A magyar fél a szegény emberektől, de a mélyebb okokról fogalma sincs

Néhány hete a Piarista Rend Magyar Tartományának szegénységről rendezett konferenciáján pontos definícióját adta a szegénységnek. Ki tartozik ma a szociálpolitika szegénységről alkotott fogalomrendszerébe?

A klasszikus értelmezés szerint az a szegény, aki nem tudja kielégíteni az alapszükségleteit, a varázsszó pedig a létminimum, amit a KSH több mint 100 éven keresztül, egészen 2015-ig mért. E számítás középpontjában a táplálkozás állt, amiből a többi szükségletre fordítható összeget is becslik. (2019-ig a Policy Agenda folytatta a létminimum-számítást.) A legutolsó adat szerint egy felnőtt élelmiszer-normatívája havi 28 ezer forint volt. Egy két felnőtt, két gyerek felállású családban körülbelül 100 ezer forintot kellett étkezésre költeni (a gyermekek súlyozottan jelennek meg a számításban). Ehhez a táplálkozási igényhez arányítottak egyéb szükségleteket, így jött ki ebben a klasszikus családi modellben a (nagyjából) 300 ezer forintos létminimum.

Ekkora összeg összehozása a hátrányos helyzetű régiókban ma sem könnyű feladat. A gyes és a családi pótlék ebben a családban 52 ezer forint, emellett, ha a másik szülő minimálbért kap, akkor még hiányzik 100 ezer forint a létminimumhoz. A KSH egyébként kísérletezett a számítás alapját képező fogyasztói kosár szűkítésével, ám végül elvetették, mert az már majdnem egy koncentrációs tábor igényszintjét tükrözte volna. Az igények összeállítása persze mindig ingoványos terület, egy másik mutató kiszámításához az Eurostat standardizált listájában olyan tételek is szerepelnek, mint a megfelelő fűtés, húsfogyasztás, rezsitartozás elkerülése, családi pénztartalék stb. Ha az összes kilenc elemből négy hiányzik, az adott család szegénynek (szaknyelven depriváltnak) tekinthető.

Nem lenne egyszerűbb a szükségletek méricskélése helyett azt mérni, hogy kinek mennyi jövedelme van egy hónapban?

Ezt is vizsgálják. A jövedelmi szegénységnél az adott ország középjövedelmét vizsgálják, akiknek e medián 60 százaléka alatt van a bevételük, azok a szegények. A válság előtti utolsó „békeévben”, 2009-ben a népesség kicsit több mint 12 százaléka volt szegény, a válságot követő 3-4 évben 15 százalékra nőtt a szegények száma. 2020-ra – túl a válságon – sikerült a 2009-es szintre visszatérni. Most azonban újra növekszik a jövedelmi szegénység.

Az ellenzék látszólag komoly gesztust tett a választási kampányban a leszakadó rétegeknek, amikor azt ígérte, hogy duplájára emeli a családi pótlékot és igazságosabbá teszi a gyermekek utáni adókedvezmény rendszerét. A Fidesz a legszegényebb családoknak semmit sem ígért, a szegregátumokban élők voksai mégis a középosztályt preferáló párt felé vándoroltak. Miért?

A közvéleményben úgy egyszerűsítették le ezeket a szociális programokat, hogy az ellenzék a segélyeket emelné, míg a kormánypártok munkalehetőséget ígérnek a szegénység csökkentésére. Ez nagyjából annyira igaz, mint az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos nézetek kommunikációja. Az ellenzéki összefogás a segélyek kérdésében arra helyezte a hangsúlyt, hogy 10 év alatt ezeket a támogatásokat elsorvasztották, pedig ez segíthetne a szélsőségesen kiszolgáltatott élethelyzetek elkerülésében. Az ellenzéki program ennél jóval összetettebb, de ez az elem ragadt meg az emberek fejében. A jelenlegi jobboldali politika már több mint egy évtizede azt hangsúlyozza, hogy az embereknek olyan munkára van szükségük, amiből meg tudnak élni. 2010 óta a foglalkoztatottak aránya 62 százalékról 72 százalék körüli szintre emelkedett, de azért vannak ezzel is problémák.

Mondana néhány példát?

