Szalámival és merülőforralóval indultunk Nyugatra

Utazni jó. Sőt, utazni az egyik legjobb dolog a világon. Elmenni máshová, megtapasztalni a komfortzónánkon kívül eső dolgokat, olyan fák, virágok között sétálni, amik itthon nincsenek, magas hegyekről lenézni, beszippantani a tenger jellegzetes illatát. Felmászni olyan lépcsőkön, amiken már akkor caplattak lihegve a helyiek, amikor a mi őseink még nem ezen a kontinensen laktak. Karnyújtásnyi távolságból nézni azokat a képeket, szobrokat, amikről csak tenyérnyi nyomatokat láttunk a könyvekben, megsimítani olyan oszlopokat, amik már több ezer éve állnak a helyükön. Beleharapni ismeretlen, zamatos gyümölcsökbe, válogatni a halpiacon, hajózni az óceánon.

Az 1956-os disszidálási hullám után a hatalom gyanakvóan tekintett a külföldi utazásra gondolókra, hiszen mi oka is lett volna bárkinek a hanyatló Nyugat felé kacsintgatni. Az ország ideiglenes elhagyásával kapcsolatos jogszabályok nem voltak nyilvánosak, és az esetleges elutasítás mellé sokáig indoklás sem járt. Nem is nagyon utazhatott senki, a 60-as években is csak pár százan juthattak el nyugatra évente. Ők általában világversenyre nevezett sportolók voltak, esetleg meghívott művészek, előadást tartó tudósok, vagy olyan személyek, akik a szakmájuk miatt utaztak, például kereskedők vagy légiutas-kísérők.

Egy 1970-ben hozott törvényerejű rendelet aztán végre kimondta: minden magyar állampolgár kaphat útlevelet, és jogában áll külföldre utazni. A nyugati tőkés országokba az átlagember háromévente egyszer utazhatott; ha pedig olyan szerencsés volt, hogy kint élő rokonai igazolták, hogy fedezik a költségeit, hozzájuk évente kilátogathatott. Persze az útlevél önmagában nem volt elég az ország elhagyásához, kiutazási engedélyre is szükség volt. Ehhez pedig be kellett szerezni a szakszervezeti bizalmi ajánlását és a párttitkár jóváhagyását is. Ha mindez sikerült, szabaddá vált az út a kanadai rokonokhoz.

1972 és 1984 között kétféle magán­útlevél is létezett: egy piros keletre, egy kék pedig nyugatra. A pirossal már akárhányszor ki lehetett utazni a szocialista országokba, és bár egy utazás legfeljebb harminc napig tarthatott, kiutazási engedély nem kellett hozzá. Azonnal kedvelt célponttá vált a jugoszláv tengerparton fekvő Rovinj.

Magyarország 1972-ben húsz másik európai országgal együtt létrehozta az úgynevezett InterRail-csoportot. Az InterRail célja az volt, hogy elősegítse a fiatalok minél egyszerűbb utazását. Egy fix összeg ellenében harminc napig bármely tagország vasúttársaságának járatain tetszőlegesen lehetett vonatozni. Amikor a 80-as évek közepén elkezdték rugalmasabbá tenni az addig igen szűkös valutakeretet, egyre népszerűbbé vált ez az utazási forma, egyre többen juthattak el a nyugati nagyvárosokba, például Párizsba.

Az InterRail-igazolványokat idehaza nagy mennyiségben hamisították is, amit megkönnyített, hogy a MÁV csak egy golyóstollal kitöltött kis füzetkét adott. Ha az első kalauz érvényesítette a hipóval és dörzsöléssel újrahasznosított dokumentumot, a többi európai vasutas már nem vizsgálta az eredetiségét, hiszen benne volt a hivatalos pecsét. Sok diák csökkentette így még tovább nyaralásának költségeit.

