A magánnyugdíjpénzeken múlhat az adócsökkentés

A kormány erőlködés nélkül szeretne jövőre adót csökkenteni. Ez az államháztartási hiány megugrását eredményezné, ami egy tartós piaci hangulatromlás esetén – márpedig a hangulat hetek óta romlik – finanszírozási nehézségeket okozna.

A nagyobb deficit azonban papíron mégis eltüntethető lenne, ha az unió az államháztartásról szóló statisztikák elkészítésekor bizonyos kiadási tételek beszámításától eltekintene vagy bevételnek számolna el bizonyos tételeket. A magyar kormány nyolc tagállammal együtt most pontosan egy ilyen módszertani változtatásért lobbizik Brüsszelben, a kilenc ország a minap közös levelet írt az Európai Bizottságnak.

A cél az, hogy a magánnyugdíjpénztári reform miatt évről-évre keletkező költségvetési kiadásokat az unió ne vegye figyelembe az úgynevezett túlzottdeficit-eljárásról szóló döntéskor. Ha az elszámolási szabályok megváltoztatásra Brüsszel rábólintana, akkor a Fidesz költekezési mozgástere igen jelentősen kitágulna. A kormány úgy csökkenthetné az adóterhelést, hogy kiadásvágások nélkül is elérhető lenne a konvergenciaprogramban vállalt jövő évi hiánycél, és ehhez a magánkasszák államosítására sem lenne szükség.

Egy nekünk kedvező brüsszeli döntés igen nagy hatással lehet a teljes kormányzati ciklusra gazdasági és politikai értelemben is. A kormánynak ugyanis belföldön és külföldön sem kellene kompromisszumokat kötnie még ahhoz sem, hogy az egymással ellentétes elvárásoknak egyszerre feleljen meg. A választók az adócsökkentésért lennének hálásak, a külföldi finanszírozók (EU, IMF, piacok) pedig elégedettek lennének azzal, hogy az ország finanszírozási igénye nem nő – legalábbis papíron.

A hiány marad, csak nem fogjuk látni

Azért csak papíron, mert a költségvetési mozgástér a szabályok módosításával sem javulna ténylegesen, csupán optikailag. A büdzsé ugyanis nem szabadulna meg a nyugdíjrendszer finanszírozásának terhétől, ez továbbra is ott lenne a kiadási sorokban.

Mint írtuk, csupán annyi történne, hogy a statisztikákban is megjelenő államháztartási hiányt nem hizlalná az az összeg, amit a magánnyugdíjpénztári reform miatt több mint egy évtizede minden évben átvállal a költségvetés. Ez a tétel csak ebben az évben 370 milliárd forint, ami a GDP 1,4 százaléka. A nyugdíjpénztárakkal járó ezévi kiadások azonban ennél magasabbak, hiszen az állami nyugdíjpillérben keletkezett hiányt finanszírozó államapírok után kamatokat is kell fizetni. Ez további 75 milliárdos költségvetési kiadást eredményez.

Így duzzasztják a deficitet a magánkasszák

A nyugdíjrendszer tartós hiánya az 1997-es nyugdíjreform következménye. Ekkor alakultak meg a magánnyugdíjpénztárak, melyek 1998-tól gyűjthették a tagokat. A pályakezdők pénztártagsága kötelező lett, de mivel a korhatárt nem szabályozták le, bárki csatlakozhatott, miközben a kötelező állami nyugdíjpillér sem szűnt meg. A nyugdíjpénztári belépők járulékai ezért két helyre érkeznek. A járulékok nagyobbik része, jelenleg a bruttó fizetés 25,5 százaléka az állami nyugdíjalapba megy, nyolc százaléka pedig a pénztárakban landol, ahol az egyéni számlákon írják jóvá és fektetik be. A felhalmozódó tőkéből és a hozamokból – szemben az állami rendszerrel – mindenki a befizetései arányában lesz jogosult a nyugdíjra.

Akik az állami rendszer mellett valamelyik magánnyugdíjpénztárnak is tagjai, azok a korhatár elérésével két forrásból számíthatnak nyugdíjra. Ez a szisztéma hosszútávon tehermentesíti a társadalombiztosítási nyugdíjalapot és várhatóan magasabb nyugdíjakat biztosít, mint amire a társadalombiztosítási rendszer önmagában képes lenne. Ez a reformlépés tehát kiszámíthatóvá és biztonságosabbá teszi a nyugdíjkifizetéseket, a tagokat pedig elméletileg érdekeltté teszi a járulékfizetésben.