A legfeljebb 8 osztályt végzetteknek ma is legfeljebb 35-38 százaléka tud elhelyezkedni, legtöbbjük alkalmi munkát végez, vagy közfoglalkoztatott. A 2009-es válságot követő időszakban nagyon felfuttatták a közmunkát, a létszám növekedése egészen 2016-ig tartott, azóta csökken. Persze lehet azt mondani, hogy jobb, mint a segély, csakhogy a közmunkabérek az elmúlt 10 évben jelentősen elszakadtak a minimálbértől. Ma már nettó 130 ezer a minimálbér, míg a közmunka nettója 57 ezer, azaz szinte nem változott 10 év alatt. Ebből látszik, hogy a munkával hozzuk ki a legrászorultabbakat a szegénységből állítás mennyire álságos. Pedig a családtagokkal együtt 3-400 ezer ember még ma is közmunkából él.

Az így megkeresett pénz ugyan megment az éhezéstől, de szinte lehetetlenné teszi az egzisztenciális továbblépést. A közmunka forrása a központi költségvetésből származik, de a helyi hatalom dönt arról, hogy kinek jut. A közmunkáskártyával alapvetően ők játszanak. A Fideszre a településvezető jóindulatának az elnyerése miatt szavaznak a kiszolgáltatott helyzetben élők. Problémásnak látom azt is, hogy a közmunkások gyermekeinek szocializációja szempontjából nem különösebben pozitív példa a szüleik által végzett munka.

Nyugat-európai összehasonlításban mit mutatnak Magyarország szegénységi adatai?

A 12-15 százalékos szegénységi ráta a magyarországi középjövedelemhez viszonyított arány. A középjövedelemhez mért szegénység összehasonlításából az tűnne ki, hogy Németországban vagy az Egyesült Királyságban magasabb a szegénységi ráta. A TÁRKI azonban a közelmúltban megnézte az európai középjövedelemhez mért magyar helyzetet, ebből viszont már azt tűnt ki, hogy a magyarok 75 százaléka szegény. Persze ez a számítás is torzít, hiszen egészen mások az életkörülmények Berlinben, mint Nyíregyházán. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy a gyermekszegénységi mutatók nálunk mindig magasabbak voltak, mint az ország szegénységi rátája. 

Mi ennek az oka?

Ha az ember gyereket vállal, jelentősen megnőnek a kiadásai. A szociális juttatások miatt kicsit a bevételei is, de ezek sosem voltak egyensúlyban. A vizsgálatok szerint egy gyermek nagyjából 20 millió forintba „kerül” a szüleinek, míg eléri a 18 éves kort. 

A szociális juttatások hogyan alakítják a gyermekszegénységet?

A gyes és a családi pótlék 2009-es értéke a befagyasztás miatt kétharmadára zsugorodott, helyette van a családi adókedvezmény, ami jelentős összeg, de nem a legszegényebb társadalmi csoportban.

Az anyatejes táplálás nagyon alacsony szintű. Ugyanígy a gyerekek korai szocializációjában pótolhatatlan veszteség, ha nincs papír, ceruza, sem asztal, ahol rajzolhatna, nincs könyv, így nagyon hamar egy olyan fejlődési pályára állnak, ahonnan szinte reménytelen a kitörés. Azért mondom, hogy szinte, mert vannak példák és technikák, amik erre esélyt biztosítanak.

2004-től az MTA Ferge Zsuzsa vezette kutatócsoportja dolgozott ki gyermekszegénység elleni stratégiát. A program uniós pénzből el is indult, s bár ezt az akadémiai kutatócsoportot  2011-ben szélnek eresztették, maga a program megmaradt, ma már 30 körüli járásban működik. Számos eleme között például a Biztos Kezdet Gyerekházak létrehozása is szerepelt, amit a jelenlegi kormányzat is sikerként propagál. Itt az édesanyákat különböző eszközök  várják, és szakemberek segítenek a kicsik fejlesztésének első lépéseiben, legyen szó a megfelelő táplálék elkészítéséről, az anyatejes szoptatás részleteiről vagy a közös játékról. Olyan dolgokat tanulhatnak meg, amik – döntően pénz hiány miatt – ismeretlenek a legszegényebb háztartásokban. Végeztünk méréseket, amik azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akik jártak ilyen házakban, behozták a hátrányaikat iskoláskorukra.

