További Gazdaság cikkek
-
A nagy ingatlanpiaci dilemma: megzabolázhatók-e az elszabadult árak? - Havi egymillió forintos fizetéssel csábítanának dolgozókat a budapesti karácsonyi vásárra
- Nyitott a munkahelyváltásra a fehérgalléros dolgozók többsége
- Visszavonta a Mol minősítését a Moody’s
- Felolvasták Nagy Mártonnak, melyek most a legnagyobb problémák a vállalkozók szerint
Hogy Horváth András néhány héttel ezelőtti színrelépése nagy port kavar, sejthető volt, ahogyan az is, hogy pártok, civil szervezetek és a teljes sajtó ráugrik majd a témára. Nem meglepetés az sem, hogy az átlagosnál több szó esik az áfáról és a NAV-ról.
De hogy a volt adóellenőr története akkora lavinát indít, hogy mára szinte kínos, ha valakinek nincs véleménye áfaügyben, egy baráti sörözés is laposnak számít áfacsalós történet nélkül, az adóhatóság volt elnökhelyettese pedig egyenesen azt javasolja, hogy dobjuk ki az áfarendszert, talán Horváth sem gondolta volna.
Márpedig ez történt, hétfőre eljutottunk oda is, hogy Vámosi-Nagy Szabolcs felvetette, ha ki akarjuk húzni a talajt az áfacsalók alól, az áfarendszert kell megszüntetni. De mi lenne helyette a megoldás? Mi ez az egész áfacsalás? És egyáltalán mi is pontosan az áfa?
Német kitalálta, francia megvalósította
Amit mi általános forgalmi adónak hívunk, valójában hozzáadottérték-adó, ötletét pedig először egy Wilhelm Von Siemens nevű német üzletember vetette fel még az első világháború után. Von Siemens szerint egy termék megadóztatásának a legjobb módja, ha mindenki csak az általa előállított plusz érték után fizet be a költségvetésbe.
A gondolatból néhány évtizeddel később gyakorlat lett, élesben először Maurice Lauré, a francia adóhatóság igazgatója vetette be 1954 tavaszán. Óvatosan, fokozatosan vezették be az új rendszert, először csak a nagyobb cégek termékeit adóztatták így, később általánossá tették minden iparágban.
Az áfa hatvanas évekbeli hódítása csak a Beatleséhez mérhető: Afrikától Latin-Amerikán keresztül Nyugat-Európáig mindenhol elterjedt. Hamarosan – egy kivétellel – az OECD-országok mindegyike átvette a hozzáadott érték után fizetett adót. A kormányok rákaptak az áfára, évről évre növelték az adagot: a költségvetés adóbevételeinek egyre nagyobb részét adta ez az adónem.
1975-ben az áfa az OECD-országokban még csak 8,8 százalékát adta az összes adóbevételnek, 2008-ban már 18,7 százalékát. Magyarország 1988-ban vezette be az áfát, először csak néhány termékre, majd lényegében mindenre. Mára különösen az áfa rabjává váltunk. Világszinten is itt az egyik legmagasabb az áfakulcs, és ez hozza a legtöbb pénzt a költségvetésbe. Jövőre konkrétan 3 000 089 000 000 forintot. Ez egy felnőtt magyarra számítva 380 ezer forint évente.
Az OECD országok közül csak az Amerikai Egyesült Államokat nem érte el az áfaláz. A hetvenes években ugyan eljátszottak a gondolattal, hogy bevezessék – Richard Nixonnak például kimondottan tetszett az ötlet –, végül az egészből nem lett semmi. Náluk egy más logikára épülő fogyasztási adó honosodott meg, az úgynevezett sales tax. (Erről részletesen később.)
Rákaptak a hatalmasok
Miért volt olyan népszerű az áfa a kormányok körében? Mert gazdaságilag és politikailag is nagyon jól használható. Szeretik, mert kevésbé torzítja a gazdaság szereplőinek a viselkedését, mint a munkát terhelő adók emelése. Kutatások szerint az ingatlanadó után az áfa fogja vissza a legkevésbé a növekedést. Ráadásul széles kör fizeti. Enni akkor is kell, ha az adók miatt drágább, aki pedig a boltban vásárol, elvileg adót fizet. Az is, aki dolgozik, és az is, aki nem, és még az is, aki feketén dolgozik, vagy az élet más területein elcsalja az adót.
A politika mégsem csak emiatt szereti. Hanem azért is, mert az áfaemelést kevésbé élik meg drámaként a választópolgárok. Az szja-emelésnél utcára mennek, az áfaemelést észre sem veszik. Az áfát ugyanis bár a fogyasztók fizetik meg a termék árában, közvetlenül nem ők vallják be az adóhivatalnak, így kevésbé tűnik fel nekik, milyen sokat legombolt róluk az állam. Mindeközben rengeteget hoz a konyhára: egy egyszázalékos áfakulcsemelés 80-90 milliárd forinttal dobja meg az államkasszát.