A dolog szépséghibája az állami nyugdíjrendszerben képződő hiány. Ez azért keletkezik, mert az összes befizetett nyugdíjjárulék közel negyede nem az állami nyugdíjalapban, hanem a pénztártagok magánszámláján landol. Ebből a pénzből nem lehet fizetni a folyó nyugdíjakat, ezért a több lábon álló rendszer évtizedeken keresztül csak viszi a pénzt, hiányt termelve az állami, felosztó-kirovó pillérben.

Megcsappanna az államadósság

Az aktuális nyugdíjkifizetésekhez hiányzó összeget a költségvetés persze pótolja. Így viszont a büdzsé állandóan olyan többlethiánnyal küzd, ami az EU által is fontosnak tartott magánnyugdíjpénztári reform nélkül nem jelentkezne. A kormány most azt szeretné, ha a szóban forgó jelenleg 370 milliárd forintos tételt nem államháztartási hiányként könyvelnék el, pontosabban, ha nem vennék figyelembe a maastrichti kritériumok teljesülésének elbírálásakor - így növekedne a kabinet igen szűkre szabott költekezési mozgástere.

A szebb kimutatott költségvetési egyenleg mellett lenne még egy előnye az elszámolás módosításának. Egyszeri pozitív hatásként a GDP 82 százalékát elérő államadósság is jelentősen, közel öt százalékponttal csökkenne, azaz egy ekkora tétel kipotyogna a statisztikai kimutatásokból.

A magánnyugdíjpénztárakban eddig felhalmozott vagyon összértéke ennél több, 2700 milliárd forint körül van, ami a GDP tíz százaléka. Ennek a vagyonnak azonban csak a felét, a GDP durván öt százalékát tartják a kasszák hazai állampapírban. Ez az a rész, amire kiterjedne az engedékenyebb elszámolási szabályozás. A maradék öt százalék részvényekben van, ez nem biztos, hogy deficitkorrigáló tétel lehetne.

Ki hinné el, hogy jobb a helyzet?

A befektetők a sérülékenységi indikátorokat nézik, ezek pedig csak látszatra javulnának – kommentálta lapunknak a kormányzati tervet egy névtelenséget kérő banki elemző. Ugyanakkor nem kizárt, hogy a piac egy optimista hangulatban még ezt a látszatjavulást is kedvezően értékelné – vélte. Ha viszont a hangulat romlana, a látszatmozgástér nullára szűkülne. Hirtelen mindenkinek eszébe jutna, hogy az ország tényleges finanszírozási igénye a ránézésre kedvezőbb államadósság és államháztartási statisztikák ellenére változatlan.

Az egész kérdés nem fekete-fehér, ezt jelzi az is, hogy mennyire másképp ítélik meg a hazai gazdaságpolitikai terep szereplői is. A Költségvetési Tanács egyik tagja, Török Ádám szerint csupán az történne, hogy "mi elhinnénk a jobb helyzetet, a piac nem." A Tanács egészének álláspontja elutasító, szerintük a magánnyugdíjpénztáraknak történő költségvetési átutalások esetleges beszámítása az államháztartási hiány alakulásába nem más, mint kozmetikázás, a költségek levonása csupán pillanatnyi előnyt jelenthet a konvergenciaprogram látszólagos teljesítésében.

Ezzel szemben a minap Simor András jegybankelnök úgy foglalt állást, hogy támogatja a magyar kormány kezdeményezését. Az MNB elnöke attól azonban óva intette a kabinetet, hogy sikeres lobbizás esetén magasabb költségvetési hiányt engedélyezzen magának.

Elbukott ötletek

A Fidesz elképzelése sokat változott az elmúlt hónapokban. Először a magánnyugdíjpénztárak államosításának hajmeresztő ötlete merült föl. Ez lett volna ugyanis az a megoldás, mellyel nem csak papíron, hanem ténylegesen csökkent volna az államháztartás hiánya és az államadósság. A magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása tényleges többletként jelent volna meg a költségvetési egyenlegben, ebben az esetben tehát nem pusztán az elszámolási szabályok módosulásának köszönhető látszatmegoldásról lett volna szó. Az elképzelés azonban gyorsan lekerült a napirendről, mert az IMF és az EU tisztségviselői megüzenték, hogy nagyon nem lenne szerencsés lépés a magánnyugdíjpénztári szektor besorolása az államháztartási körbe.

Egy másik, kevésbé drasztikus elképzelés szerint úgy lehetett volna költségvetési többletbevételt teremteni, ha ismét lehetőséget adnak a magánkassza tagoknak a visszalépésre a tisztán állami rendszerbe. Ez kézenfekvő megoldásnak tűnt az államosítás elvetése után, ráadásul ez a megoldás nem lett volna előzmények nélküli. Az elmúlt tizenkét évben többször is megnyílt a lehetőség a magánkasszákból történő visszalépésre, legutóbb tavaly, amikor az ötvenkét év felettiek élhettek a lehetőséggel. Igaz, tavaly a szlovákok is ezt az utat választották, de ott kevesen léptek vissza, vagyis bizonytalan, hogy hányan választották volna ezt a lehetőséget, ezért az elképzelés egyenlegjavító hatása is kétséges volt.