Ugyanakkor még mindig az látszik, hogy jövedelmi szempontból a társadalom alsó egyharmadához tartozó családok nevelik a magyarországi gyermekek több mint felét. Mit üzen ez nekünk?

Nagyon érzékeny kérdés, de kell, hogy beszéljünk róla. A legalsó jövedelmi tizedhez tartozók családjaiban 343 ezer gyereket nevelnek, a leggazdagabb felső tizedben 75 ezret. Rendszeresen felmerül a kérdés, hogy a gyermekek vállalása szegényít el, vagy a szegények vállalnak sok gyereket. A válasz, hogy mind a kettő igaz. A legvulgárisabb magyarázat szerint a társadalmi juttatásokért vállalnak sok családban sok gyereket, mi több, ezt származáshoz is hozzákötik: a cigányokhoz. A már említett átlagos magyar 12-15 százalékos szegénységi ráta a cigányok körében 60-70 százalékos, azaz ők sokkal veszélyeztetettebbek. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a magyarországi szegények nagyobb része nem roma, tehát a szegénység nem etnikai kérdés. A szegény, nem roma családban is sok gyerek születik.

Az azonban egyáltalán nem igaz, hogy a támogatások miatt szülnek sok gyereket a szegények. 12 200 forint egy gyerek után a családi pótlék, azt pedig mindenki látja, hogy ez az étkezésükre sem elég. Tíz év alatt felére csökkent a családi pótlék értéke, de a gyermekvállalás mértéke nem változott.

Viszont a körükben kiemelkedően magas a 18 évesnél fiatalabb anyák aránya.

Valóban. A demográfiai mutatók világosan jelzik, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen kitolódott a nők első gyermekvállalásának időpontja. Ha 30 éves kor körül születik az első gyerek, akkor nagyon beszűkül a reprodukciós időszak, ez az egyik oka a népességfogyásnak. 2011-ben a tankötelezettség korhatárát 18-ról 16 évre csökkentette a kormányzat. Ennek hatására 2011-től mostanáig 25 százalékkal nőtt meg a korai gyerekvállalás aránya Magyarországon. Egy szegénységben élő, az iskolában rosszul teljesítő 16 éves fiatal nem fog továbbtanulni. Nem kell iskolába járnia, elhelyezkedni végzettség nélkül nem tud, a felnőtté válás egyetlen, számára is megléphető lépcsőfoka a családalapítás. Bódis Kriszta Ózdon, a Van Helyed program keretében nyolc éve mélyszegénységből érkező, felső tagozatos roma fiatalokkal foglalkozik. Az ő édesanyjuk is többnyire 16-17 évesen szülte őket vagy a testvérüket. Pályakövető monitorozásuk egyértelművé tette, hogy ezek a programban részt vevő fiatalok nem követik a szülői mintát, elmúltak 18 évesek, de nem vállaltak gyereket, továbbtanulnak. A korán szülést produkáló szociális regresszióból tehát akkor találják meg a fiatalok a kiutat, ha tudunk számukra vonzó perspektívát nyújtani.

A jelenlegi közoktatás képes ezt biztosítani számukra?

A közoktatásnak az lenne az elsődleges feladata, hogy olyan normákat közvetítsen, olyan tudáshoz, olyan szakmához juttasson, ami képessé teszi őket néhány évvel később a társadalmi integrálódásra. Ez azonban a mai iskolarendszerben egyre elérhetetlenebbé válik.

Csakhogy azokban az iskolákban, ahol többségben vannak azok a gyerekek, akiknek már a szüleik sem integrálódtak, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen norma lesz egy-egy osztályközösségben az irányadó…

A szabad iskolaválasztás lehetővé teszi, hogy az a szülő, aki nem bízik az állami közoktatásban, és van rá lehetősége, az elviszi a gyerekét egyházi vagy alapítványi iskolába. Így alakulnak aztán ki a szegregált iskolák. Az ott tanító pedagógusok ugyanazért a fizetésért sokkal nehezebb feladatot kell hogy ellássanak, így ők is az első adandó alkalommal veszik a sátorfájukat, így az iskolarendszer okszerűen kettéválik.