Az újraelosztás szempontjából viszont nem jó adó: a szegényeket nagyobb mértékben terheli, mint a gazdagokat. A szegények ugyanis jövedelmük nagyobb arányát költik fogyasztásra, nem takarítanak meg. Ráadásul hiába is csökkentenék néhány termékcsoport áfáját, hogy segítsék a szegényeket – például az alapvető élelmiszerekét –, mint szociális juttatás nagyon rosszul céloz. A kedvezmények nagyobb arányban jutnak a gazdagokhoz, mivel ők mennyiségre többet fogyasztanak.
Hogyan is működik az áfa?
Az áfarendszer lényege, hogy a láncban mindenki csak azután fizet, amennyivel a termék értékét növelte, de az adót egyben tovább is hárítja a lánc következő tagjára, így a végén a fogyasztó állja a számlát. Számoljunk most a követhetőség kedvéért 10 százalékos kulccsal. Egy favágó kivágja a fát, és el akarja adni 100 forintért.
Amikor eladja az asztalosnak, befizet utána 10 forint adót, amit egyből át is hárít. Vagyis az asztalos 110 forintért jut a fához. Ha ő azt megmunkálja és eladja, például polcot készít belőle – ami mondjuk még 100 forintot dob az áron –, jogosult a felszámított adóból levonni a korábban a favágónak kifizetett adó összegét. Az államnak csak a különbözetet kell befizetnie, vagyis 10 forintot a hozzáadott érték után, amit viszont egyből tovább is hárít a lánc következő tagjára.
A bútorboltos így már 220 forintért vásárolja meg a polcot az asztalostól, ebből 20 forint az adó. Tegyük fel, hogy az ő tevékenysége 200 forintot dob az áron. A 10 százalékos áfát csak ezután kell befizetnie, a már befizetett adót levonhatja a bevallásában. Az áfa végül a végső fogyasztó zsebét terheli, aki 440 forintért veszi meg a polcot, aki nem a végfogyasztó végül nem fizet semmit. Mivel a fogyasztó már nem értékesíti tovább a terméket, visszaigényelni sem tudja az adót, vásárlásával 40 forintot fizetett az államnak. (Részletesebben itt olvashat a rendszer működéséről.)
Csalnak ahogy tudnak
Csakhogy az élet nem működik olyan szépen, mint ez az egyszerű példa, az áfával nagyjából egyidős az áfacsalás. Mint arra az Európai Bizottság is rámutatott, amíg nem 10 százalék az adó – mint példánkban –, hanem 27, addig megéri kockáztatni a bűnözőknek.
Az áfacsalásnak két nagyobb ismert alapsémája van. Ezek főleg bonyolultságukban különböznek, nagyjából mindkettő arra épül, hogy a láncolatban van egy felszívódó cég (hiányzó kereskedő), amelyik nem fizet adót és fiktív számlákat használ, míg aztán a be sem fizetett adót mások visszaigénylik.
Az első verzióban egy úgynevezett hiányzó kereskedő eladja a terméket, és felszámítja az adót a vásárlónak. A vevő aztán továbbadja a terméket, és a második vásárlónak felszámított adóból levonja a hiányzó kereskedőnek kifizetett adót. A hiányzó kereskedő azonban nem fizeti be az adót az államnak.
A másik séma a körhintacsalás. Ez jellemzően határon átnyúló ügyleteket érint, Horváth András volt NAV-os is főleg ilyenekről beszélt. Mivel az unión belül a termékek fogyasztását ott adóztatják, ahol elfogyasztják, exportálásnál az exportőr tagállama visszatéríti az exportőrnek azt az áfát, amit a korábbi eladók felszámítottak neki. Így a terméket az exportőr ország által felszámított áfa nélkül szállítják.
Itt úgy szoktak csalni, hogy a hiányzó kereskedő eladja a terméket, és felszámítja az adót a X vevőnek. X továbbadja a terméket egy az EU másik tagállamában lévő cégnek, amelyik visszaigényli az adót. Az export után ez a cég eladja a terméket a hiányzó kereskedőnek, majd a hiányzó kereskedő újra X-nek. Ha a rendszert tovább bővítik még néhány töltelék társasággal, a közvetlen kapcsolat végképp megszűnik a felek között, a NAV lényegében tehetetlen. A körhintacsalásnak vannak még továbbfejlesztett változatai is. (Például hogy több kör van a rendszerben, amelyek közül az egyik jogilag tiszta). Hogy mennyi pénz folyik így ki a büdzséből évente, csak találgatni lehet, de többek szerint nem túlzás azt állítani, hogy ezermilliárdos tételről van szó.
