Megvan a felelős, miért nem játsszák a rádiók az agyonlájkolt zenészeket

Egyszerre paródiaszerű, ám – ha politikai fogadókészséget talál – mégis kissé ijesztő publikáció jelent meg a Magyar Idők című kormányközeli lapban nemrég.

Szakács Árpád Balliberális diktatúra a könnyűzenében című írása sok tényszerűséget nem tartalmazó kultúrháborús cikk, azonban a Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozat a tizenharmadik felvonásban eljutott arra a szintre, hogy ott is megosztottságot, széthúzást és kétpólusú ideológiai rendszert vizionál, ahol aztán tényleg semmi értelme ilyenről beszélgetni.

A számok nem hazudnak, csak nem értik őket

Az egész írás kiindulópontját az képezi, hogy Tóth Vera énekesnő nemrég egy bejegyzésben arról panaszkodott: számait évek óta nem játsszák a rádiók. Ebben nincs semmi extra, a zenészek egy jó része évtizedek óta kritizálja ezért a zenei csatornákat.

Ha az ember beírja Google-be, hogy „nem játssza a rádió", rögtön ilyen találatokat kap:

• „A rádió nem játssza a számaimat, de nem zavar”
• „Nem játssza a rádió a rockzenekar dalait, avagy »kit sirattok, miért sirattok«...”
• „Majka kiakadt, mert nem játsszák új dalát a rádiók”

Ilyen alapon már a kultúrkampf legújabb felvonása is teljesen indokolatlan, azonban a szerző még tovább megy, és komoly adatgyűjtői munkával megnézte a bárki számára elérhető Mostszol.hu-t, ami a lejelentett rádiós játszások adatbázisa. A szerző az alábbiakat állítja az adatbázis alapján:

• Tóth Verát mindössze 14 alkalommal játszotta a Petőfi Rádió az elmúlt hat évben, miközben a közismerten balliberális (?!?!) 30Y-t 3525 alkalommal.
• Közben Facebookon Tóth Verát 164 ezren lájkolják, a 30Y 85 ezrével szemben.
• És később a Facebook-lájkok és rádiós játszások közti korrelációra hagyatkozva levezeti, hogy hiába lájkolnak valakit sokat a Facebookon, a rádió mégsem játssza őket, és ez bizony balliberális kultúrterror, cenzúra, mesterséges elnyomása a jobboldali előadóknak.

Pár hónapja robbant be a Youtube-on két nyíregyházi előadó, Nemazalány és Lil G a Petőfi Sándor című számukkal, amelynek nézettsége lassan eléri a 15 milliót, azonban a Mostszól adatbázisa szerint még soha egy darab magyar rádió sem játszotta le a számukat.

Vagy ott van Mr. Missh, az egyik első magyar Youtube-rapsztár, akinek egy rakás több milliós videója van Youtube-on, de Petőfi Rádión mindössze egyetlen egyszer játszották le egy számát még 2015-ben.

De ha mindenképpen Facebook-lájkok alapján akarunk szelektálni, akkor nézzük meg a Children of Distance nevű rapcsapatot, amelynek majdnem félmillió lájkja van a Facebookon, mégis mindössze 12 alkalommal voltak a Petőfi Rádióban az elmúlt években, az országos kereskedelmi rádiókban pedig soha az életben nem játszották őket.

Most ez is valamiféle balliberális elnyomás, vagy valami más állhat a háttérben?

Szerkesztői diktatúra? Dehogy!

De milyen jogon mondja a kereskedelmi rádió valamelyik zenére, hogy lejátssza / nem játssza le azt? Erre a válasz az, hogy ezek a rádiók zenei teszteket készítenek. Ezért az a gyakori elutasítás: sajnos a zenei teszteken nem működött a zenétek. „Én 6 olyan rádióban dolgoztam, ahol rendszeres tesztek  zajlottak. Az első ilyen tesztre bevittem 50 olyan számot, amit én jónak tartottam – és ebből megdöbbenésre csak 1 működött jól a teszten

– ezt Szever Pál mondta még 2012-ben egy háromnapos zenei konferencián, amelyet többek között az Artisjus is szervezett.