Akkor az iskola integráló erejéről szóló nagyvárosi, értelmiségi elképzelés nem több, mint egy idealista álomkép?

Ezt nem tudom, de az biztos, hogy az integrációval a társadalmi elit veszít, miközben a társadalom egésze és a hátrányos helyzetű családok sokat nyernek. 2006-ban Hódmezővásárhelyen Soros-pénzből az akkori polgármester, Lázár János egy nagyon komoly integrációs programot indított el: egy szegregált iskolából mindenkit a lakóhelye szerinti körzetes iskolába írattak át. Az integráció össztársadalmi haszna vitathatatlan, de így, erőből nem lehet szélesebb körben megcsinálni.

Mert az egyén magasról tesz az össztársadalmi érdekre, ha a saját gyerekéről van szó.

Ezért nagyon nehéz a jelenlegi helyzet. Teljesen más irányba tart most az oktatáspolitika, aminek a legfőbb veszélye, hogy gyerekek tömegei nőhetnek fel úgy, hogy semmilyen kontaktusuk nem lesz más társadalmi csoportokkal.

A saját gyerekeinken látjuk, hogy szinte már át sem mernek menni a Blaha Lujza téri aluljárón, mert ki tudja, milyen egzotikus népek tanyáznak ott. Ez a fajta elkülönülési tendencia mélyíti a társadalmi rétegek közti lövészárkokat, és alapjaiban számolja fel a társadalom kohézióját adó szolidaritást. „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény" – ahogy József Attila írta. Ijesztő az erőszakig eszkalálódó konfliktus; elég csak az olaszliszkai lincselésre vagy a tatárszentgyörgyi romagyilkosságokra utalnunk. 

Elképzelhetőnek tartja, hogy a „szeretetteli szegregáció” mégiscsak hozzájárulhat a cigány gyerekek felzárkóztatásához?

Szétválasztanám a kérdést. Ha származási alapon, egy csoport saját identitását felvállalva alulról jövő kezdeményezésként létrehoz egy iskolát – ilyen például a Gandhi Gimnázium –, az kiválóan működhet. Ha azonban egy szegregáló iskolában lejjebb viszik a követelményrendszert, lassabban haladnak a tananyaggal, úgymond hozzáigazítják a tanulók igényeihez, az egyértelmű hátrányt okoz majd a továbbtanulásukban, azaz leértékeli őket. Tűzzel-vassal nem lehet az integrációt erőltetni, de támogató juttatásokkal igen.

A gyermekszegénység elleni küzdelem döntően pénz kérdése?

Úgy mondanám, hogy politikai elhatározás nélkül biztosan nem lehet hatékonyan küzdeni ellene. A politikai akarat 2010 előtt ugyanúgy nem volt meg, mint most, bár a jelenlegi kommunikációnak kicsit más az akusztikája. Ez az egyén felelőssége – mondják mostanában, míg korábban a közösséget is felelősnek tartották. Nem minden tanulság nélkül való, ahogy Tony Blair miniszterelnöksége idején az Egyesült Királyságban elindítottak egy nagyon komoly, gyermekszegénység elleni programot, majd négy év múlva leállították. Az ok nyilvánvaló, amíg az intézkedés 18-20 év múlva hoz csak eredményeket, a meglehetősen költséges akciót vállaló pártról négy éven belül szavaznak. Az ilyen átfogó, gyermekszegény elleni akciónak nagyon alacsony a társadalmi támogatottsága. 

A szociális és védelmi kiadások Magyarországon még most is a költségvetés 20 százaléka körül alakulnak, miközben a célzottan szegénységet csökkentő tételek egy százalék körüliek. A 2010 óta eltelt 10 évben a valamilyen jogcímen kifizetett szociális támogatásokat az állam a legalsó jövedelmi tizedhez tartozó legszegényebbek számára fejenként 40 ezer forinttal, míg a leggazdagabb tizedhez tartozók esetében több mint 205 ezer forinttal emelte. Ezt nevezi a szociális szakma perverz újraelosztásnak. Nem nehéz megfejteni a társadalmi üzenetét. Akár logikus lépésnek is nevezhetnénk, de azért sokan érezzük azt is, hogy ez mégiscsak embertelen.

(Borítókép: Bass László. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)