Legyen itt is Amerika
Vámosi-Nagy Szabolcs adószakértő hétfőn az Adó.hu-nak már egyenesen azt mondta, az áfacsalások olyan mértékűek, hogy azokat csak az áfa megszüntetésével lehetne hatékonyan orvosolni. Az EY globális tanácsadócég adószakértője persze hozzátette, ötlete inkább elméleti, az áfát csak uniós szinten lehetne megszüntetni. Szerinte az EU egészében az Egyesült Államokban honos rendszert kellene bevezetni, ahol nem a hozzáadott érték alapján fizetnek forgalmi adót.
De milyen az amerikai rendszer? Mint írtuk, az Egyesült Államokban a sales tax terjedt el, ott nem létezik az áfa nálunk ismert formája. Az adót nem a hozzáadott érték után fizetik egyesével a lánc tagjai, hanem egyszerre, mégpedig a lánc legvégén, amikor a végfogyasztóhoz kerül.
Csalni persze ott sem lehetetlen, hiszen a fogyasztó bizonyos esetben könnyen úgy tehet, mintha ő is tovább akarná értékesíteni az adott terméket, ilyenkor pedig nem kell adót fizetni. A magát kereskedőnek kiadó végfogyasztó aztán adómentesen viheti haza és fogyaszthatja el a terméket, megkárosítva ezzel a költségvetést.
Bevezetésénél tehát jól jön, ha a kulcsok alacsonyak. Hiába lenne nálunk sales tax, ha az 27 százalékos, a trükkös bűnözők megtalálnák a módját, hogy megkárosítsák az államot. A sales tax Amerikában nem is magas: államonként eltérő a kulcs, de nagyjából 1–10 százalék között mozog, a legtöbb helyen 5-6 százalék körüli, így az elcsalása nem olyan vonzó mint nálunk az áfánál.
Brüsszel nem rajong a váltásért
A sales tax európai megfelelője lényegében a fordított áfa. Itt is a lánc végén történik a fizetés, akár az Egyesült Államokban, de korántsem olyan elterjedt, mint a tengerentúlon. Az áfaszabályok ugyanis meglehetősen kötöttek az EU-ban: miközben az adók egy részénél szinte korlátlan a mozgásterünk, a forgalmi adónál meg van szabva, hogy hány kulcsot lehet kivetni, mely termékekre lehet kedvezményt adni, miket kell figyelembe venni a bevezetéskor.
A fordított áfa hatása egyértelműen pozitív, így az Európai Bizottság az utóbbi időszakban engedékenyebb, augusztus közepén például hatályba lépett egy irányelv, amely szerint egyes termékeknél kilenc hónapra, de akár két évre is be lehet vezetni. A szabályok azonban még mindig szigorúak, sok a megkötés. Például a termékek végfogyasztói nem lehetnek magánszemélyek, elsősorban takarmányokra, alapanyagokra lehet bevezetni. Visszautasították a magyar kérést is a sertéshúsra, csak a gabonakereskedelemben engedtek fordított áfázást, és ott is csak 2014 közepéig.
Az uniónak egyrészt az a baja az ilyen típusú adóval, hogy teljesen felborítja az egységes rendszert, sérti az áruk szabad mozgásának alapelvét. Vagy mindenhol egységesen be kellene vezetni, vagy sehol, de a vegyes rendszer nehezen tűnik fenntarthatónak. (Elég megnézni, mi történt, amikor nálunk bevezették a gabonára, az áfára utazó bűnözők átették a székhelyüket Szlovákiába.)
Egyszerre bevezetni viszont veszélyes lenne a költségvetések szempontjából. Míg a hagyományos áfa a sok csalás ellenére is folyamatos, biztos bevételt jelent, addig a fordított áfánál az államhoz ritkábban érkeznének a befizetések: mindig csak akkor, amikor az adott termék vagy szolgáltatás a végfogyasztóhoz kerül. Még a legerősebb államoknak is komoly likviditási gondokat okozna egy ilyen váltás.
A másik, nem elhanyagolható szempont, ami miatt Brüsszel ferde szemmel néz a fordított áfára, szintén a költségvetéshez kapcsolódik. Az uniós közös kassza tagállami befizetéseinek egy jelentős része, nagyjából tíz százaléka áfából jön. Mi tavaly csak áfából 88 millió eurót (26,4 milliárd forintot) fizettünk a közösbe. Ha borul az áfarendszer, az a közösségi bevételeken is meglátszik.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
