A nagy klubok angyali nyugalommal eveznek a szakadék széle felé

Milyen konkrét hatásai voltak a világjárványnak a futballklubok gazdasági működésére?

Két irányból érdemes vizsgálni a Covid-hatásokat a futballban: a rövid és a hosszú távú következmények felől. Rövid távon elsősorban a klubok cash-flow-ja szenvedte meg az átmeneti leállást, a meccsnapi bevételek kiesése miatt még olyan csapatoknak is rövid távú áthidaló kölcsönöket kellett felvennie a bérek és a rezsi fedezésére, mint például a Manchester United. Az alacsonyabb osztályokban – ahol még nagyobb a kitettség a meccsnapi bevételeknek, illetve a teljes bevételi struktúrában is nagyobb arányt képviselnek az olyan fix kiadások, mint a játékosok bére – ez természetesen még nagyobb problémákat okozott. Rengeteg ország rengeteg csapata ütemezte át a bérkifizetést, volt, ahol a stáb létszámát kurtították meg jelentősen, másutt – például az angol alacsonyabb osztályokban – állami mentőcsomagot kellett nyújtani a bajba jutott kluboknak.

Ezt követően sikerült visszatérni a megszokott kerékvágásba?

A sokkhatás elmúltával ezek a rövid távú kilengések nagyrészt rendeződtek, ám a helyükbe lépett egy nagyobb ívű, hosszabb távú dilemma: vajon mennyire fenntarthatók a futballgazdaság jelenlegi rendszerei, ha egyetlen külső sokk ilyen szélsőségesen érinti az iparági szereplők ilyen széles rétegét? Részben ebből a bizonytalanságból indult a Szuperliga-balhé tavasszal, és részben ezt a bizonytalanságot jelezte, hogy a futballipar egésze sokkal következetesebb, óvatosabb volt a költéseit illetően a mögöttünk hagyott átigazolási időszakban.

Az egész tavasz és nyár arról szólt, hogy a nagy kluboknak óriási tartozásai vannak, milliárdos mínuszokról írtak a külföldi lapok. Hogyan kell elképzelni egy klub adósságát, kinek tartoznak jellemzően?

A futballklubok ebben az értelemben éppen úgy működnek, mint a vállalatok: lehetnek követeléseik és vállalhatnak kötelezettségeket. Utóbbi történhet kötvénykibocsátással éppen úgy, mint rövid lejáratú banki hitelek formájában, de akár az is elképzelhető, hogy egy klub a saját tulajdonosának vagy valamely részvényesének tartozik. A kötelezettség pontos formájától függően természetesen eltérő kamatokról és futamidőről beszélhetünk, amelyeket befolyásolhat az is, milyen céllal, milyen konstrukcióban veszi fel a hitelt egy adott futballvállalkozás.

Tegyünk rendet a kérdést illetően: számos esetben keverik a futballban a befektetőt és a hitelezőt. Tartozik-e egy klub mondjuk egy amerikai befektetőnek, vagy ez úgymond ingyenpénz?

A befektetői szerepkör lényege a tulajdon- és/vagy irányítási jog vásárlása. Amikor például Lars Windhorst megérkezett a berlini Herthához, akkor a befektetése ellenértékeként részvényeket kapott, amelyeknek köszönhetően megszerezte a többségi tulajdonjogot a klubot működtető gazdasági társaságban. A speciális német futballgazdasági regulák okán ez rendhagyó módon ugyanakkor nem jelent irányítási jogot is – az az egyesületnél maradt. Ettől eltekintve ez viszont egy klasszikus befektetési aktus. Amikor azonban egy klub úgy dönt, hogy kötelezettséget vállal, és mondjuk kötvényeket bocsát ki, az ilyen formában bevont pénz – adott kamaton – történő rögzített ütemezésű visszafizetésére vállal garanciát. A hitelezőt ezért cserébe semmiféle döntési, irányítási, tulajdonosi jogkör nem illeti meg. Ha tisztán piaci viszonyokból indulunk ki, a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a hitelezők megvizsgálják egy klub bevételi struktúráját, profitszerzési képességét, és ez alapján eldöntik, hisznek-e abban, reális-e, hogy visszakapják a pénzüket a megállapodás feltételeinek megfelelően.

Mint például a Barcelona esetében...

Mivel a Barcelona az utóbbi évtizedben folyamatosan évi négy-öt-hat százalékos bevételnövekedést tudott felmutatni, a piaci szereplők boldogan hitelezték őket, mert úgy hitték, a klub tartós növekedési pályán maradhat, és hiába a jelentős hitelállománya, nincs veszélyben a pénzük. A Covid most viszont bizonytalanságot szült, és sokan egyszerre kezdtek el aggódni. Ebből fakadnak a klub legnagyobb problémái jelenleg: a korábban visszafizethetőnek gondolt adósságot most sokan kitermelhetetlennek látják.