A hetvenes évek elején a diákoknak kevés esélyük volt kijutni külföldre. Az iskolai jutalomutazások mellett óriási lehetőség volt, ha el tudtak látogatni a VIT-re. A Világifjúsági Találkozókat 1947-től kezdve rendezték meg. A szocialista tábor Woodstockjain több tízezer fiatal bulizott egyszerre, miközben harsányan elítélte az imperializmust. Mai példával élve kicsit olyan volt, mintha kereszteznénk a Sziget Fesztivált Tusnádfürdővel. 1973-ban Kelet-Berlin, az NDK fővárosa adott otthont a rendezvénynek. A résztvevők többségét, így a több mint száz fős magyar delegációt is kollégiumokban helyezték el. A találkozó jelmondata az „Antiimperialista szolidaritásért, békéért és barátságért!” volt, ami olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1997-ig meg sem változtatták.

Az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda a KISZ 1956-ban alakult vállalata volt. Először főként tanulmányi kirándulásokat szerveztek, majd egyre több belföldi célpontot kínáltak alacsony árakkal és alapszolgáltatásokkal.

1968-tól az Expressz már külföldi partnerekkel is kapcsolatba lépett, így az utazási irodával el lehetett jutni a tengerhez, sőt jelentkezni lehetett akár nemzetközi hajótúrákra – úgynevezett Barátság-vonalakra – vagy fesztiválokra is. A legkedveltebb úti cél a nyugati országokra leginkább emlékeztető Jugoszlávia, illetve a homokos bolgár tengerpartok, a Napospart és az Aranypart voltak.

A nyugati árakhoz képest igen szűkös valutakeret rákényszerítette az utazókat a spórolásra. Az egyénileg útnak indulók hotelek helyett az olcsóbb motelekben, panziókban foglaltak szállást. Mivel előre nem lehetett tudni sem az árakat, sem azt, hogy van-e üres szoba, kénytelenek voltak bőröndöstül, akár többször is ide-oda caplatni a szálláshelyek között. Hiába, nem volt se mobil, se internet, csak elavult útikönyvek és kihajtogatható térképek. 

A turisták általában igyekeztek kihúzni a napot a motelekben kapott bőséges reggelivel. Este pedig előkerültek a kofferekből az otthonról hozott élelmiszerek, a rúd téliszalámik és konzervek, amiket a szintén otthonról hozott kézi merülőforralóval melegítettek meg. Élelmesebb utazók a piacon vettek paprikát és paradicsomot az otthoni kolbászhoz, és összeütöttek egy jó lecsót a szobájukban.

1982 januárjától emelték a valutakeretet, az addigi 8 helyett már 12 ezer forintért, vagyis nagyjából háromhavi átlagbérért válthattak nyugati pénzt az utazók. Ráadásul egyszerűsödött az ügyintézés is, az IBUSZ irodában egyből megmondták a jelentkezőknek, tudnak-e adni valutát. Így az addig megkövetelt levelezés kiiktatásával másfél hónappal rövidült az ügyintézés.

1988-ban ismét enyhítettek a szabályozáson. Megnyílt az út nyugatra, az útlevél immár a világ összes országába többszöri beutazásra jogosított. Feljegyzések szerint az év első öt munkanapján majdnem 25 ezer kérelmet adtak be, az év közepéig pedig szinte mindenki beadta igénylését, ezért több mint másfél millió útlevelet állítottak ki. Mivel a kiutazáshoz valutával is rendelkezni kellett, a család összes tagja kiváltotta az útlevelet, és a hozzá járó valutát: beköszöntött az úgynevezett Gorenje-korszak. Az autókba bepréselték a nagyszülőket, így a határ túloldalán az ő valutakeretüket is fel lehetett használni az áhított mikróhoz, fagyasztóládához. A legkurrensebb cikkből, a VHS-képmagnóból abban az évben 200 ezernél is több került be így az országba.

Az 1989. augusztusi páneurópai piknik keretében ideiglenesen megnyitották az osztrák–magyar határt, majd szeptembertől hivatalosan is átengedtek minden nyugatra igyekvő keletnémetet. Aztán ledőlt a berlini fal, és nemcsak az utazásban, hanem egész Európában egy teljesen új korszak kezdődött.