A keresztény értelmiség keményen kiosztotta Orbán politikáját

Manapság nincsenek szabadon elfoglalható földek, mint a római korban, azonban vannak uniós források. Azt tapasztaljuk, hogy az uniós pénzek egyesek számára úgy állnak rendelkezésre, mint a rómaiaknak a frissen hódított földek. Ez olyan mértékben vállalhatatlan része a mai magyar közéletnek, amit a keresztény értelmiség nem tud, és nem is akar tovább magyarázni.

Ilyen és ehhez hasonló kijelentések sorjáznak abban a vitairatban, amelyet a héten mutattak be Budapesten. Az Idők Jelei nevű kiadványsorozatnak az idei a harmadik kötete, azt keresztény értelmiségiek, egész pontosan a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és a Professzorok Batthyány Köre készítette el.

Orbánt ennyire még nem bírálták házon belül

Balog Zoltán leköszönő emberminiszter a bemutatón arról beszélt, hogy végre ez egy olyan kritika, amit nem „rosszindulatú” vagy „szolgalelkű” emberek jegyeznek. Elolvastuk a kötetet, és nyugodtan mondhatjuk, hogy rendszeren belül ilyen kemény bírálatot még nem kapott Orbán Viktor és az általa képviselt politika.

Ugyan a százoldalas iratban egyszer sem írják a miniszterelnök, a kormányközeli oligarchák vagy a Fidesz nevét, egyértelmű utalások és kijelentések segítenek eligazodni az olvasónak abban, hogy a szöveg a kormánypártoknak szól, nem az ellenzéknek. Ahogy Balog is fogalmazott a bemutatón, ezekből a bírálatokból érzik, hogy „érted haragszom, nem ellened”.

A kötet – amely az Újra nevén nevezzük címet kapta – négy sarkalatos erény, az igazságosság, a mértékletesség, az erősség és az okosság mentén mutatja be, hogy mit várnak a szerzők a közéleti szereplőktől, politikusoktól, értelmiségiektől. Ebben a cikkben nem az egész kötetet foglaljuk össze, hanem azokat a megállapításokat emeljük ki, amelyek nem igazán szoktak elhangozni a kormányoldalról.

Megmagyarázhatatlan vagyonosodások

„A politikai közösségek építésének részét képezi a gazdasági háttér biztosítása. Rendkívüli a jelentősége annak, hogy amilyen körülmények között megy végbe. Magyarország huszadik századi története a legjobb példa, hogy az erkölcsileg vitathatóan szerzett gazdasági alapok még generációk után is megkérdőjelezhetők” – olvasható a kötetben, a kiemelés pedig nem tőlünk, hanem a szerkesztőktől származik. Nem nehéz kitalálni, hogy ki mindenkinek szólnak ezek a sorok.

Főleg, miután a következő bekezdésben még inkább egyértelművé teszik, miről van szó:

Az tapasztaljuk, hogy kevés kiválasztott ember aránytalanul nagy mértékben részesedik a javakból, mint például egy törekvő, de “jó” kapcsolatokkal nem rendelkező polgár. Ez a jelenség olyan mértéket ölt, hogy amennyiben a fennálló jogrend, és annak érvényesítésére szolgáló intézményrendszer keretei között nem bizonyítható a törvényszegés, kiderül, hogy a jogrend és az intézményrendszer nem képes érvényt szerezni az erkölcsi elvárásoknak

A szerzők szerint ez a jelenség aláássa a közéleti szereplők hitelességét, és „a társadalom zavartalan működéséhez elengedhetetlenül szükséges közbizalmat”. Miről lehet szó? Talán arról az ellenzékiek által évek óta ismételt kritikáról, hogy hiába születtek tucatjával feljelentések fideszes korrupciós ügyekben, a volt Fidesz-tag Polt Péter által vezetett ügyészség valahogy egyszer sem gondolta úgy, hogy megalapozott lenne a gyanú.

A NER-lovagok felfoghatatlan vagyonosodása érezhetően komoly szálka a keresztény értelmiség szemében, a téma többször előkerül különböző aspektusokból:

Üstökösszerűen felívelő embereket látunk, mindennaposak a vagyon és az állami adminisztráció létráin mérhető gyors előmenetelek, valamint bukások. A kirakatemberek látványos és nehezen magyarázható gazdagodása nemcsak azért okoz kárt, mert közpénzt magánosít, hanem azért is, mert rossz, követhetetlen mintát ad.

A szerzők szerint ez azt a képet erősíti a társadalomban, hogy azok jutnak előre, hogy jól pozicionálják magukat, és nem azok, akik többet, jobban tanulnak. Megjegyzik, hogy egy fejlett országban a jó szakemberek kormányváltás esetén is a helyükön maradnak. ”Az elsősorban szakmai tudáson alapuló rendszer kialakítása a hazai közéletnek is jót tenne” – írták.

Beszólnak a közmédiának is

A szerzők szóvá teszik, hogy a közéletben egyre kevésbé jellemző a mértékletesség, helyette „a presztízsfogyasztással villogás, a tündöklés, a hatalmi arrogancia, a 'mindent jobban tudok' és a 'mindent én akarok csinálni' attitűd dívik, ez pedig visszatetszést szül. Nem örülnek annak a jelenségnek, hogy egyes közéleti szereplők elcelebesedtek.

A politikusok celebbé válásának talán legfontosabb oka, hogy a mai magyar közélet nem programokról, nem a választóknak kínált megoldási javaslatokról szól, hanem a karakterekről és karaktergyilkosságokról, vagyis politikai marketingről.

