Klotild
8 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Dühös vagyok, hogy börtönben kellett felnőniük a gyerekeimnek

DSC 8124
2020.05.23. 13:03 Módosítva: 2020.05.23. 13:10

A gyerekek meg vannak rémülve, mert nem találkoztak még ennyi emberrel. A kisebbik sírt, amikor meglátott egy autót, amibe aztán bele is kellett ülnie. Soha nem utazott még autóban.

A fentiek nem a gyerekeit egy dzsungelben nevelő apa szavai, miután hős felfedezők kimentették őket a kegyetlen vadonból. A fentiek egy gyerekeit a tranzitzónában nevelő apa szavai, miután az Európai Bíróság kimentette őket a fogságból. 

  • Milyennek írta le a tranzitzónát az iraki apa, aki hónapokig rekedt ott a családjával?
  • Hogy reagáltak a gyerekek, miután kijöhettek a tranzitzónából?
  • Mihez akar kezdeni ezután az iraki család?

Az Európai Unió Bírósága a múlt héten mondta ki, hogy jogellenesen tartják fogva a menedékkérőket a határon - hiszen Magyarországra nem léphetnek be, Szerbiába pedig azért nem tudnak menni, mert akkor automatikusan  elveszítenék azt a lehetőséget, hogy Magyarországon menedékkérelmet adjanak be. A magyar kormány a bírósági döntés után döntött úgy, hogy felszámolja a tranzitzónákat. 

Karzannal, feleségével és négy gyerekével a szabadulás első napján találkoztunk Vámosszabadi nyílt táborban, ahol két év várakozás után, a szemünk láttára tették meg első szabad lépéseiket magyar földön. A szabadulás úgy nézett ki, hogy a család elindult a vaskerítés felé, ahol vártuk őket, de eléjük állt a biztonsági őr, azt kiabálva, hogy plasztik, plasztik, és intett, hogy forduljanak csak vissza.

A család engedelmesen visszakullogott.

Angolul a család után kiáltottam, hogy a „plasztik!” felszólítás azt jelentette, mutassák fel az igazolványaikat. A férfi hat igazolvánnyal tért vissza, de az őr hessegető mozdulatok kíséretében ismét csak plasztikozni kezdett. Újabb kör: kérdezem, most miért nem engedi ki őket. Mert nem a tábori belépőkártyájukat hozták, hanem az igazolványaikat. Ha nem fordítom le a fentieket angolra, a család búsan megrekedt volna a kerítésen belül, gondolván, hogy valamit félreértettek, és ebben a táborban ugyanúgy lakat alatt tartják őket, mint a tranzitzónában.

Fehér pokol

Milyen volt a tranzitzóna? – kérdeztem végül a kapun kívül. A szerb határon létrehozott két tábor olyan zárt volt, hogy oda újságíró 2015 óta csak egyetlen egyszer, egy vezetett túrán tehette be a lábát. Igaz, ekkor viszont menekülteket nem lehetett látni, az üres táboron terelték végig a médiát. De nem csak a sajtó elől rejtették el, hogyan tartanak fogva olyan embereket, akik egyszerűen csak védelmet kértek a magyar államtól.

Menekültügyi civil szervezeteket, segélyszervezeteket sem engedtek be a területre. Csak szivárgó üzenetekből, és a strasbourgi bíróság ítéleteiből tudható: a hatóságok több esetben éheztették a menekülteket, embertelen módon bántak terhes nőkkel, és indok nélkül tartottak fogva egész családokat. Végül tehát a héten ért véget a tranzitzónák története, amikor az Európai Bíróság megállapította, hogy jogellenesen tartották fogva az embereket 28 napon túl is. 

Karzan a haját borzolva idézte fel a zárt világot. „Minden fehér volt. Fehér volt a konténer, amiben laktunk. Fehér kővel volt felszórva az udvar, ahova kimehettünk. Nem láttunk mást, csak a szögesdrót kerítést, és a fehér falakat.

Azt hittem, megőrülünk.

Rengeteg volt a táborban a gyerek, akik egész nap zajongtak, este sírtak. Sosem lehetett pihenni. Naponta egyszer, két órára mehettünk át a szomszédos szektorban lakókhoz. Jó másokkal beszélni, de ha két évig beszélgetsz valakivel, akkor egy idő után már nem tudsz mit mondani. Mindent megbeszéltetek. A nap nagy részében csak rendőröket láttál, akik nem szólhattak hozzánk. Mindenhol ott voltak, de hiába próbáltam beszélni velük, vagy csak köszönni, nem reagáltak. Volt egy idősebb rendőr, ő mindig bólintott, ha meglátott, szerintem köszönt volna, ha nem lett volna tilos.”

A tábor mögötti gazosban ültünk. A kendős feleség csendesen tartotta kezében a legkisebb gyereket, és nem nézett ránk, tekintete folyamatosan valahol a távolban bolyongott. A férfi viszont nyughatatlanul talpon volt, úgy záporoztak a szavai.

