Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Míg anyáink sokszor tökéletesen meg tudták élni nőiességüket a hatalmas trapéznadrágokban, addig nekünk már csak a Burda-szabásminta, a kötött pulcsi, a nadrágszoknya és a komplexusok maradtak. Szocialista divat őszinte vallomással.
Nem tudom, meséltem-e már, hogy nagymamám egy ideig boltvezető volt Dédestapolcsányban. Vigyázni kell, mert könnyen túlhajt az embert a kanyaron, de a bolt még a kanyar előtt van, balra – régebben fehér volt, ma sárga. Nem tudom, van-e már benn vécé, amikor én ott nyaraltam, még a kertben volt a budi. De ez nem zavart, mert vita nélkül járt a napi két Leó jégkrém.
Van egy majdnem ugyanilyen fényképem otthon, mint ez itt: állnak a bolt előtt az eladók, középen természetesen a nagymamám, körülötte a kolléganők, mindegyik köpenyben, talán még valami kendőféle is van a fejükön. Van, aki sokat veszített a szocializmus bukásával, mondjuk a bányászok meg a jelvénygyártók, de senki nem veszített annyit, mint a köpenyárusok, az biztos. Úristen, mi lett vajon azzal a több millió köpennyel? Fejenként legalább kettő volt, hogy legyen ugye váltás is, a mi iskolánkban mindig hordani kellett. Még akkor is ránk szóltak, ha kigomboltuk, pedig akkor már hittanóra is volt a suliban. (Fotó:
Kádas Tibor / FORTEPAN)
A mindenkiből egyenhengert gyártó köpeny ellenére is sokáig azt gondoltam, szerencseként kaptam a sorstól, hogy a trapézgatyák időszakában még nem éltem, de ma már csodálattal tekintek a hetvenes éves fantasztikus egységére és arra a kiteljesedett nőiességre, amit ezeken a ruhákon keresztül meg tudtak élni a nők. Ők sem tudták még, mekkora zuhanás vár rájuk, hogy a nyolcvanas évekre csak néhány bizonytalan fogódzó marad azt illetően, hogy mi is a modern, és mi is a divat, és miért is éppen az. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
És nekem már csak ez a korszak jutott, egy nagy katyvasz, amikor a hetvenes évek egysége már letűnt, de a nyugati divat világához még csak az Ausztriából hozott Burdák és a varrógép volt az egyetlen hozzáférés. (Fotó:
Korenchy László / FORTEPAN)
Így volt ezzel az anyukám is, aki bármit megvarrt magának és nekem, amitől egy kicsit modernnek vélhette magát, és engem is próbált úgy öltöztetni, mintha a Kinder Burdából léptem volna elő. Amit nem tudott megvarrni, azt nagymamám megkötötte. Nála nem az Ez a Divat meg a Burdák sorakoztak, hanem a Fürge Ujjak, bár nem tartotta sokra ezeket az újságokat, mindig azt mondta, ő ennél különbet tud. De azért amit kinéztünk a magazinból, azt mindig szó nélkül megkötötte. Volt pár év, amikor folyamatosan tyúklábmintát gyártott. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Hogy honnan szerezték be a különleges fonalakat és anyagokat, azt nem tudom, de biztosan nem a képen látható Lakástextilből. Arra viszont élesen emlékszem, hogy egy-egy szép anyag vagy különleges színű fonal – mint például a lila – mindig hatalmas örömködést váltott ki. (Fotó:
Gábor László / FORTEPAN)
Anyukám büszke volt ruhakreációira, amit abszolút megértek; én egyszer próbáltam varrni egy szoknyát, de a végeredményre a világ szégyene jelző sem elég erős kifejezés. Anyukámnak és nagymamámnak viszont ment. (Fotó:
Schiffer Pál / FORTEPAN)
Voltak alkalmak, amikre csinosan kellett felöltözni, például a karácsony, az óvodai fényképezés, illetve valami érthetetlen oknál fogva az utazás. Ilyenkor mindig valami házi készítésű cucc landolt rajtam. Nagymamám bérelt időpontja pedig a május 1-i felvonulás volt. Akkor már jó idő volt, de még kicsit hűvös, a legújabb kötött pulcsi lett mindig az aduász. (Fotó:
Nagy Gyula / FORTEPAN)