Ez a meglátás alighanem főleg a módszert tökélyre fejlesztő Habony Árpádnak és Rogán Antalnak szól, valamint az ezt a típusú politizálást támogató és bátorító Orbán Viktornak. „A közélet kiemelkedő szereplőinek nagy önmérsékletet kell tanúsítaniuk. Ugyanez vonatkozik egy-egy párt ismeretségi körébe tartozó vállalkozókra is. Nem baj, ha a szolgálat gyümölcse észszerű gazdagodás, de az csak következmény lehet és nem cél. Nem szabad kérkedni a szerzett javakkal!” – mondják, és itt sem kell sokat gondolkodnia az olvasónak, hogy vajon kik gazdagodtak meg észszerűtlenül az országban, és kik szoktak kérkedni a vagyonukkal.

A kötet egyik legérdekesebb része, hogy még a közmédia is megkapja a magáét:

A jelenlegi közélet és közhangulat tele van mértéktelenséggel. A közéletben minden fekete-fehér, egyszerű és radikális: a szövegek, amiket a közmédiában hallhatunk, a jelszavak és változásaik, a megoldások keménysége. Mindez a mértéktelenség agresszív kampánya.

A szerzők javaslata: “mértéktelen módon kell a mértékletességet reklámozni és bevinni a köztudatba”, “meg kell alapozni a nyugalom és megállapodottság kultúráját”.

Személyesen Orbánnak

Még szintén a mértékletesség fejezetnél a hatalomgyakorlás kritikája is előkerül. “Nagy baj, ha a hatalom mindent erőből csinál. A mai közélet nem a szabályozott közéleti játszmák terepe. Ez nem felel meg sem a józanság, sem a hosszú távú tartósság kritériumának. Történelmi tapasztalatok szerint a mértéktelenség magában hordozza büntetését” – írták.

A hatalom túlzott centralizációja is a mértékletesség hiányára utal, mert azt hisszük, csak mi tudjuk megoldani a dolgokat

Hatalmi centralizációt az elmúlt években egy ember hajtott végre igazán ebben az országban: Orbán Viktor.

De van ennél még egyértelműbb fideszes politikusoknak szóló kritika is a kötetben: „Nehéz szembesülnünk azzal, hogy magukat kereszténynek nevező politikus személyiségek az erényekkel egyértelműen szemben álló közéleti szemléletet hangoztatnak, vagy azokkal kihívóan ellentétes módon élnek”. Nincs kizárva, hogy itt a vadászkastélyok világában mozgó, helikopterrel bulizni járó politikusokra gondolnak.

Konszolidációt vártak

A szerzők nem rejtik véka alá csalódottságukat az elmúlt ciklussal szemben. „A 2014-es választások után sokan a konszolidációra vártunk. A kezdeti lendület és hevület után szükség lett volna a megerősödésre, a kiegyensúlyozottságra, a keresztény ihletésű politika valódi tartalmának kifejtésére és a bizalomépítésre”.

Azt is megjegyzik, hogy egyes politikusok kifáradnak a hatalomtól: „A politikusok kifáradásának jelensége éppen azzal függ össze, hogy az ember a hatalmat egy idő után fogyasztási célnak tekinti”. Hozzáteszik: “a keresztény embertől távol áll az erőből politizálás”, illetve “az erősség erénye és az erőpolitika távol állnak egymástól”.

Majd pár sorral később következik egy újabb Orbánnak szóló üzenet:

Az ember, illetve a közössége gyengeségét jelzi, ha kifelé folyamatosan harcol. Ez azt jelenti, hogy bizonytalan, és nem tud nyugalmat biztosítani az általa vezetetteknek. Az erősség nem állandó harc kifelé, hanem kitartás a vezetettek hosszú távú boldogsága érdekében.

De még tovább menve előkerül a keresztény szavazó dilemmája is. „A mai magyarországi közéleti helyzetben felvetődik a keresztény szavazó dilemmája: a politikai szövetséghez vagy Krisztusról tanúságtételhez kell inkább hűnek lenni? Meddig vállalható fel a kormány egy-egy akciója?”

Ha a hatalom a korszerű tömegtájékoztatás eszközeivel befolyásolja a választói tömegeket, irányított kérdéseket tesz fel, majd felmutatja, hogy milyen egység van mögötte, akkor a keresztény közéleti ember hiányolni fogja az okosság erényét. Szemléletünktől távol áll az a fajta kommunikáció, ami az embert nem döntéshozó partnernek tekinti, akit meg kell győzni, hanem olyan tömegnek, akinek be kell állítani a véleményét

A kötetben dicsérő szavak mellett előkerül még, hogy a forradalmi kormányzás helyett vissza kellene térni a nyugodt törvényalkotáshoz. „A közéleti cselekvőknek mértékletességet kell tanúsítaniuk, és engedniük kell a mindenki által vágyott konszolidációt”.

A kötet végén megjegyzik, hogy "a keresztény értelmiség és a média fontos feladata, hogy felhívja a figyelmet a politika bezárkózásának veszélyeire". Úgy látják, hogy a politikának a döntések megfelelő előkészítésében főszerepet kellene adnia a szakértőknek és az értelmiségnek. 

A keresztény értelmiségnek joga és kötelessége, hogy nézeteiről beszéljen, nyíltan megszólaljon, és közéleti üzeneteket fogalmazzon meg

- definiálják saját szerepüket.