Megint csak tömik a lyukas kasszát

A Demokrácia és Dilemma Intézetnek a kormány nagy pénzbeszedési akcióiról az elmúlt évtizedek, és nem a világos jövőkép jut az eszébe. A jogállami keretek feszegetéséről pedig az előző amerikai elnök hazafias törvénye.

A miniszterelnök szerint rendkívüli időkben furcsának tetsző, bátor lépésekre lehet szükség. A magyarországi eladósodás kezelésére hivatott döntéseket Intézetünk valóban furcsának tartja, ami még nem baj, de nem leli mögöttük az új rendszert.

A magán-nyugdíjpénztári megtakarítások burkolt államosítása, a visszamenő hatályú adóztatás és az Alkotmánybíróság hatáskörének csökkentése mind ugyanarra a végső érvre vezethetők vissza: baj van, és pénzre van szüksége az államnak.

A rendkívüli sarcok azonban önmagukban a túlköltekező és eladósodó állam gondjait hosszú távon nem oldhatják meg. Ezt tudja a kormány is. A hatalom most abban bízik, hogy felpörög majd a gazdaság, és helyreáll lassan a rend. A mostani furcsaságok talán csak a normális működés beindításához kellhetnek. Azonban senki sem tudhatja biztosan, hogy tényleg csak most az egyszer, néhány évre kellenek-e furcsa lépések a költségvetés lyukainak betömésére.

Eddig is tömték a lyukakat

A rendszerváltás óta, sőt már az előtt is, ciklusonként jöttek a rendkívüli – „na most egyszer utoljára fáj, de felszívjuk magunkat” - lépések, hogy aztán mégse jöjjön el a stabil fejlődés korszaka. Az Európai Bizottság a mostani kísérletben sem hisz, van, akinek ez a módszer nem jött már be. Intézetünk se jósokból, se közgazdászokból nem áll, nem tudjuk eldönteni, hogy a mostani kísérlet felvirágoztathatja-e a hazát.

Az viszont látszik, hogy nem sikerült átlépnie az Orbán-kormánynak eddig a rendszerváltás utáni „két zavaros évtized” árnyékát. Hiszen koncepció helyett egyelőre pénztologatás lett a megoldás. Bár jövőre jöhetnek még nagy változások, hiszen Orbán Viktor hétfőn a parlamentben oktatási és egészségügyi reformot is ígért a közeljövőre.

Az eddigi nagy nekirugaszkodások közül az 1995-ös, Bokros Lajos-féle koncepciónak három pillére volt: nagyon gyors és nagyon nagy léptékű privatizáció; az infláció felpörgetése (lényegében ez is tekinthető megszorításnak); és egyértelmű megszorítások – vagyis kiadáscsökkentés. A következő nagy nekibuzdulás a második Gyurcsány-kormányhoz kötődött, akkor elsősorban adóemelés lett a megoldás, a szerkezeti reformok elbuktak, elmaradtak. A Bajnai-kormány adóátrendezéssel (pénztologatás) és további megszorításokkal, illetve néhány óvatos strukturális átalakítással oltott tüzet.

Megáll az idő

Ezekhez képest az eddig látott, a második Orbán-kormányhoz kapcsolódó lépések csak formálisan újak. Mindhárom korábbi kísérlethez hasonlóan az állami bevételek növelésén van a legnagyobb hangsúly. A megálló idő képzetét kelti e rövid távú megoldások erőltetése: „Most feltöltekezünk, aztán a szokásos módon költünk, hátha amíg telik az idő, addig megváltozik a világ.”

A megálló idő képzetét keltette Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor hétfői parlamenti szóváltása is. Az elmúlt évtized két legmeghatározóbb magyarországi politikusa úgy sértegette egymást, hogy egyikük sem érvelt. Gyurcsány letolvajozta Orbánt, Orbán börtönnel fenyegette Gyurcsányt, meglehetősen színvonaltalan hangulatot csempészve a mély gondolatoktól egyébként sem sokat terhelt Kossuth téri kupola alá.

Ugyanaznap ugyanott Matolcsy György elmondta, hogy azért nem számít államosításnak a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások automatikus állami átvétele, mert konzervatív kormány nem államosít.

A megálló idő képzetét kelti, hogy a nagy pénzbeszedési manővereket, és velük járó alkotmánytoldozgatásokat gyorsított ütemben, saját frakcióit is meglepve, az érintetteket utólag tájékoztatva veri keresztül a kormány. Holott alig múlt el fél év azóta, hogy a joggal lejozefinistázott Gyurcsány-kormány erőltetett reformtörekvésein köszörülték a fideszesek a nyelvüket.

