Aki a bitófánál álló hóhérlétrára is felmászott, hogy jó legyen a kép

Bojár Sándor fotóriporternek tartotta magát, és nem fotóművésznek. Mert amíg egy fotóművész munkáiban a kép művészi értéke a fontos, a tartalom szinte csak ürügy egy művészi hatásra, addig egy fotóriporternek eseményeket kell megörökítenie.

„Ő mindig, mindenütt, ahol történt valami, ott volt, hiszen a pillanatot kellett elkapnia” – emlékszik vissza édesapjára Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója. „Természetesen egy eseményről szóló fotóriporteri kép mögött is művészi hatásnak kell lennie ahhoz, hogy erősen hasson. Talán ezért is szokás apámat fotóművészként számontartani.”

A pillanat megragadásának képessége volt az is, ami Bojár Sándort sikeres sportfotográfussá tette. Fia az Indexnek arról mesélt, mennyire büszke volt már egészen kis korában is arra, hogy édesapja sokszor vitte őt a meccsekre, versenyekre, gyakran a kulisszák mögé is. „Hat-nyolc évesen én már bemehettem a Puskásék meccseire, és a lehető legközelebbről nézhettem, ahogy fociztak.”

Az idősebb Bojár szabadúszóként, saját költségén, egyedüli magyar fotósként volt ott Helsinkiben, az 1952-es olimpiai játékokon, ahol a magyar küldöttség minden várakozást felülmúlva 16 aranyérmet szerzett és harmadik lett az összesített éremtáblázaton. „Ez is apám nagyszerű üzleti érzékét bizonyítja, amit, a fantasztikus munkabírása mellett, azt hiszem, örököltem tőle. Senki nem sejtette előre, hogy ennyire sikeres lesz a magyar küldöttség, csak ő volt ott, így csak ő tudott képeket eladni. Ő a helsinki olimpia fotóival csinált valami olyasmit, mint én néhány évtizeddel később a Graphisofttal: alkotott valamit, amiből nagy vagyona lett” – mondja Bojár Gábor.

Az olimpiai képeken keresett vagyonból futotta autóra (egy használt, húszéves Topolinóra), fővárosi lakásra (egy nagypolgári lakásból leválasztott kétszobás Múzeum körúti otthonra) és balatoni nyaralóra (ami alig volt 30 négyzetméteres), sőt, még egy, a feleségének vásárolt nercbundára is – emlékezik vissza a fotós fia. Mindez mai szemmel nézve aligha tűnik egy életet megalapozó gazdagságnak, de az ötvenes évek magyar viszonyai között már az is kirívó volt, hogy a fotós saját autón közlekedett. Egy ízben például, mikor két másik autótulajdonos barátjával járt a Balatonon, egy üdülőigazgató megkérte őket, hogy ne parkoljanak egyszerre az épülethez, ugyanis három Topolino egymás mellett már óriási feltűnést keltett volna.

„Helsinki után édesanyám, aki mindig sokkal óvatosabb volt, mint apám, azt mondta: most fiacskám abbahagyod ezt a magánvircsaftot és betagozódsz az állami rendszerbe, mert aztán még baj lesz. Így került az MTI elődjéhez, a Magyar Fotóhoz” - meséli Bojár Gábor. 

Ezek után, Bojár Sándor állami színekben folytatta a hivatását, de nem csak azt rögzítette, amit hivatalosan megtehetett. Ott volt például 1956. október 25-én a Parlamentnél. „A Földművelésügyi Minisztérium ablakából sebesülten ugrott ki, hogy vigye filmjét a laborba, s közben látta a történteket. Kevés filmkockája maradt meg, a többit egyszerűen kihúzták a gépéből” – írta róla Kiscsatári Marianna. Az itt készül képeinek egyikét kinagyítva őrzi otthonának falán a fia, aki különösen büszke erre a sorozatra. 

„1956-ban én még csak hétéves gyermek voltam, de nagyon mély nyomot hagyott bennem. Ezekből a képekből a család külföldön meggazdagodhatott volna, hiszen ezekről az eseményekről akkoriban még nem jutottak el nyugatra képek. Apámnak pedig volt egy barátja Bécsben, aki az egész családot várta a határon. Ha Gothár Péter Megáll az idő című filmjét nézem, mindig felidézi a szüleim beszélgetését: ahogy apám mondta édesanyámnak, hogy maradunk, és megpróbálunk itt élni”– Bojár Gábor ehhez azt teszi még hozzá, hogy ez a benne mélyen megmaradt jelenet is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Graphisoft is Magyarországon maradt.

Bár nagyon büszke az édesapja által készített képekre Bojár Gábor, mégis azt mondja, a legkedvesebbek számára azok a fotók, amelyek édesapját örökítették meg, nemegyszer munka közben. Az a kép például, amelyet Tóth József készített az akkor 74 éves fotóriporterről a Duna parton, Morzsi kutyájával, kint lóg a fotós fiának dolgozószobájában. De egy kollégája megörökítette azt is, ahogy Bojár teljes odaadással fotózta a kezdőrúgáshoz felállt Arany-csapatot.

A fotóriporter fia ezeken kívül egy másik fontos, édesapjáról készült képet is megemlít, amely néhány éve jelent meg egy folyóiratban. Ezen a fotón az látszik, hogy Bojár, aki Bárdossy László kivégzését kirendelt fotográfusként fényképezte, fölmászott arra a létrára, ami a hóhérnak volt odakészítve a bitófához .

Nem törődött vele, hogy mi az a létra, és hol van. Fölülről kellett fényképezni Bárdossy bevezetését a vesztőhelyre, őt a szög érdekelte.

De nemcsak ezzel a történettel jellemzi Bojár Gábor azt, hogy hogyan kapta el a fontos pillanatokat az édesapja, hanem azzal is, ahogy arról mesél, milyen drága volt az idősebb Bojár számára minden egyes kocka.

„Az apám mellett felnőve én teljesen meglepődtem a Nagyítás című filmnek azon a jelentén, ahol a fotós iszonyú gyorsasággal kattintgat egymás után a negatívra. Úristen – mondtam – hát ez itt pazarol?” Persze most már Bojáréknál is digitális fényképezőgéppel, szinte ingyen készülnek a családi képek. Pazarlásról így már nem beszélhetünk akkor, sem, ha sorban készül megannyi kép. A híres fotóriporter fiát azonban a mai napig bosszantja, ha valaki egymás után kattintgat. „Én azt tanultam apámtól, hogy el kell kapni a pillanatot, és nem ötven képet kell csinálni.”