Hogyan lehetne konszolidálni ezt az gazdasági problémát? A topklubok oldaláról az is sokat bírált lépés, hogy az UEFA a nagy csapatok Bajnokok Ligájában termelt pénzének nagy részét szétosztja a kisebb csapatok között. Merthogy – úgy vélik – ez a pénz, amiért megdolgoznak, mégis hiányzik a kasszájukból...

Én egyet hátralépnék: biztos, hogy muszáj ezt kívülről konszolidálni? A futballklubok egy speciális piacon versenyeznek, ami azt jelenti, hogy a financiális döntéseiknek nem pusztán gazdasági, de sportszakmai következményei is vannak – vagy legalábbis lehetnek. Én ugyanis sokkal inkább azt látom problémának, hogy

Ennek köszönhetően viszont gazdaságilag fenntarthatatlan körülmények közé lavírozza magát. Ebben a helyzetben azonban nem a piac természetes szelekciója lép életbe, hanem a „too big to fail” jelensége: egy Barcelona, egy Real Madrid egyszerűen nem csődölhet be, mert olyan nagyra nőttek korábban, hogy esetleges bukásuk egész piacokat, bajnokságokat döntene be. Következésképp ki kell őket menteni, amit persze maguk a klubok is tudnak előre, emiatt eleve úgy terveznek, hogy ha nagyobb baj történne, úgyis ki lesznek mentve. Így jön létre a racionális irracionalitás jelensége, amely végső soron olyan buborékot fúj, amely minél később pukkan ki, annál fájdalmasabb lesz. Mindenkinek.

Ezek alapján tehát a felelőtlen gazdálkodásnak egyáltalán nincs semmilyen következménye?

Az én szemszögemből nézve nem az intervenció hiánya a gond, hanem épp az intervenció: nem kellene megmenteni senkit, de ha igen, akkor sem éppen a legnagyobb, leginkább felelőtlen szereplőket. Az itt szükséges lépéseket nem lehet összekeverni a moratóriummal, hiszen

nem feltétlenül kiváltó oknak. Arra ugyanakkor, hogy bukni hagynák a topklubokat, egyelőre nem látok reális esélyt, hiszen a futballpiramist mozgásban tartó nagy pénzeket a legnagyobb szereplők keresik meg.

A rendszer évekkel ezelőtt megcsontosodott, ugyanazok a nagy klubok/vállalatok keresik a nagy pénzeket, és minél inkább ők keresik, annál inkább ők tudják megvenni a legnagyobb sztárokat, akikkel aztán még több bevétel termelhető. Mivel a legnagyobb sztárok a legnagyobb bevételt generáló klubokban játszanak, a drukkerek is rájuk kíváncsiak, nincs nélkülük BL, bajnokság, semmilyen kupa. Ez az ördögi kör szinte kiprovokálja az intervenciót akkor, amikor nagyhalak kerülnének bajba, és mivel a nagyhalak tudják ezt, angyali nyugalommal eveznek a szakadék széle felé. Ha ennek a lufinak a tovább fújását szeretnénk megakadályozni, radikális eszközökre van szükség: a bevételek újraelosztása helyett lehetne például az emberi erőforrás (játékosok) redisztribúciójában gondolkodni – annál is inkább, mert már Johan Cruyff is megmondta, egy zsák pénz még sosem talált a kapuba. Ez a megoldás persze rendkívül valószínűtlen, mert jelenleg senkinek nem érdeke a piacon.

Máshonnan megközelítve: a drukkerek irányából érkező nyomás sem segít a helyzeten. Nem türelmesek az eredményeket illetően, emiatt hajszolni kell a trófeákat, ráadásul minden nyáron nagy transzfereket várnak. Hibáztathatók a szurkolók az egyes klubok anyagi helyzete miatt?

A szurkolónak egy klub gazdasági döntéseiben nincs felelőssége. A drukkerek egyszerűen drukkerek, igényeket fogalmaznak meg, érzelmileg kötődnek a sikerekhez, de a döntéseket nem ők hozzák. Nyilván egy gazdasági döntés esetén a képlet része az is, mit szólnak hozzá az elsődleges fogyasztók (vagyis a szurkolók), de a felelősséget ilyen értelemben nem lehet szétkenni: akiket azért fizetnek – mégpedig busásan –, hogy financiális döntéseket hoznak, azokat kell számonkérni a döntéseik miatt.

Ezeknek a döntéshozóknak segítenek külsős szereplők? Mennyire jellemző, hogy a klubok elemzőcégeket bérelnek fel a gazdasági ügyek intézésére?

Könnyvizsgáló- és tanácsadó- (az úgynevezett Big 4 – Deloitte, KPMG, EY, PwC) cégek is rendszeresen dolgoznak nagy futballkluboknak, amennyire tudom.

Sok klub a meccsnapi bevételekből állja a játékosok fizetését. A pandémia miatt elmaradtak ezek a bevételek, így sokan mínuszba csúsztak. Mennyire reális ennek tükrében Európában a fizetési sapka? Van-e már erre konkrét szándék, amely a közeljövőben megvalósulhat?

Fizetési plafont én kizárólag zárt ligában tudok elképzelni, olyannyira, hogy zárt liga viszont kizárólag fizetési plafonnal tud működőképes lenni. A zárt liga ötletét éppen most tavasszal dobták be a topklubok, akkor óriási ellenérzéssel fogadták a szurkolók, nem kis részben annak köszönhetően, hogy

Például az, hogy ha egy kicsi klub találkozik a naggyal, abban mindig ott az esély, bármilyen minimális is – lám a Fradit búcsúztató Young Boys kedden borsot tört a Manchester United orra alá. Kulturálisan ez az egyik legfontosabb dimenziója ennek a sportnak, még akkor is – vagy éppen azért –, mert rendkívül ritkán történik meg. Sokan azt érzik, hogy ha ez kiveszne belőle, épp a lényege tűnne tova. Éppen ezért van egy hatalmas gátja a zárt liga szervezésének, márpedig amíg nincs zárt liga, addig definitíve fizetési plafon sem képzelhető el.

Számos alkalommal jelezte már korábban is, hogy a foci túlnőtte Európát, innen már nem hozható be plusz pénz, a jogdíjak nem emelhetők, más piacokról kell tőkét behozni. Itt a befektetői tőkére vagy a fogyasztói tőkére gondol inkább?

Tőke eddig is jött az úgynevezett alternatív piacokról, sőt ha belegondol, befektetői tőke már jó ideje szinte kizárólag onnan jön. Amire én gondolok, az kifejezetten a fogyasztóktól származó bevételek növelése lenne ezeken a sokáig másodlagosnak gondolt piacokon. Nézzen több kínai Bajnokok Ligáját, és fizessen is átlagban többet a közvetítési jogért. A fő dilemma ezzel kapcsolatosan az, hogy sokan úgy érzik, a futball mint játék és termék globális szinten is túl van életciklusa zenitjén, és az a volumenű, gyorsaságú piacbővülés nem megvalósítható másutt, amely az elmúlt harminc évben Európában végbement. Ha ezeknek az embereknek van igazuk, akkor viszont a futballpiac permanens növekedésébe vetetett illúziókkal villámgyorsan le kell számolni, és átállni egy fenntarthatóbb üzleti modellre.

Ön szerint mi lehet a megoldás arra, hogy lecsillapodjon ez az állapot, ami miatt a Szuperligával is támadtak a gigaklubok?

Radikális intézményi átalakítás, sokkal átláthatóbb, kikényszeríthető financiális szabályok és hosszú távon szerintem a játékos-erőforrás redisztribúciója a megoldás. De nem hinném, hogy ezt bárki meg tudná vagy merné lépni, így azt gondolom, pár éven belül újraindul a polémia a szuperklubok zárt ligájának intézményesüléséről.

A külföldi klubokhoz képest a magyar kluboknál mi a jellemző forrásszerkezeti modell?

A magyar klubok a fent részletezett piaci folyamatoktól lényegében teljesen függetlenül működnek. Főként direkt vagy indirekt állami támogatásból, közvetve-közvetlenül juttatott közpénzekből szervezik a működésüket, alig-alig fedezhető fel a bevételek között valódi piaci láb. Ami még szomorúbb: törekvés sincs erre: az utóbbi években a magyar klubok többsége nem fektetett abba, hogy a pénzcsap esetleges elzáródása után is életképes piaci folyamatokat, üzleti modelleket állítson fel. Ebből a szempontból a magyar klubokat – nyilván más dimenzióban, de – hasonlóképp kell kezelni, mint a Manchester Cityt vagy a PSG-t: nem köti őket a gazdasági racionalitás, költségvetési korlátjuk puha, a bevételek szintjét elsősorban az határozza meg, mennyit akarnak költeni (a mögöttük álló politikai körök).

A cikk az Index és a Money.hu tartalmi együttműködésének keretében valósult meg.

(Borítókép: Manchester City–Liverpool-mérkőzés 2020. július 2-án Manchesterben. Fotó: Laurence Griffiths / Getty Images)