Ráadásul átlátszó, hamis érvek sora kísérik az intézkedéseket. Nyilván beszűkült álláspont lenne azt mondani, hogy a nyugdíjpénztári rendszerhez nem lehet hozzányúlni. Vészhelyzetben még brutális adók, magánpénzek radikális elvonása is indokolt lehet.

Egy távoli példával élve, amikor 1848-ban az első magyar kormány rengeteg pénzt kért az első magyar országgyűléstől egy hadsereg felállítására, és a képviselők megszavazták a brutális sarcot, akkor Kossuth Lajos pénzügyminiszter azt mondta: „Ezt akartam kérni, de önök felállottak, s én leborulok a nemzet nagysága előtt!”

Nyilván nem élünk a romantika korszakában, és nincs élet-halál harc sem. De azért „a gonosz pénztáraktól védjük meg az embereket azzal, hogy elköltjük gyorsan a nyugdíjszámlájukon lévő megtakarításaikat” típusú érvelés már a ló túloldala.

Ahogy az is, hogy a „pofátlan végkielégítések” miatt kellett gyengíteni az Alkotmánybíróságot. Sokkal lelkesítőbb lenne, ha elmondanák, hogy most így gyűjtünk pénzt a haza megmentéséért, ez áldozat és kínos is talán, de így érezzük a legkevésbé fájdalmasnak.

Nyilván a kormánypártok ódzkodnak attól, hogy az elmúlt évtizedekben annyiszor használt „ezt még utoljára ki kell bírni” retorikával jöjjenek, hiszen akkor úgy tűnne, mintha megállt volna az idő. Dehát.

Maszatolás

És hogy tetézzük az aggodalmakat. Miközben nem látszik még, hogy mitől lenne jobb hely Magyarország 2014-ben, mint 2010-ben, addig vannak arra utaló jelek, hogy néhány dolog még rosszabb is lehet. Az oktatási államtitkárság törekvései és egyes gesztusai zavarba ejtően kínosak. A parlament előtti médiatörvény egyes elemei unalmasabb újságokhoz, és a korrupció elleni eddig sem túl hatékony küzdelem további gyengüléséhez vezethetnek.

Az előző kormány a korrupció burjánzásának elnézésével és rendőri túlkapásokkal rombolta a jogállamiság elvét. A mostani visszamenő törvénykezéssel, államosítással, a törvényhozás kontrolljának gyengítésével teszi ugyanezt. Ugyanakkor hiába indultak vizsgálatok egyes korrupciós ügyekben, a törvényhozásban nyoma sincs a korrupció elleni küzdelmet erősítő beterjesztéseknek, versenyképesebb oktatás vagy hatékonyabb egészségügy előkészítésének. Nem látszik az erős kibontakozás.

Hazafiasan

Bizonyos vészhelyzetekben (és a kormány a válságadókkal azt kommunikálja, hogy most ez van) előfordul, hogy túllép az állam a megszokott kereteken. A demokratikus világban ilyesmi történt, amikor a Bush-kormány az úgynevezett hazafias törvénnyel (Patriot Act) kiterjesztette a nyomozóhatóság jogkörét, és egyes esetekben engedélyezte a bírósági ítélet nélküli fogva tartás lehetőségét. Illetve amikor az amerikai kormányzat egy titkos döntéssel engedélyezte terrorizmussal gyanúsított foglyok kínvallatását. Elképesztő vitákhoz vezetett mindkét döntés, és hogy megérte-e átlépnie az államnak a jogállami kereteket, azt utólag is nehéz eldönteni. Hiszen nem lehet tudni, hogy mi lett volna, ha.

Az ugyanakkor világosan látszott, hogy a döntések már középtávon is erősen koptatták a kormányzat hitelességét. Nemhogy nemzeti együttműködéshez nem vezettek, hanem inkább rendkívül durva vitákat és kampányokat hoztak.

Százezrek nyugdíjszámlájának államosítása, illetve néhány Pakisztánban elkapott fegyveres vízbe fojtogatása titkos kelet-európai cellákban – nos ezek tartalmi szempontból természetesen nem összevethető intézkedések. Közös bennük azonban, hogy formálisan mindkét intézkedés felveti a kérdést, hogy az állam meddig bújhat ki a szokásos keretek alól, akár még egy méltányolhatóan jó ügy védelmében is.