Az elképzelés pár hónapja háttérbe került, most azonban egy ütőkártya lehet a kormány kezében Brüsszellel szemben. A magyar kormány ugyanis mondhatja azt, hogy ha a közös levélben megfogalmazott igényekre elutasító válasz érkezik, akkor megnyitja az utat az állami pillérbe visszavágyók előtt. Ezzel persze magunknak ártanánk a legtöbbet, hiszen a nyugdíjrendszer paramétereinek, szabályrendszerének örökös változtatgatása aláássa a rendszer hitelességét, így csökkenti az amúgy is alacsony járulékfizetési hajlandóságot, de amíg a hátrány hosszabb távon jelentkezik, addig az extrabevétel rövid távon segít a büdzsének.

Kormányzati körökben egy harmadik elképzelés is fölmerült. Eszerint az egész magánpénztári rendszer fölé egy állami alapot állítottak volna fel, ami központilag gyűjtötte volna a nyugdíjjárulékokat. A forgatókönyv szerint a pénztári vagyon kezelését változatlanul vagyonkezelők végezték volna az egyéni számlák megőrzésével, a befolyó járulékok csupán átcsorogtak volna az állami intézményen. A megoldásnak az a nagy előnye, hogy államosítás nélkül, piaci köntösbe öltöztetve lehetett volna a pénztári vagyont statisztikailag az államháztartás részévé tenni.

Ellenszélben?

Egyelőre nem tudni, hogy Brüsszel miként reagál a pénzügyminiszterek levelére. Az uniós döntéshozók két egymásnak feszülő szempontrendszert kell mérlegeljenek. Egyfelől tudják, hogy demográfiai, foglalkoztatási és egyéb tényezők miatt hosszú távon az állami nyugdíjrendszereket csak jelentős eladósodás árán lehet fenntartani. Emiatt tehát az eddig kiváró tagállamok sem úszhatják meg a nyugdíjreformot, őket pedig valamilyen módon érdekelté kell tenni abban, hogy mielőbb lépjenek. Ez egészen biztosan nem fog menni szigorú deficitszabályok és szigorodó szankciók kíséretében, így a most lobbizók kategorikus elutasítása jó időre visszavethetné a nyugdíjreformerek lendületét.

Az is igaz, hogy egyes országok úgy állították hosszabb távon is fenntartható pályára a nyugdíjrendszerüket, hogy a költségvetésükben nem keletkezett elviselhetetlen méretű többletkiadás. Ezek az országok – például Németország – most joggal tiltakoznak. Ők is elismerik, hogy a nyugdíjkifizetések hozzáigazítása a rendszer bevételeihez egy igen fájdalmas és csak hosszú átmenettel kezelhető folyamat, de ahogy ők, úgy mások is választhatták volna ezt az utat, így most nem kellene az elszámolások kozmetikázásán vitatkozni.

A másik folyamat éppen hogy az uniós engedékenységgel szembe megy: a továbbra is az európai adósságválság rémképével küzdő Brüsszel óvakodik attól, hogy a költségvetési fegyelmezetlenség legapróbb jelét mutassa. Ennek keretében pedig egyre magasabb szintekre kerül az a német-francia támogatást bíró javaslat, amely a renitens, túlköltekező országokat az uniós források befagyasztásával, politikai szavazati joguk megvonásával büntetné.

Nehéz egy alkoholistának megengedni

Mindezek miatt csak találgatni lehet, hogy a szeptember végére, október elejére a felső szintű döntéshozók elé kerülő két egymással ellentétes folyamatból mi sül ki. Elképzelhető, hogy Brüsszel kompromisszumos megoldást ajánl. A rendszerben halmozódó hiány egy részét kiemeli a statisztikákból, egy része viszont továbbra is ott maradna. Ezzel a vártnál kisebb mértékben ugyan, de mégis emelkedne a költségvetési mozgástér, amit egy kellően optimista piaci környezetben ki is lehetne használni gazdaságélénkítő lépések bevezetésére.

Névtelenséget kérő elemzőnk szerint „nagyon nehéz egy alkoholistának megengedni, hogy igyon egy pohár bort.” Azaz sokan a pénzügyi fegyelem előli menekülési kísérletként értékelik a lobbizást, amire most igen érzékeny az unió – különösen a németek. Azon pedig nem igazán lehet meglepődni, hogy a túlköltekezésre mindig hajlamos magyar kormánynak senki nem ad szívesen olyan bianco csekket, amit az szabadon költhet el egy részleteiben homályos adócsökkentésre.