A világ legnagyobb pénznyelője: az amerikai hadsereg

Az Egyesült Államok éves szinten nagyjából 600 milliárd dollárt költ védelemre, ami egy kicsivel több, mint a kínai, az orosz, a brit, a francia, a japán, az indiai és a szaúdi hadi büdzsé együttvéve. Már csak ezért is meglepő, hogy az amerikai politikában visszatérő sirám elsősorban (de nem kizárólag) a republikánusok részéről, hogy a hadsereg nem elég nagy, nem elég ütőképes, és mindenekelőtt nem kap elég pénzt.

De nem csak a politikusok gondolják így: egy korábbi felmérés szerint például csak az amerikaiak fele érzi úgy, hogy az övék a legerősebb hadsereg a világon. Bár a nép tájékozatlansága annak fényében nem meglepő, hogy folyton ezt hallják a politikusoktól. Donald Trump a kampányban például azt hajtogatta, hogy az amerikai haderő katasztrofális állapotban van, és egyik első lépéseként gyorsan hozzádobott 54 milliárd dollárt a védelmi költségvetéshez.

Persze a hadsereg drágaságának egyik oka, hogy az amerikaiak sokkal többet várnak el a katonáiktól, mint más nemzetek. A világ minden szegletében jelen vannak, elvben bármikor képesek egyszerre két hadszíntéren (akár eleve elhibázott politikai okokból is) háborúzni, nagyobb és erősebb flottát üzemeltetnek, mint a többiek együttvéve, és jellemzően minden téren a messze legfejlettebb fegyverrendszereket alkalmazzák.

Azonban ez csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy mint minden, rettenetesen nagy összegek felett diszponáló bürokratikus gépezetből, a Pentagonból is úgy folyik széjjel a pénz, mintha ingyen lenne. A legfejlettebb fegyverrendszerek ára pedig elég gyakran hajlamos brutálisan elszaladni.

Legutóbb éppen a több amerikai szövetségessel közösen, de alapvetően a Lockheed Martin által kifejlesztett vadászgép, az F–35-ös került a célkeresztbe: Trump már beiktatása előtt nekiment a pénzügyileg elszaladt projektnek, és bár azóta kicsit sikerült letolni az árát, becslések szerint

Hogy ez mennyire jó biznisz, azt nehéz eldönteni, bár a laikusoknak valamennyi segítséget ad a dolog megítéléséhez, hogy eddig 419 hibát találtak a gépen, egyes félelmek szerint meghekkelhető és több jelentés szerint eleve nem kifejezetten jó.

Folyik a pénz

Az F–35-ös program gyakorlatilag az amerikai hadibeszerzések állatorvosi lova. A gépet megalapozó fejlesztések az 1980-as években kezdődtek, és az 1990-es években jutottak el abba a fázisba, hogy a tengerészgyalogság, a haditengerészet és a légierő is elkezdte verni az asztalt Washingtonban, hogy az F–16-osok és F–18-asok leváltására szükségük van egy új generációs, lopakodóképességekkel bíró vadászgépre, ami jó lenne, ha helyből is fel tudna szállni. 

Végül a közbeszerzés 2001-re zárult le, ekkor kapta meg az eredetileg 200 milliárd dolláros, három évtizedre szóló megrendelést a legnagyobb amerikai hadiipari cég, a Lockheed Martin. Az elképzelés az volt, hogy létrehoznak egy új alapmodellt, az F–35-öst, aminek a különböző változatait az egyes haderőnemek speciális követelményei szerint alakítják majd. Így pedig egy csomót spórolnak, hiszen nem kell három különböző gépet kifejleszteni. A program hatékonyságát papíron tovább növelte, hogy tizenegy szövetséges ország is bejelentkezett a gépért, így elvben még jobb megtérülési mutatókat lehetett volna hozni.