Szever 25 éven dolgozott szerkesztőként a magyar kereskedelmi rádiókban, nyilvánvalóan a Magyar Idők szerzőjénél valamivel tapasztaltabb a témában. Az Artisjus beszámolójában részletesen leírják, hogyan működik a rádiók szerkesztési rendszere, de a lényeg, hogy minél több hallgató maradjon az adón, így a reklámok minél több embert érjenek el.

Megkérdeztük a témáról Horváth Gergelyt is, a Petőfi Rádió és a Petőfi TV korábbi felelős szerkesztőjét, aki Cross FM néven dolgozik új rádióadó indításán. Horváth elmondta, hogy a tesztközönség továbbra is szerves része annak, hogy milyen új zenék kerülnek egy rádió rotációjába, de ez elég drága, ezért csak az igazán mainstream rádiók használják.

„A tesztközönség mellett nyilván van némi szürkezóna, a zenei szerkesztő vagy a programigazgató is dönthet ettől függetlenül, de alapvetően fontos, hogy az új dalok mennyire illeszkednek az adó koncepciójába, tematikájába és az általános zenei világába, milyen dalokat szeretnek a hallgatóik" – mondta nekünk. Mint kitért rá, ő maga soha nem találkozott vagy hallott olyanról, hogy egy professzionális zenei szerkesztő az előadók ideológiai besorolása alapján szelektált volna dalokat a magyar rádiós piacon.

Sokszor törvényi vagy koncepcionális alapon dől el az is, hogy egy Youtube-on népszerű dal nem kerül rádiós rotációba

– utalt ezzel arra például, hogy hiába népszerű a Youtube-on egy dal, ha mondjuk káromkodnak benne, vagy a dal közönsége, közege nem illik a rádió stílusához.

Ezért tulajdonosi nyomás ide vagy oda, nincs igazán túl sok hely kísérletezésre, jól bevált sémák alapján kerülnek magas rotációba dalok, és ha éppen Ákos vagy Fluor száma működik jól, akkor ezt fogják játszani nonstop a hallgatóknak.

A Petőfi Rádió jó irányba tett lépést, és most is egyre jobbá válik a műsora. Ennek is köszönhető, hogy Magyarországon végre kezdjük utolérni a nemzetközi zenei világot, és jó hír, hogy sok magyar zenekar befér ebbe, akik a nemzetközi színtéren is alkalmasak lehetnek

– ezt szintén ezen a beszélgetésen mondta Jeszenszky Zsolt, a kormánymédia cilinderes megmondóembere, akit sok mindennel lehet vádolni, de balliberális értékrenddel biztosan nem. És ezt DJ Jeszy még azelőtt mondta, hogy a Petőfi Rádiót propagandacéllal mesterségesen felhígították volna. Ma pedig már bárki hallja, hogy hova jutott az egykoron szebb napokat rádióadó. Például a műsorvezetők a legalpáribb stílusban női melleket osztályoznak, miközben zeneileg új magyar előadók helyett Michael Bublét, Enrique Iglesiast vagy 10-15 éves slágereket adnak, ezzel feladva a csatorna korábbi kultúrmisszióját a hazai könnyűzene támogatásával kapcsolatban. Mindent elmond az a tény, hogy a bevallottan Fidesz-barát Pesti Srácok is lehozta azt a hírt két évvel ezelőtt, hogy a rádió hallgatói konkrétan a Facebookon tüntetnek a borzalmas színvonalú zenei felhozatal és a régi, jól bevált műsorvezetők lecserélése miatt.