„Hetente egyszer jött a táborba a pszichológus. Egy alkalommal kifakadtam neki, hogy milyen élet ez, hogy nem bírom tovább. Nem tudtuk, hol tart az ügyünk. Akkor már másfél éve beadtuk a menekültkérelmet, de senki nem mondott semmit, miért nincs döntés, miért nem engednek minket szabadon. Kiabáltam, és akkor a pszichológus mondta, hogy ha így kiakadok, akkor be kell fejeznünk a beszélgetést. Persze, hogy kivoltam. Többet nem is mentem aztán.”

Gyerekek segítség nélkül

„A gyerekek még nehezebben bírták. Nem tudták mivel elfoglalni magukat. Hétéves kor felett volt iskola, de a mi gyerekeink hat, öt, három és kétévesek. A kicsikkel senki nem foglalkozott: nem volt hol játszaniuk, nem volt óvoda, nem voltak játékaik. A legtöbb gyerek egész nap csak a szülők telefonját nyomkodta. Mi szerencsések voltunk, mert a mi négy gyerekünk szeretett egymással is játszani.”

„Az volt a nehéz, amikor megkérdezték, hogy apa, miért vagyunk bezárva. Nem vallhattam be nekik a kétségbeesésem, mert akkor ebbe belerokkannak. Azzal nyugtattam őket, hogy egy kicsit kell még várnunk, amíg elrendezik az ügyünket, és aztán kimehetünk. Nehéz volt a szívem, de tudtam, hogy nem követtünk el semmit, nem az én hibám, hogy itt vagyunk.”

Karzan és családja egyébként Irak kurdisztáni, Törökországgal határos területéről indult útnak még 2016-ban. „A PKK (a kurd munkáspárt) harcosai rendszeresen átjöttek a határon, és elbújtak a házadban. Ha nem segítettél nekik, akkor egyszerűen lelőttek. Ha viszont bújtattad őket, a törökök, meg a törökbarát milíciák támadtak meg.

Harminchét éves vagyok, és amióta élek, csak a háborút láttam. Ezért jöttem el. Nem akartam, hogy a gyerekeim is így éljenek

– mesélte, miért döntött úgy, hogy elmenekül Irakból.

A család két gyerekkel indult útnak. A két legkisebb, Szulejmán és Dávid már útközben születtek. „Ők a tranzitzónában ismerték meg a világot” – mondta Karzan elgondolkozva, majd felelevenítette a cikk elején írt tapasztalatot. A két gyerek számára új és ijesztő felismerés volt, hogy a tranzitzóna kerítésein túl sok ember él, és hogy olyan szerkezetek is léteznek, mint az autó. „Először látnak tavat is” – intett a hátunk mögött csillogó, apró vízfelület felé.

Nem értik az utálatot

„Sok cikket olvastam a táborban a telefonon. Tudom, hogy Orbán Viktor utálja a muszlimokat, és a menekülteket. Csak azt nem értem, hogy lehet ilyet gondolni. Hiszen vannak jó és rossz muszlimok, jó és rossz menekültek, ahogy van jó és rossz keresztény, és van jó és rossz magyar is. Nem értem.”

Elindultunk vissza a tábor felé. A felesége előttünk járt a gyerekekkel, mondtam a családfőnek, hogy vele is beszélnék, hiszen ő még nem szólt egy szót sem. „Őt ne kérdezd ezekről. Csak sírna, nem mondana semmit, csak sírna, és nem tudná abbahagyni.”

A tábor kapujánál kényszeredetten megkérdeztem, hogy mit tervez, ha végül lezárul az ügye, és a nyílt tábort is elhagyhatja. „Magyarországon telepednénk le. Vannak itt jó emberek, akik segítettek a menekültkérelmemnél, vagy akik elérték, hogy bezárják a tranzitzónákat, és kiengedjenek minket. Nem akarok politizálni, nem haragszom senkire. Normál életet élnék, annyit szeretnék, hogy boldognak lássam a családomat.”

Csak azért vagyok dühös, hogy a gyerekeimnek egy börtönben kellett felnőniük.

Miért rekedtek két évre a tranzitzónában?

„Nem a család ügye volt bonyolult, hanem a menekültügyi hivatal vétett hibákat az eljárás során” – magyarázta az esetet az Indexnek Helsinki Bizottság ügyvédje. Kovács Tímea elmondta, hogy az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság négy ítéletet is hozott, de ezeket a bíróság minden esetben felülbírálta különböző okokból. „

„A család szerencsétlensége volt, hogy az ügyük még a Torubarov-ítélet előtt kezdődött, amikor a bíróság még csak felülvizsgálatra küldhette vissza az ügyet, és maga nem állapíthatta meg, hogy védelemre szorulnak” – említette meg az orosz menekült meghatározó jelentőségű perét az ügyvéd. Az iraki család ügye jelenleg is folyik, és ha menekültstátuszt nem is kapnak (mivel ezt a magyar hatóság nagyon ritkán ítéli csak meg), de kiegészítő védelemben részesülhetnek, tudtuk meg Kovács Tímeától.

(Borítókép: Bődey János / Index)