A sztori persze sokkal bonyolultabbá vált, és végül egy iszonyatosan hányattatott sorsú, hibáktól, melléfogásoktól hemzsegő projekt lett belőle. A gép hétéves késéssel, csak tavaly lépett hadrendbe, a költségek pedig végül kis híján a duplájukra nőttek. Az üzemeltetési költségeket jelenleg további 600 milliárd dollárra saccolják, így a 200 milliárdos programból szépen ezermilliárd lett, de egyes becslések már arról szólnak, hogy hosszabb távon lesz ebből 1500 milliárd is, hiába sikerült elérni egy kis árcsökkenést.

Persze a csúcstechnológia drága, és a hivatalos álláspont szerint az F-35 a világ legjobb vadászgépe. (Részletesen itt irtunk a gép képességeiről és sztorijáról.) A valóságban azonban még tele van szoftverhibával, és közelharcban az előd, a jó öreg F–16-os állítólag durván lealázza az új szupergépet.

A program vezetői szerint ennek az oka, hogy a közelharc eleve ódivatú dolog, ám ez sem fedi el a tényt, hogy a projekt bírálói szerint az F–35-tel igazából sokat markoltak, de keveset fogtak: akartak egy gépet, ami mindenre jó, de pont emiatt mindenben csak közepesen jó, és semmiben sem kiemelkedő.

Ráadásul a Bloomberg cikke szerint elég valósak azok a félelmek, hogy a gép biztonságos repüléséért felelős ALIS (Autonomic Logistics Information System) rendszer nemcsak hogy tele van hibákkal, de meg is hekkelhető. Amit tovább bonyolít, hogy állítólag korábban kínai hekkerek valóban hozzájuthattak az F–35-ös bizonyos adataihoz, bár a Pentagon tagadja, hogy veszélyes információk szivárogtak volna ki.

Földön, vízen, levegőben

Az F–35-ös története ráadásul nem egy különleges eset. Hasonlóan járt az Egyesült Államok tengeri szuperfegyvere, a Zumwalt-osztályú romboló is: az előzetesen a tengerek urának nevezett hajó mára a hadihajók Monty Pythonja lett a sok hiba miatt. 

Az eredeti tervek arról szóltak, hogy darabonként 1,34 milliárd dollárért gyártják majd le a szupermodern hadihajót, mára 7 milliárd közelében jár ez az összeg, és növekszik. Ez valamivel több, mint amennyibe a legutóbbi amerikai repülőgép-hordozó, a 2009-ben hadrendbe állított George H. W. Bush került. Ja, és a lőszer ára még így sem fért bele a keretbe, úgyhogy lőni nincs mivel. De ha lenne, egyesek szerint akkor is az lenne a helyzet, hogy 

És ezek csak a legnagyobb, leglátványosabb bukták. Ahogy az Atlantic külpolitikai szakija, James Fallows írta korábban: feltűnő, hogy az idő előrehaladtával szinte minden technológia megfizethetőbbé és költséghatékonyabbá válik a repülőzéstől kezdve az autózáson át az elektronikáig, de valahogy a technológiai fejlődés ezen természeti törvényei mintha egyedül a védelmi közbeszerzésekre nem vonatkoznának. Ezeknek az ára ugyanis brutálisan emelkedik. 

Az amerikai kormányzat ellenőrzési hivatala (GAO) a legutóbbi éves elemzésében például arra jutott, hogy

• a most futó 78 fegyverzetbeszerzési program költségei összesen 484 milliárd dollárral, azaz kis híján egy teljes évi hadi költségvetéssel nőttek az eredeti tervekhez képest,
• és a költségnövekedés 60 százaléka már a gyártási fázisban történt, holott ekkorra már stabil árral kellene rendelkezniük a megrendelt fegyvereknek.
• Az is kiderült, hogy nincs valami nagy verseny a fegyverzetbeszerzési piacon, ami felfelé tolja az árakat.
• És bár vannak megtakarítások is egyes programoknál, a Pentagon által lejelentett spórolt összeg feléről nem derült ki, hogy mégis hova tűnt.

