Megdöbbentek a tanárok, mert egy végzős hallgató a ChatGPT-nek akart köszönetet mondani

Setényi János szerint az MI felé érdemes filozófiai szempontból is közelíteni. Egyértelműen gépről van szó, és tisztában kell lennünk azzal, hogy a gép mindig a szolga, és az ember az úr. Az a dolga, hogy megkönnyítse az életünket. A technológia fejlődése az oktatásban sohasem bírta el az öncélú kezdeményezéseket, hanem kidobta magából, amint az történt évtizedekkel korábban az Iskolatelevízió című próbálkozással vagy az írásvetítőkkel meg a fóliákkal.

A kutató azonban úgy véli, jelenleg kissé fordítva ülünk a lovon, mert a technológiai fejlesztéseket a szülők, a tanárok és a diákok igényeit felmérve kellene folytatni, és nem úgy, hogy kitalálnak valamit, bedobják azzal, hogy „itt van egy újdonság, na akkor most tessék valamit kezdeni vele”.

Az egyetemeken kicsit más a helyzet

Setényi János elmesélte, kisebb vitát robbantott ki, amikor egyik végzős hallgatójuk a doktorijában köszönetet akart mondani a ChatGPT-nek is. A diákok egy része alapanyag-, nyersanyagkeresésre használja az MI-t, és amit kap, abból rakja össze a végterméket. Mások viszont ellenőrzés nélkül beadják majd, amit a gép számukra összerakott. 

A szöveget generáló nagy nyelvi modellek, például a ChatGPT korlátai a képzelőerőnek és a kreativitásnak. Amikor az iskolai igényesség tömegszintje inkább elmegy a szellemi gyorsétkeztetés irányába, akkor silány végeredményt kapunk. Ahol komolyabb szellemi erőfeszítésről van szó, ott a gépi működés már nem elegendő.

Mi a különbség a tudás, a műveltség és a bölcsesség között?

Az oktatáskutató úgy véli, hogy az internet az információ tárolására és gyűjtésére kiváló hely, de még soha senki nem vált intelligenssé a nettől. Ami ott található, az végtelen mennyiségű adatforgács. A tudás viszont már egy ebből értelmesen szervezett információhalmaz, ami valamiképpen összeáll a fejünkben. A tudás felett van a műveltség, amellyel már az azt megszerzett ember tud a maga kedvére bánni. Végül pedig ott van a bölcsesség, ami nem más, mint a megszenvedett műveltség. Példaként említette a kvízműsorok villámgyorsan válaszoló, nagy tudást sejtető figuráit, akik atomi szinten biztosan mindent megjegyeztek, de nagyon valószínű, hogy nem látják a nagy összefüggéseket.

Setényi János szerint a gondolkodás sohasem spórolható meg, és ez bizony erőfeszítéssel, no meg fájdalommal jár. Igaz, hogy ezek az újabbnál újabb technológiai fejlesztések gyakran ígérik azt, hogy mindaz a fájdalom, ami az igazi tudással jár, az  könnyen, játékosan, akár éjszaka álmunkban is  megtakarítható, de ennek ne dőljünk be.

Miért kell nekünk intellektuális fekvőtámaszokat csinálnunk?

A tanulás része például a másodfokú egyenletek megoldása, vagy hogy mikor volt a csontmezei csata. Persze gyakran jönnek az ellenérvek, hogy miért van arra szükségünk, úgyis ott van a Google-ben, és úgy sem fogjuk azt használni. Azt viszont ezek a kritikusok elfelejtik, hogy ha már  tanultunk  ezekről, akkor lenyomatuk életünk végéig ott marad az agyunk neurális hálózatában, és bármikor előhívhatók.

Meg lehet úszni ezt a tanulást, gyakorlást, vagyis maradhatunk buták is, és az kétségtelenül nem fáj, sőt boldogan le lehet élni úgy az életet. Setényi János szerint posztmodern korunk már nem sulykolja a régi bölcsességet, hogy „Sokat tudni jó”, és ez önmagában kulturális konfliktust gerjeszt, hiszen Ázsiában továbbra is a tudásközpontú világ a fontos.

Az MI ott segít, ahol tud

Setényi beszélt arról is, hogy melyek azok az oktatási területek, ahol már a gyakorlatban alkalmazzák az MI-t. Létezik matekfeladatok megoldására szakosodott olyan oldal, ahová csak beírjuk a feladatot, majd valaki, mondjuk Bangladesben, rögtön megoldja a példánkat ,és ha kell, akkor angolul elmagyarázza vagy levezeti azt nekünk. Tehát lényegében diák tanít diákot.

Kérdés az is, hogy mi lesz a klasszikus műveltséggel, ha a gépek valóban elkezdenek minket támogatni, és a tanárok munkaidejének 60-80 százalékát kitevő osztályozást, dolgozat-ellenőrzést, feladatkitalálását, óravázlat-készítést, tesztíratást és -javítást megcsinálják helyettünk. A diákok egyéni tudásszintjükre szabottan megkapják a következő óra témáját e-mailben, előre felkészülhetnek, ha kell, és akkor utólag a gépek íratnak velük tesztet. Ez pedig már egy olyan pozitív utópia, ahol a mesterséges intelligencia részben felszabadítja a tanárokat.

A műsorban még szó volt arról is, hogy

• A mesterséges intelligencia nyújtotta előnyökkel vajon a magyar pedagóguskar hány százaléka tud majd élni?
• Miért tolja egyre feljebb a tanároknál az értékelési küszöböt a MI, amit már szinte általánosan használnak a diákok?
• Mi is pontosan a kreativitás, és hogy kell-e nekünk az?
• Az elmúlt századokban gyakran hirdették, hogy „Sokat tudni jó!” Ma miért nem hallunk egyáltalán ilyesmiről?
• Vannak társadalmak, ahol az érvényesüléshez elég a papír a végzettségről, máshol e mellé párosulnia kell szakértelemnek is. Nálunk szerencsére még ez utóbbi érvényesül, a szakács mérgezés nélkül főz, a gázszerelő pedig megjavítja a bojlert.