értük Nagykörűt.

Ranyevszkaja, Ljubjob Andrejevna, földbirtokos

Nagykörűvel szemben, a Tisza másik oldalán ott van Tiszabő, az ország legszegényebb helye, az Európai Unió fájdalmasan viszkető segglyuka, ahol olyan reménytelen az élet, hogy azt még Kambodzsában is borzongva mutogatnák. Így is lehet létezni, csak minek.

Ehhez képest Nagykörű olyan, mintha a Született feleségek egyik kivágott jelenete lenne: kicsit rusztikus ugyan a hangulat egy amerikai elővároshoz képest, de a fű frissen vágva, az út menti virágágyasokban pedig vörös a rózsa. Már csak az hiányzik, hogy felpolcolt mellekkel és forró almás pitével várjon ránk Bree az út szélén.

Plasztikázott amerikai háziasszonyok helyett azonban csak csendben cigizgető közmunkások támasztják a Polgármesteri Hivatal oldalát.

- Már itt vannak a titkosszolgálat emberei - mondja az egyikük, aki vélhetően már túl sok 24-et nézett, és közben pár házzal feljebb, egy emeletes épületre mutogat. Elindulunk: orvosi rendelő, polgármesteri hivatal, óvoda, bölcsőde, művelődési ház. Frissen felújított épületek, vörös cserép, szikrázó fehér vakolat. És mindegyiken van egy tábla, vagy inkább kettő: ezt az épületet az Európai Unió támogatásából, Új Széchenyi Terv, Kohéziós Alap, és a többi a sok nullával. A rövid séta alatt 1 milliárd forintot számolok össze. Meg az apró. Később a sajtóanyagból kiderül, hogy az elmúlt nyolc évben több mint 2 milliárd forintot pályázott össze az állatorvosból politikussá váló polgármester, és a falu még beletolt 400 milliónyi önerőt, persze hitelből.

Miközben a tűzszerészeti vizsgálatra várunk, megpróbálok fejben utánaszámolni. Végül a telefonra telepített számológép segít, hogy ne szédüljek bele a sok nullába. 2006 óta Magyarország 25 milliárd eurónyi uniós támogatást hívott le, ez 280 forintos átlagárfolyamon számolva 7000 milliárd forint, vagyis minden egyes magyar állampolgárt körülbelül 700 ezer forinttal dobott meg az EU. Na, a tavalyi hivatalos adatok szerint 1624 lakosú Nagykörűbe ennél a duplája jutott. 1,4 millió forint lakosonként.

Ebből újították fel például azt a művelődési házat is, ahol most arra várunk, hogy a tűzszerész leellenőrizze: tényleg nem rejtettünk bombát a fényképezőgépbe, hogy éppen Nagykörű közepén robbantsuk cafatokra Áder Jánost. Körülöttünk a falu előkelőségei: a polgármester, a helyettese, az egykori iskolaigazgató, aki álláshalmozóként helytörténész is, de itt van a pályázati referens és a helyi galéria vezetője is. Igen, Tiszabőtől alig 7 kilométerre, egy pár utcányi faluban még galéria is van, ahol helyi művészek képeit állítják ki.

Lopahin, Jermolaj Alekszejevics, kereskedő

És akkor végre megérkezik a konvoj: fekete rendőrségi Mercedes hajt a művelődési ház elé, és némi szirénával ad sújt az eseményeknek: majd hatalmas luxusterepjárók közt jön az elnöki különaudi. Kiugranak a testőrök, feszülten pásztáznak a szemükkel, hátha egy ádáz szocialista merénylő rejtőzik a kocsma és a vegyesbolt közt húzódó árnyékban. Ridley Scott is ugyanígy rendezte volna, talán egy árnyalatnyival több lenne a lense flare effekt, és a csúcsponton az égen elhúzna egy Black Hawk is. De amit ebből a tavaszból, ilyen kis költségvetéssel ki lehetett hozni, azt kihozták: látványos tömegjelenettel kezdődik a megtekintés.

Aztán kicsit leülnek az események: jön a pálinka, a szalonna, meg a parasztkenyér. De például fájóan hiányzik egy néptáncegylet, vagy legalább fél tucat lelkes kisdobos. Látszik, hogy egyik fél sem igazán tudja, hogy mit kell ilyenkor csinálni.

A megtekintés a diktatúrákban pontosan koreografált szertartás: a nép és a vezér nagy közös hazugsága arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Kim Dzsongun megtekinti az új síparadicsomot, a hadsereg tábornokai lelkesen jegyzetelnek, hogy akkor hova is helyezzék a muskátlival teli ládákat, és senkinek eszébe sem jut közbevetni, hogy pártfőtitkár elvtárs, ki fognak fagyni azok a muskátlik ott, a sífelvonó oldalában. A demokráciákban inkább arról szól ez, hogy a vezetők találkoznak a választókkal, hogy megtudják, hogy mégis milyen a világ ott a bürokrácián és a paragrafusokon túl. Meg persze ez a fontoskodó színjáték a jutalom, a hatalom fénye, amiben a legkisebb falu polgármestere is megfürödhet. Vagy legalább megmoshatja az arcát.