Hogyan lehet, hogy egy ilyen hatalmas piacon nincs verseny, illetve hogy a brutális túlköltekezés különösebb politikai botrány nélkül, sőt a politika töretlen támogatása mellett folyhat? Az egyik ok természetesen az, hogy az Egyesült Államokban a hadsereg politikailag hagyományosan érinthetetlen, vagy legalábbis csak cérnakesztyűben illik vele bánni. 

A manipuláció mesterei

Bár az utóbbi időben azért balról és jobbról is egyre jobban szakítanak ezzel az ortodoxiával, a nagy politikai józanság gyakran csak addig tart, amíg az ember nem kerül rivaldafénybe vagy pénzközelbe. Bernie Sanders, az amerikai baloldal új sztárja például sokáig erősen támadta az F–35-ös programot, de aztán hirtelen elkezdett azért lobbizni, hogy az ő vermonti körzetébe is jusson a gépből, mert a biznisz, az biznisz.

A másik fő ok pont ez, amit Sanders példája is mutat: a hadiipari cégek a politikai manipuláció mesterei. És itt nem elsősorban arra kell gondolni, hogy megveszik a politikusokat, ennél sokkal ravaszabbak: egész kongresszusi körzeteket vesznek meg. Azaz úgy szétszórják üzemeiket és beszállítóikat országszerte, hogy lehetőleg minden, politikailag kicsit is fontos helyre jusson egy kevés befektetés és jó sok munkahely, ami a hadiipartól függ. Az F–35 ebből a szempontból is irányadó: az észbontóan bonyolult, 300 ezer darabból álló géphez összesen 1200 amerikai cég szállít alkatrészeket. A Lockheed Martin szerint a gép gyártásához

Sanders esete messze nem egyedi. Ott van például John McCain, az amúgy kifejezetten kemény külpolitikai vonalat képviselő, Vlagyimir Putyint és Orbán Viktort sorozatban alázó arizonai republikánus szenátor, akkor 2011-ben egy felszólalásában botránynak és tragédiának nevezte az F–35-ös programot. Aztán a tengerészgyalogság nem sokkal később az arizonai Yuma légibázisára telepített egy F–35-ös repülőszázadot. McCain a századot felavató ünnepségen már arról beszélt, hogy a sok nehézség után most már meggyőzték, hogy a program jó irányba halad. A program egyébként 24 arizonai cégnek, összesen 4620 embernek ad munkát a Lockheed szerint.

Nem véletlen az sem, hogy Donald Trump is megbékélt a géppel. Ma már nem igazán panaszkodik az elharapódzó költségekre, bár az is igaz, hogy időközben nagy nehezen sikerült 100 millió dollár alá beszorítani a darabárat. Ez egyébként teljesen független volt Trump elnökké válásától és az ezt követő, a nagy amerikai cégek vezetőivel folytatott háttéralkuitól, ám az elnök természetesen nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy sajátjaként állítsa be a sikert. Így aztán most már nem egy tragédiáról, hanem „egy csodálatos, fantasztikus” gépről van szó.

A Lockheed Martin pedig az árcsökkentés ellenére sem panaszkodhat:

Nem minden a technológia

A politikai machinációk mellett Fallows szerint az is szerepet játszik a hadiköltség alacsony hatékonyságában, hogy az amerikai hadi és politikai vezetés hajlamos túlságosan nagy hangsúlyt fektetni a csúcstechnológia szerepére, abban a hitben, hogy a fejlettebb fegyverek automatikusan győzelemhez vezetnek. Igy aztán az amerikai hadsereg gyakran rettenetesen drága, de elég kényes és gyakran lerohadó szupereszközökre költi a pénzt, miközben elhanyagolja a háborúzás egyéb, ennél is fontosabb elemeit. 

Vietnamban sem segített a technológiai fölény, az addig bemérhetetlennek hitt F-117-es lopakodót pedig a délszláv háborúk idején egy szovjet radar segítségével szedte le Dani Zoltán, a jugoszláv hadsereg ezredese.