Több producerrel is beszéltünk, és mindannyian egybehangzóan állítják, hogy igenis van olyan séma, amihez igazodva lehet rádiós zenét írni, ahogy erre utalt például nekünk Lotfi Begi is egy korábbi interjúnkban. Ő mondta például azt is, hogy

nézd meg például a Mr. Missht, iszonyatosan népszerű, milliós nézettségei vannak, tömve vannak a fellépései, miközben nem játssza őt sem a tévé, sem a rádió. Egyre inkább azt lehet ma észrevenni, hogy azok az új előadók tudnak erős rajongói bázist felépíteni, akiket nem játszik a rádió, és ez baromi érdekes és egyben kicsit szomorú is.

Ettől függetlenül például a Petőfi Rádióban információink szerint megesik, hogy valóban erős felsővezetői ráhatás történik a zenei szerkesztésre. Például torzított gitárt tartalmazó zenével alig-alig lehet bekerülni, de ha csak egy szó vagy mondat esetében is felmerülhet a kormánykritika esélye, akkor az a dal garantáltan nem kerül be az állami rádió rotációs rendszerébe.

Szelektív memória és kettős mérce

Az egész Magyar Idők-cikk másik, talán legszórakoztatóbb része, hogy a szerző piedesztálra emeli Fankadelit, az embert, aki beteljesítette a Bëlga utópisztikusnak ható, 16 éves paródiáját. Fankadelit a szerző valamiféle illiberális rapmessiásnak állítja be, akit azért cenzúráznak a rádiók, mert drog- és alkoholellenes, szereti a hazáját és sokat beszél a magyar öntudatról.

Ezzel szemben például a kormányoldalon valamiért baromira rühellt Fluor és társai züllött életmódot propagálnak, káromkodnak, és – ami a legdurvább – társadalomkritizálnak. Nem először cibálja elő a Magyar Idők Fluortól a Gecigránát című számot valahogyan arra rámutatva, hogy mennyire kártékony fertő az előadó zenéje, pedig a Wellhello aztán sok minden, de obszcén, társadalomkritikus, drogos propaganda biztos nem.

Ellenben ilyen alapon akkor bátran vizsgáljuk meg Fankadeli Kifogtam Amerikát című számát:

Én kifogtam Amerikát Magyarországon,

hamburgert zabálom, szakadt a kabátom,

Hollywood a Balkánon:

kecskeméti kiskörút,

szívj egy kis kokszot még,

és bassz meg egy kiskorút!

vagy mondjuk az Aranylövés című dalt:

Sült krumpli kólával,

Kartell a Zoltánnal,

Maya Gold durván nyal,

mert ilyen a lelkem.

A lelkem már eladtam

Jó drágán. Érted már?

Írok egy ügynöklistát,

aztán a gépem száll.

Kolumbia, kokain

pornósztárok fogain,

landol a Ferike,

de Te se hagyd ennyibe!

vagy a Rap neked meg a csajodnak című szám kezdése, amelyben Fankadeli konkrétan a fűszívásra utal:

mint egy Merci, a full extrás kivitel

te is beszállhatsz, ha akarsz nyugodtan egy cigivel

Érthető mi itt a probléma? Fankadeli ugyanabból a közegből nőtte ki magát, és ugyanazokkal az emberekkel zenélt sokáig, akikről a Magyar Idők szerzője szerint csak azért forgattak dokumentumfilmet, mert lenáciznak mindent, ami magyar, és társadalomkritikusok mernek lenni, és hát ez is valamiféle balliberális disznóság.

Fogalmatlanság a magyar zenei piacról

A cikkben ráadásul egy rakás légből kapott, semmiféle hivatkozással nem rendelkező állítás is szerepel, amelyek igazságtartalma a zéró felé konvergál. Máig senki sem tudja, hogy milyen alapon gondolja a szerző balliberálisnak azt a 30Y-t, amelynek tagjai soha semmilyen politikai állásfoglalásban nem vettek részt.

Ugyanígy MSZP-szimpatizánsnak hívják Fluort, aki erről nekünk csak annyit mondott, hogy

nem vagyok szimpatizáns, egyik párttal sem értek teljesen egyet az országban.