Áder János azonban közel sem diktátor, sőt a fontosabb pillanatokban még köztársasági elnöknek sem igazán tűnik. Ahogy nem ellenkezik, csak aláír, úgy eszébe sem jut megmondani, hogy ki hova, mit ültessen. A vendéglátók meg nem akarják megmutatni a valóságot, inkább kiraknak pár hidegtálat és felveszik az érettségi öltönyük. Így az egészből csak a színjáték marad amiben mindenki olyan sután játszik, mintha csak a nagykörűi színjátszókör gyakorolná a Revizort.

A helytörténész remegve nyújtja át hetedik könyvét, ami az egykori iskolaigazgatóról szól, aki Magyarország cseresznyéskertjévé változtatta a falut. Senki nem mer a fogpiszkálókra tűzött kolbászok után nyúlni, arra várnak, hogy a köztársasági elnök egyen először. A polgármester a fejlesztéseket sorolja. A pályázati referens bólogat, néha pontosítja a számokat. Ahogy egymásra néznek, látszik, hogy begyakorolták, ki mikor, melyik témában veheti át a szót. Valaki a hidegtálak felé nyúl. A polgármester szigorúan rápillant, de nem hagyja abba: éppen arról beszél, hogy az állam hogyan vállalta át a falu négyszázmilliós adósságát.

Sarlotta Ivanonva, nevelőnő

A művelődési házban még lift is van, minden akadálymentes, és festékszagú, de a két szobába zsúfolt könyvtár polcain még ott a megsárgult Marx összes, és a Szocialista gazdaságtan, amibe talán még soha senki nem olvasott bele. Uniós támogatás, polgári vakolat, és egy bold Ariallal üvöltő cetli: “Senki nem netezhet ingyen! Ha nem kölcsönzöl, ne gyere be a könyvtárba!”.

Hogy lehet, hogy alig pár kilométerrel arrébb van az ország legszegényebb falva, itt pedig olyan, mintha Nyugat-Magyarországon lennék? - kérdezem az egyik öltönyös szervezőt, akinek nem jutott hely már Áder asztalánál.

- Szerencsénk is van. Nálunk kevesebb a roma, mint Tiszabőn - mondja, és közben látom, hogy azon gondolkodik, hogyan lehetne ezt úgy mondani, hogy ne tűnjön rasszistának. - Nincs annyi reménytelen eset - teszi hozzá végül.

- Nálunk a roma önkormányzat sétálóutcát épít, Tiszabőn letartóztatták a polgármestert, mert ellopták a szocpolt is - mondja, majd hosszan sorolja, hogy a polgármester mi mindent épített uniós pénzből az elmúlt években. Mert pályázatot írnak. Szervezkednek. Vannak terveik.

Közben odabent Áder János a biogazdálkodásról beszél, és megpróbálja elmagyarázni a falu vállalkozóinak, hogy a mezőgazdaság már nem váltja meg soha Magyarországot. A modern Európában a lakosság alig pár százaléka él a földművelésből, és a szaktudás nélküli kétkezi munkára már nem lesz tömeges kereslet. A HírTv tudósítója hevesen bólogat, de csak azért, hogy ne tűnjön fel, hogy egy nagyobb szelet szürkemarha kolbásszal küszködik éppen.

A vállalkozók meg csak panaszkodnak: hiába épült újjá a falu uniós pénzből, az EU infrastruktúra fejlesztésre költ csak, munkahelyteremtésre nem igazán. Így Nagykörű mindenki elviszi a gyeket a bölcsődébe, vagy a felújított általános iskolába, aztán van idejük netezni a művelődési házban, vagy agyagozni a tájháznál, esetleg kinézhetnek az új kishajókikötőbe, ha szép az idő délelőtt. Mert munka az nincs. A helyzetet jól jellemzi, hogy az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató a településen.

- Az egyik szomszédom vett egy házat Tiszabőn - suttogja a az öltönyös szervező. Közelebb hajolok, mert egyértelmű, hogy most jön a poén: lebontja és felépíti inkább itt. A tiszabői ingatlanárak mellett még ez is megéri neki.

Szimenov-Piscsik, Borisz Boriszovics, földbirtokos

Áder János végül elindul, hogy körbejárja a falut. Az uniós pénzből megújuló templomot, az uniós támogatásból épült bölcsődét, az uniós forrásból felújított tájházat. És persze a cseresznyéskertet, amit szintén EU-s pénzből fejlesztettek ökoturisztikai látogatóközponttá. Minden érdekli, látszik, hogy fáradt, de mégis, mindig megtalálja a legjobb kérdést, amit csak az adott helyzetben fel lehet tenni. A polgármester meg válaszol, néha az alpolgármester pontosítja a számokat. A rendőrökkel teli konvoj lépésben halad mögöttük.

Aztán állnak ott a cseresznyéskertben, és nézik a fákat. Hátrébb a testőrök a műveleti területet pásztázzák. Süt a tavaszi nap. Bárányfelhők lebegnek az égen. És nem hull a cseresznye virága. Már a múlt héten elvirágzott, most már csak az apró, zöld bogyók lógnak az ágakról.

- Mi lesz az ebéd? - kérdezi a köztársasági elnök.

- Frissen sült süllő - válaszolja az egyik helyi.

- Nem lehet az friss. Holnapig tilalom van a süllőre a Tiszán - vágja rá Áder, és úgy mosolyog, mint aki mindennél jobban szereti a friss süllőt.

 (Távoli hang hallatszik, mintha egyenesen az égből jönne, egy elpattanó húr elhaló, szomorú hangja. Csend lesz, csak azt hallani ahogy valahol, távol a kertben a fejsze csattog a fa törzsén)