Sztálinhoz hasonlítja Orbánt az Atlantic terjedelmes vezércikke

Részletes, vezető anyagban ír az Atlantic Orbán Viktorról. A júniusi számban nyomtatásban megjelenő, online azonban már most elérhető terjedelmes cikk vezérszála a CEU-ügy, amelynek apropóján kisebb kitérőket is tesz a szerző. A cikket jegyző Franklin Foer Budapesten kutatta a konfliktus történetét, így találkozott többek között a CEU rektorával, Michael Ignatieff-fel. Az oktatási intézmény vezetője többek között arról mesélt neki, hogy nyugodt évekre számított Budapesten, ám ez elég hamar illúziónak bizonyult, amikor egy CEU-közeli tisztségviselő meghozta a hírt, hogy a kormány támadássorozatot indít az egyetem ellen. 

A cikkben vannak elég erős állítások, például hogy itt működtek a posztkommunista régió legjobb egyetemei, amíg a kormány szisztematikusan ki nem csinálta őket  azzal, hogy a szakemberek helyére elsősorban lojális embereket ültettek fontos pozíciókba, és a szabad oktatást megmérgezte a túlzott kormányzati kontroll. Aztán a cikk írója Pol Pothoz és Sztálinhoz hasonlítja Orbánt abban a tekintetben, hogy az értelmiséget „likvidáló”, a közoktatást „leuraló” és a lakosságot engedelmes tömeggé alakító vezetőnek tartja őt is. 

Az írás végigveszi az összes, itthon unalomig ismert részét a történetnek, ami persze Amerikában nem annyira ismert. Beszél az illiberális demokrácia fogalmának kialakulásáról, a Sorossal kapcsolatos konfliktus teljes történetéről, megemlítve, hogy Sorost a hozzá közel állók szerint hogyan érintette az ellene indított hadjárat. Ennek kapcsán Ignatieff megjegyezte: egyszer látta azt, hogy Sorost megviseli a személyét érintő támadás, amikor megtudta, hogy valaki a villamos padlójára ragasztotta az arcképét, hogy azon tapossanak az emberek. Ez felelevenítette benne a náci megszállást, amikor mindennaposak voltak a tettlegességek, és a hatalom által démonizált emberek élete veszélyben forgott.

A cikk megemlékezik azokról az időkről is, amikor Orbán még liberális volt, és védelmébe vette Sorost védte a nacionalisták támadásaival szemben. 

Az újságíró többek között találkozott Kovács Zoltán kormányszóvivővel is, akit úgy ír le, mint egy hosszú monológokba burkolt ködösítésekkel fölényeskedő figura, aki a hivatalos nyelvezetet arra használja, hogy ezzel is azt bizonygassa, ő mindenkinél jobban látja a tényeket. A riportert ebben a hangnemben próbálta győzködni arról, hogy a CEU olyan, mint egy offshore cég, de amikor látta, hogy beszélgetőpartnere nem igazán látja igazoltnak az összefüggést, arról kezdett el beszélni, hogy Ignatieff, a CEU rektora csak egy bukott liberális politikus Kanadából. 

Kovács később áttért arra a kormánykommunikációs mantrára, hogy a CEU-nak be kell tartania a szabályokat, és a CEU-t érintő intézkedéseket azzal magyarázta, hogy az ügy végcélja, hogy egy kis állam, amilyen mi is vagyunk, visszaszerezze a szuverenitását. 

Az írás igazán érdekes része az a bohózatba illő jelenet, amikor a szerző a David B. Cornstein, amerikai nagykövettel történt találkozóról ír. A beszélgetést végig jegyzetelte a követség egyik sajtósa. Amikor Foer megkérdezte Cornsteint, hogy a CEU-botrány érintheti-e a két ország viszonyát, az csak annyit mondott közömbösen, hogy „nem igazán”. 

A válasz után a sajtósa félrehívta a nagykövetet. „Most bajban vagyok” – mondta Cornstein, miközben kiment. Amikor visszajött, jelezte a riporternek, hogy érzékenyebben kellene reflektálnia a dolgokra, úgyhogy kiegészítette magát azzal, hogy sajnálja az egyetem távozását. Amellett azonban a nagykövet kitartott, hogy válaszának központi tartalmát nem módosítja: 

Reménykedek, hogy hamar tudunk lapozni, és mással fogunk foglalkozni. 

Két héttel az interjú után a HVG cikke szerint a nagykövet feltűnt Orbán és tisztségviselői között egy Vidi-meccsen a VIP-páholyban. 

A terjedelmes és részletes cikk ezzel le is zárul, és nem tér ki a közelmúltban végbement fejleményekre, és azokra a törekvésekre, hogy a lehető legteljesebb formában maradjon Budapesten az egyetem.