De az iraki vagy afganisztáni háborút sem azért nem sikerült rendesen lezárni, mert ne lett volna fényévekkel jobb az ellenségénél az amerikai hadsereg felszerelése. Sőt, pont ellenkezőleg: a legfejlettebb technológiák, például a drónok alkalmazása sokszor bonyolítja a konfliktusokat, hiszen nem nagyon tesz jót a helyi társadalommal való kapcsolatnak, hogy elég gyakran lőnek szét esküvőket és más civil rendezvényeket.

A Pentagonban van bőven gond a pénzzel ezen túl is. A Washington Post tényfeltárása szerint 2015-ben egy belső jelentés megállapította, hogy a túlburjánzott bürokrácia lenyesegetésével öt év alatt 125 milliárd dollárt lehetne viszonylag könnyen megtakarítani az amerikai védelmi minisztériumban. A túlburjánzás méretét egyébként jól jelzi, hogy a minisztérium egymillió embert alkalmaz irodai feladatkörökben, tehát egy egymilliós bürokrácia van az 1,3 milliós hadsereg mögött. A Pentagon reakciója? Megpróbálták az asztal alá söpörni a jelentést, nehogy véletlenül a politikusoknak eszükbe jusson a körmükre nézni.

Egy másik elemzés szerint az amerikai hadsereg Irakban és Afganisztánban 160 milliárdot vert el felesleges dolgokra vagy csalásokra. Hogy ez hogyan lehetséges, ahhoz elég elolvasni a Haverok fegyverben című, közepesen rossz film alapjául szolgáló zseniális sztorit.

De ez a két fenti összeg megint semmi ahhoz képest, hogy egy 2015-ös jelentés szerint abban az évben mintegy 6500 milliárd dolláros könyvelési machinációt követett el. Ez nem azt jelenti, hogy ennyi pénz nyúltak le (ennyit nem is tudnának), csak azt, hogy rettenetesen átláthatatlan és trehány a hadsereg könyvelése, és igazából egyáltalán nem lehet pontosan megmondani, hogy hova és mire megy a pénz.

Volt, lesz

Az amerikai hadsereg pénzszórása egyáltalán nem valami modern kori dolog, a beszerzésekkel kapcsolatos csalásoknak és túlszámlázásnak igazából régebbre nyúlik vissza a történelme, mint magának az Egyesült Államoknak, hiszen az első visszaélések a függetlenségi háború alatt történtek.

Volt balhé a polgárháború alatt, a két világháború alatt, közben és után, a vietnami háborúról nem is beszélve. És aztán az 1980-as években is működött egy nagyobb hadibeszerzési vizsgálóbizottság, pont akkor, amikor az F–35 kifejlesztéséhez vezető program kezdett beindulni.

Azért vannak előrelépések, például a GAO-jelentés szerint az utóbbi öt évben egész jól sikerült megfogni az elszaladó költségeket, és a korábbiakhoz képest jóval kisebb volt a pazarlás, illetve nagyobb a takarékossági hajlam. Kérdés persze, hogy erre mennyiben lesz jó hatással, hogy Trump az utóbbi évek óvatos büdzsécsökkentései után most újra beindította a pénzesőt.

Nem mintha valaha is leállt volna: az Egyesült Államok szövetségi költségvetésének ugyanis nagyjából negyede megy a védelemre, a bebukott eszközbeszerzési programok pedig igazából csak a jéghegy csúcsát jelentik.

Persze Vlagyimir Putyin hidegháborút idéző provokációi és Kína egyre markánsabb és a régióban egyre nagyobb nyugtalanságot keltő hadseregfejlesztése és haditengerészeti terjeszkedése fényében azért a világ nyugati felének nem feltétlenül baj, hogy az Egyesült Államok rettenetes mennyiségű pénzt áldoz a hadseregére. Legalábbis ameddig az aktuális elnök és kongresszus ezt a hadsereget felelősen és bölcsen használja.

A Lockheed  Martin mindenesetre optimistán tekint a jövőbe. A cég honlapja szerint ugyanis már elkezdték a következő generációs harci repülők fejlesztését, amelyek „biztosíthatják az Egyesült Államok légi fölényét 2035 után a világban”.