Valószínűleg ezt a Magyar Idők szerzőjének is elmondta volna, ha esetleg mondjuk megkérdezik tőle. De talán a legvadabb állítás, hogy „az elit egy koncertre 1,5–6 millió forint közötti fellépési díjat kap!".

Csak halkan jegyzem meg, hogy 6 millió forintért Magyarországon még Ákos sem szokott fellépni, de ebben a 1,5-6 milliós sávba rajta kívül ugyanúgy beletartozik a katonaságot támogató és Fankadelivel is közös számot készítő Kowalsky meg a Vega, mint a Wellhello, Majka, Ákos, a Tankcsapda, Halott Pénz, a Margaret Island vagy a cikkben csak Brians zenekarként szereplő Brains.

A Magyar Idők cikkéből úgy tűnik, hogy a szerző valószínűleg soha életében nem volt zenészek között, nem beszélgetett előadókkal backstage-ekben, nem ismeri a magyar könnyűzenei élet egyik szegmensét sem.

Jól példázza a szerző lukra futását, hogy a bezzegpéldaként felhozott Tóth Vera részletes Facebook-bejegyzésben kelt ki arra, hogy őt nehogy már itt belekeverjék ebbe az egészbe, és egyébként is, pont, hogy a kormánykritikusabb előadók szorulnak ki a rádióból, nem pedig a „jobboldali előadók", bárkik is legyenek ezek.

Ha a szerző ismerné a zenei világot, tudná, hogy a magyar zenészek 99 százaléka ódzkodik bármilyen publikus politikai megnyilvánulástól, hiszen ha zenélés helyett a politika érdekelné őket jobban, akkor elmennek kistérségi képviselőnek vagy párttitkárnak, nem pedig előadónak. Jómagam is ismerek olyan, kifejezetten népszerű magyar előadót, akinek a barátnője feje felett zárták be a Népszabadságot, de még csak egy félmondatos utalással sem kritizálta a kormányt, mert nem szeretett volna megosztottságot a rajongói között, és egyébként sem szokása ilyenekkel foglalkozni.

Az meg tényleg csak bónusz, hogy ha a szerző a valódi magyar értékeket, hagyományokat és kultúrát hiányolja a magyar rádiókból, akkor kicsit ássa bele magát jobban a témába, ne Facebook-lájkok és Youtube-nézettség alapján próbáljon meg levonni általános ideológiai következtetéseket.

Ott van például a miskolci Bohemian Betyars zenekar, amely hamarosan ázsiai turnéra mennek, és külföldön az egyik legtöbbet koncertező produkció. Zeneileg a punk és a népzene között mozognak, rengeteget merítenek a magyar hagyományokból, és idén például a nemzetközileg egyik legismertebb cigányzenekarral, a Parno Graszttal koncerteztek. 

2016-ban például megnyerték a Fidesz-közeli Akvárium Klubban rendezett Nagyszínpad nevű versenyt, amelynek főtámogatója a Petőfi Rádió és az MVM. Kitalálják hányszor játszotta az állami rádió őket 2018-ban?

Vagy ott van az Ivan & The Parazol, akik évek óta ápolják a magyar beatzene hagyományait, rendszeresen bemutatva a fiatal generáció számára a rendszerváltás előtti korszak nagy zenészeit. Kitalálják az ő számaikat mennyiszer játszotta idén a Petőfi Rádió?

Éppen ezért is érthetetlen, hogy a nagy kormányzati kultúrkampfnak pontosabban mik számítanak értéknek. Mitől lesz valami népnemzeti? Mert 13 cikk után is mindössze annyi derül ki, hogy a nagy kultúrharcnak igazából semmi köze az alapvető emberi értékekhez, kultúrához, morálhoz vagy bármi máshoz, hanem szín tisztán csak annyiról van szó, hogy

(Borítókép: Kaszás Tamás/Velvet, Rostás Bianka/Velvet, Fankadeli/Facebook)