Véget ért a látogatás, Ferenc pápa elköszönt Magyarországtól

Ferenc pápa elmondta azt is, hogy Guardini nem démonizálja a technológiát, amely jobb életet és kommunikációt tesz lehetővé, és számos előnnyel jár, de figyelmeztet annak kockázatára, hogy az élet szabályozó elvévé, akár uralkodójává is válhat.

Fotó: Németh Kata / Index

Ebben az értelemben felismer egy nagy veszélyt: „Az ember elveszíti mindazt a belső kötődését, amely a természettel összhangban álló egységes mértéket és kifejezési formákat biztosítja számára”, és miközben belső lényében körvonalak, mérték és irány nélkülivé vált, önkényesen határozza meg céljait, és az általa uralt természeti erőket azok megvalósítására kényszeríti. Az utókornak pedig egy nyugtalanító kérdést hagy hátra: „Mi lesz az élettel, ha ilyen igába kerül? Mi lesz, ha szembekerülünk a technológia uralkodó kényszerével? Az élet mára már gépek rendszerébe van foglalva. Egy ilyen rendszerben megmaradhat-e az élet életnek?”

Maradhat-e élet az élet? Ezt a kérdést, különösen itt, ahol az információs technológiát és a bionika tudományát kutatják, helyénvaló feltenni. Valóban, amit Guardini felismert, az ma is nyilvánvalónak látszik: gondoljunk csak az ökológiai válságra, melynek során a természet egyszerűen csak reagál arra az eszközszerű bánásmódra, ahogyan kezeljük. Gondoljunk a korlátok hiányára, a »meg tudod tenni, tehát szabad« logikájára. Gondoljunk arra a törekvésre is, amely nem az embert és kapcsolatait, hanem az embert mint a saját igényeire összpontosító, nyereséget hajszoló és a valóságot mohón megragadni vágyó egyént állítja a középpontba. És gondoljunk ennek folyományaként a közösségi kötelékek elsorvadására, aminek következtében a magány és a félelem, úgy tűnik, hogy egzisztenciális élethelyzetből társadalmi élethelyzetté lesz

– figyelmeztetett Ferenc pápa, hozzátéve: „hány és hány elszigetelt, nagyon közösségi és kevésbé közösségi ember él közöttünk, aki mintegy ördögi körben a technológia vigaszaihoz folyamodik, hogy kitöltse azt az ürességet, amit érez. Egyre eszeveszettebben kergetik ezeket, miközben a kegyetlen kapitalizmus rabszolgái lesznek, és saját gyengeségeik még fájdalmasabbá válnak abban a társadalomban, amelyben a külső gyorsaság kéz a kézben jár a belső törékenységgel”.

Ezzel nem akar pesszimizmust kelteni – ez ellentétes lenne azzal a hittel, amelyet örömmel vall –, „hanem elgondolkodni a létezés és a birtoklás önhittségén, amelyet Homérosz már az európai kultúra hajnalán is fenyegetésként ismert fel, és amelyet a technokrata paradigma tovább súlyosbít az algoritmusok olyasféle használatával, ami az emberiség további szétesésének veszélyét jelentheti”.