Anyukám hetvenes éveken edződött, meglepően jó ízlésén csak két pici divatbaki csúszott keresztül, az egyik a zokni-szandál volt, egészen pontosan a térdzokni. Tízéves éves voltam, amikor valaki tapintatosan közölte velem, hogy a térdzokni végtelenül ciki. Vannak pillanatok, amiket az ember soha nem felejt el, ez is egy ilyen. Piros térdzokni volt rajtam egy narancssárga nadrágszoknyával, amin pálmafák voltak, és amit szintén anyukám varrt. (Fotó:
FORTEPAN)
Anyukám másik mániája ugyanis a nadrágszoknya volt, ami utólagos elemzésem szerint tulajdonképpen a trapéznadrág rövidített változata, és csak azokon csúszhatott át ilyen lazán, akik megélték a trapézkorszakot. Anyukám valamiért úgy gondolta, hogy a térdig érő nadrágszoknya a modern, nyugati divatvilágot testesíti meg. Valami olyan dolog, ami senkinek sincs, és amit mindenki csodál, emellett ráadásul csinos. Egész gyűjteménye volt nadrágszoknyákból, legalább akkora, mint Burda-szabásmintákból, és amikor az egyik közeli családi ismerős ráállt a Törökországból olcsón bebuszoztatott ruhákkal való kereskedésre, mindig vásárolt egy-egy újabb darabot, elképesztő színekben, és ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem. Egyszer abban küldött a nagymamámhoz is. Álltam az udvaron a fal mellett, próbáltam láthatatlanná válni, amikor odajött az egyik unokatestvérem, és megkérdezte, hogy mi a fene rajtam ez a szar. (Fotó:
Rádió és Televízió Újság / FORTEPAN)
A szandálvásárlás viszont a nagyszüleim reszortja volt, mivel a nyarat mindig náluk töltöttem. A határ mellett laktak, így teljesen egyértelmű volt hogy cipőért, szandálért Csehszlovákiába járnak. Soha semmiben nem volt akkora egyetértés a családban, mint azt illetően, hogy a szlovák cipők sokkal jobb minőségűek, mint a magyarok. És olcsóbbak is persze, de a fő szempont az volt, hogy ha már az ember ott van, lehet venni juhtúrót. Hatalmas papírvödörbe hozta nagymamám a juhtúrót, úgyhogy eléggé meglepett, amikor később láttam, hogy Ausztriában ugyanilyen papírvödörben árulják a mosóport. A faluban amúgy ez viszonylag rendszeres program volt, szerintem valakinek részletesen vezetett naptárja volt arról, hogy pontosan ki és mikor megy át Szlovákba, és mennyi juhtúrót tud hozni. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A szandálvásárlásokról állandó emlékem, hogy ülök valami szlovák város reménytelen főterén a rohadt melegben egy üveg üdítővel, ami nem akar elfogyni. Aztán szerencsére valaki megitta helyettem. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Aztán egyszer csak fellázadtam. Továbbra is nagymamámnál töltöttem a nyarakat, de az mondtam apukámnak a telefonba, hogy nem volt szandál Szlovákban. Úgyhogy apukám bement otthon az első cipőboltba, majd feladta postán a csomagot. Jó sokára ért oda, és amikor kibontottam, egy darabig szinte levegőt sem kaptam. Egy gyönyörű, fűzős, magas szárú Tisza tornacipő volt benne. Azt hiszem, ez volt a fordulópont. Onnantól kezdve én döntöttem el, hogy mit veszek fel, és száműztem magamról mindent, ami burdai értelemben csinos. (Fotó:
Magyar Rendőr / FORTEPAN)
A nadrágszoknyákat pedig eldugdostam, az ágyneműtartóba, meg nagymamám bundagyűjteményének az ujjába, amit amúgy sem hordott, csak karácsonykor, vagy ha valaki meghalt, aztán már akkor sem, és amit csak azért vásárolt össze, mert a hatvanas években valószínűleg ez jelentette a szakítást a falusi léttel.
Míg anyáink úgy lázadtak az uniformizált szocializmus ellen, hogy mindent megvarrtak, hogy egy kicsit is különlegessé tegyék magukat, addig én úgy lázadtam, hogy kamaszkorom óta nem vettem magamra semmit, ami kézzel készült és nem boltban kapható. A szandált húsz évre száműztem a ruhatáramból, a szlovák városkának meg a nevét is töröltem az agyamból, csak most néztem meg újra, hogy írok erről. Kikerestem a térképen is: Rozsnyó. És egyáltalán nem is szürke és lehangoló, a főtere sem. Kifejezetten szép város.
(Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon