Magyarnak lenni drága mulatság

Egy méter nyolcvan körüli, itt-ott kopaszodásnak indult, görnyedt hátú, pocakos, harmincas éveiben jócskán benne járó férfi ácsorog tétován a hűtőpult előtt. Kezében egy 115 forintos csokoládé – tejhabféleség belül, étcsokoládés bevonó kívül, gusztusos páralecsapódás a csomagoláson –, homlokán gondterhelt ráncok, talán egy mély, szomorkás sóhaj is elhagyja a száját, ahogy a Nemzet Nyolcvan Százalékban Patrióta Ferencére gondol, miközben csalódottan betűzi az aprócska szöveget: származási hely Németország.

Közhelyek csődje

Ez vagyok én, patriótaságom első napjaiban. Nincs karikás ostorom, de itt élek Európa szívében, jutnak eszembe egy reklám sorai (magyar terméké, magyar márkanévé). És közben mély fájdalom tör rám, amikor szembesülök azzal a ténnyel – ami persze logikus, de eddig nem gondoltam bele –, hogy kedvenc hűs csokoládém idegen kezek terméke. Szóval minden erre költött fillérrel a külhoni tőkéseket gazdagítottam, megfojtva a magyar élelmiszeripart, különösképpen a csokoládégyártást, háborodik fel bennem a Patrióta Magyar, aki pénzének nyolcvan százalékával – egy hónapig legalábbis – a magyar élelmiszeripart és az azt tápláló magyar mezőgazdaságot erősíti.

Aztán, felháborodás ide, düh oda, büszke nemzeti érzelmek amoda, mégis a kosaramban landol a csokoládé, 115 forint megy a 20 százalék terhére – hiszen, mint írtam, az élelmiszerre és innivalóra költött pénz alapján számolom a 80 és a 20 százalékokat –, pedig lehet, hogy azt a pénzt okosabban is beoszthatnám. Azzal az illúzióval ugyanis bátran leszámolhatunk, hogy Magyarország a jó és ízletes és tápláló és egészséges és gusztusosan tálalt és mindezek mellett még olcsón is megvehető ételek hazája. Ezekből a közhelyekből, ahogy tapasztaltam, szinte semmi sem igaz.

Persze a jó, ízletes, szépen csomagolt kategóriák még eléggé szubjektívek, szóval az is lehet, hogy találnék valakit, akinek jobban tetszik a behorpadt dobozos, leszakadt címkés magyar kukoricakonzerv vagy savanyúság, mint a több száz kilométeres utat sérülésmentesen teljesítő külföldi. És lehet, hogy lenne más, aki azt mondja, jobb a kicsit vízízű, de kemény húsú hazai paradicsom, annál a puha, de édesnél, amit nemrégiben Szerbiában ettem.

És hogy nemcsak én vagyok érzékeny a minőségre: egy olvasóm arról írt, hogy francia helyett magyar krumplit vett, de bár ne tette volna. „Otthon, hámozáskor derült ki, hogy a krumplik jó alaposan átfagytak – kábé a fele mennyiség volt fogyasztható a fekete részek levágása után.”

Forintmagyar vagyok

Az árcédulák viszont nagyon keményen összehasonlíthatók érzelmi töltetek nélkül, és végül is, ha már forintban mérve vagyok nyolcvan százalékban magyar, akkor hasonlítsuk is össze őket. Az eredmény itt tényleg siralmas: a péktermékeken kívül, ahogy vártam, tényleg elvétve akadt olyan élelmiszer, amiben olcsóbb lett volna a hazai, mint az import (végül arra jutottam, az importáru olyasmi lehet, mint a sportban az idegenlégiós: csak akkor van esélye fennmaradni, ha jobb a hazainál).

Így aztán szomorú beletörődéssel konstatáltam, hogy magyar tejfölt például 159 forintért vehettem, nem magyar 116-ért is volt. Összegszerűen nem sok az a 43 forint, arányaiban viszont 25 százalék a különbség (vagy 33, attól függ, honnan nézzük). Az általam rendszeresen vásárolt tejtermékekből – tej, sajt, tejföl, vaj – nem találtam olyat, amiből ne lett volna olcsóbb a külföldi, mint a hazai termék. Persze a különböző szláv vagy német cégnevek nem voltak túl meggyőzőek, de ki tudja, talán Berlin külvárosában sem jönnének lázba mondjuk a Munkácsy Tej Kft. biotejétől vagy a Kőröstej márkanévtől.

De – hogy csak néhány dolgot említsek – a tejtermékek mellett olcsóbban vehettem volna krumplit, ha a tátrai tigrisét választom a pannon pumáé helyett – kilónként húsz forint volt a differencia –, aztán olcsóbb lett volna a kukoricakonzerv, több savanyúságfajta, olcsóbbak egyes száraztészta-féleségek, zsiradékok, szénsavmentes üdítőitalok és húskészítmények (májkrémek, pástétomok) is. Ami nagyobb baj volt, hogy céklát – amiről tudom, hogy sokan kisgyerekkoruk óta az óvónénik büntetésének tartják, de én imádom – és bébikukoricát a nagybevásárláskor nem is találtam magyar gyártótól, pedig meglepne, ha legalább az előbbiből nem lenne hazai is (és ha mondjuk diabetikus étrend szerint kellene élnem, már meg is bukott volna a teszt, olvasóim szerint ilyen termékekből tényleg elenyésző a hazai kínálat).

Reklámújság az élet

A Büszke, De Nem Idióta Patrióta néhány nap után egyébként rájött arra, hogy hibázik, ha csak egyetlen áruházban vásárol. Így a hétvégét (miközben más férfiak férfias foglalatoskodásokkal ütik el szombat délutánjukat – focimeccsen fagyoskodnak, kocsmákban okoskodnak, kopott térdű mackónadrágban leszaladnak egy sportlapért, vagy még zárás előtt gyorsan feladni a totót –) azzal töltöttem, hogy reklámújságokból gyűjtöttem ki árakat, gyártókat, márkaneveket (na jó, a focit azért nem hagytam ki).

Diszkontok, hiper- és szupermarketek, külföldi és hazai láncok, összesen nyolcféle cég reklámkiadványait halmozták fel a szorgos kezek házunk bejáratánál és lakásunk különféle pontjain. Mire végigrágtam magam rajtuk, nagyjából be kellett látnom, hogy a magyar ételek alapvetően két esetben lehetnek versenyképesek, ha egyébként csak az árat nézzük (márpedig magyarok vagyunk, csak azt nézzük).

Mikor olcsóbb a magyar?

Az egyik kategóriába a nagyobb kereskedelmi láncok saját márkás termékei tartoznak, amelyek jellemzően itthon készülnek. A másik eset az, ha egy-egy áruház akciós termékei közé magyar áru is bekerül. Egyes láncoknál ez mindennapos eset, másoknál azonban csak elvétve találtam ilyet. A reklámújságokból az is kiderülhet, hogy a termékek árai között még nagyobb a különbség, mint azt a bevásárlásaimon egy-egy bolton belül tapasztaltam, bizonyos áruknál akár másfélszeres is lehet ez a különbség.

Igaz ugyanakkor, hogy volt néhány olyan termék is, amiből alapvetően olcsóbban vásárolhatok, mióta Nyolcvan Százalékos Patrióta vagyok. Ilyen például a sör: kedvencem a Svejk által is előszeretettel hörpölgetett, Velke Popovicéből érkező, jellemzően 170 forint körüli sörital, aminél akár 60 forinttal olcsóbban is kaphatok hazait. Persze abba nem érdemes belemenni, hogy milyen minőségűt, már csak azért sem, mert akkor előállhatnánk azzal, hogy sosem hallott német márkanevű, sörként eladott italok akár 70 forintos dobozonkénti áron is kaphatók, és akkor már megint az import áll jobban.

El kell ismernem ugyanakkor azt is, hogy az első héten csak áruházakban vásároltam, piacon nem, és értelemszerűen az árösszehasonlításban is csak bolti árakat néztem. Ennek roppant egyszerű oka volt: maga a Nemzet Ference, a nyolcvanszázalékos hazafiság kitalálója – akinek a levelet író olvasóim egy jelentős része szerint ez volt az egyetlen jó ötlete 2004 óta –, szóval mindannyiunk miniszterelnöke is a bolti polcokra kitett árukban szeretne négyötödnyi hazait látni, a piacokról nem beszélt.

Együtt tévedtünk, Ferenc és én?

Gyanítom, feltételezte, ott úgyis magyar áruk vannak, a derék nagyüzemi kofáknál éppúgy, mint a fejkendős, szoknyás, otthonkás nénikéknél vagy a kalapos, csizmás bácsikáknál, akik az adókedvezménnyel őstermelt háztáji finomságokkal boldogítanak minket. Így gondoltam én is, végre egy platformon lehettem Ferenccel, jó érzés volt ez, már-már olyan, mintha egyszer megrázhattam volna gondos kormányzástól talán már kissé fáradt kezét. De lehet, hogy tévedtem: több olvasóm szerint ugyanis már a piacokon is egyre több a nagybanin szétosztott, magyarra átcsomagolt importáru.

Mindegy, piaci vásárlással úgysem térek el attól, hogy a lehető legdogmatikusabban kövessem a kormányzati útmutatást. Nagyobb baj, hogy még mindig bajban vagyok azzal, mi is a magyar. A Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének illetékese az Indexnek azt mondta, hogy az számít magyar terméknek, amit hazai alapanyagokból, itthon állítanak elő. A feldolgozók viszont azt szeretnék, ha az is magyar terméknek minősülne, ami nem hazai alapanyagokból készül ugyan, de itthon. A radikális patrióták pedig azt is fontosnak tartják, hogy a hazai alapanyagból és itthon készült terméket hazai tulajdonban lévő cég állítsa elő.

Én végül, az eredeti tervemnek megfelelően a középutas megoldást választottam, mint Kupa Mihály az ezredfordulón. Vagyis a 80 százalékos kosárban a magyar termékből és itthon előállított élelmiszert tartom magyarnak. A gondot csak az éttermi étkezések és menzák jelentik, feltételezem ugyanis, hogy azoknak a beszerzésnél fontosabbak az árak, mint a patriotizmus.

Így állunk egy hét után

Így az ilyen étkezésekre költött pénzt – az eredeti tervektől eltérően – 50:50 arányban osztom meg a hazai és a külföldi keret között. Azonban az ilyen étkezéseken kívül csak egy dobozos kóla és a már említett csokoládé rontotta a külföldi keretemet (és nem tudom, mit kezdjek a kávéval, ami nem magyar alapanyagból készül, de azért mert nincs magyar alapanyag).

Mindenesetre kávé nélkül egyelőre 989 forintnyi külföldi és 3878 forintnyi hazai ételre, italra költöttem (sajnos elkallódtak azok a cetlik, amiken azt vezettem, hogy az adott boltban mennyivel lett volna olcsóbb a külföldi, az utolsó szám, amire emlékszem, 400 forint körüli különbséget mutatott). Így a 4867 forintos első heti étkezési számlám 79,6 százaléka magyarokat gazdagít – szóval majdnem megvan a bűvös 80-as.

De azzal a csokoládéval nem lett volna szabad elgyengülnöm.

Ha ön is patrióta, nyájas olvasóm, vagy éppenséggel nagyon nem az, ha szereti a magyart, ha csak a külföldit eszi, ha azt csinálja, amit Ferenc mond, vagy épp az ellenkezőjét, vagy ha hülyeségnek tartja az egészet, írja meg!