Nem tudtam megélni 47 000-ből

Éshatoséstizenegyeséstizenkilences, ésatöbbi, ésatöbbi, mormoltam a lottózóban.

Péntek reggel volt, március 16-a, 240 forintom maradt. 240 forint abból a 47 000-ből, amit február 17-én elkülönítettem magamnak, 240 forint abból a 2085-ből, amivel az utolsó hetemet kezdtem el, amiből szombat estig ki kellett volna húznom. És amiből az utolsó hétfő reggel nyomban elköltöttem 320 forintot BKV-jegyre; halaszthatatlanul és sürgősen utaznom kellett. Visszafelé már felszíni járatokon vendégeskedtem, és néha bicikliztem is, az idő remek, és állítólag nem kell aggódnom, amíg két-három küllő ki nem törik.

Innentől a hét pénzügyi része már unalmasabb volt, mint egy Navracsics-interjú egy közigazgatási szaklapban. Hétfőn bevásároltam: vettem kenyeret, margarint és fél kiló párizsit. Utóbbi saját márkás volt, és lejárat előtt egy nappal 189 forintba került; a hústartalma alapján, gondolom, a Krisna-völgyben is rendszeresíthetnék. Emellett még vettem egy adag tésztát és öt zacskós tésztalevest, és így maradt 240 forintom. A tejfölös tésztát megettem hétfőn és kedden – nagyon kis párizsival –, kedden és szerdán ettem még margarinos kenyeret párizsival; a lejárat után sem volt rosszabb az íze, mint előtte.

És a penész elintézett

Aztán jött a csütörtök reggel, a nemzet ünnepe, amikorról azt gondoltam, hogy szépen megúszom a napot sok alvással – minden álomban töltött perc egy forint spórolás! –, sok vízzel, margarinos kenyérrel és egy kis kirándulással; hátha valamilyen ünnepi rendezvényen osztanak valami potyakaját (két éve egy szlovéniai ünnepségen Ljubljanában gigantikus adag gombalevest, süteményeket és kellemes borokat osztogattak ingyen valami ünnepségen).

A konyhában azonban a nyugdíjpénzünket francia bértüntetőktől megvédő Selmeczi Gabriellánál is ijesztőbb látvány fogadott: a kenyerem előző este még majdnem puha belseje zöldült, kékült. Én is. És közben nem éreztem mindazt a tudományos töltetű lelkesedést, ami Fleming professzort elfogta, amikor hozzám hasonlóan penésszel szembesült. Igaz, neki nem is az utolsó falatok múltak ezen.

Sebaj, veszek másikat.

Csakhogy: a nemzet ünnepe azért is csodálatos dolog, mert nagyszerű országunk megteremti a kereskedelemben dolgozók tíz-, sőt százezreinek, akik nonstop, éjt nappallá, vasárnapot vásárnappá téve dolgoznak, a pihenés örömét.

Szomorúság Palinál

Szerencsére a sarki nonstopok valami különös természeti csoda folytán kívül esnek a Gergely-naptár hatósugarán. Igaz viszont az is, hogy olyan égbekiáltóan magas áraik vannak, hogy Zsiga Marcell legyen a talpán, aki megfizeti. Elmentem egy nonstopba, és sokáig szemeztem a 220 forintért kínált félkilós kenyérrel.

Igen, igen: fél kiló 220-ért!

Sok mindent mondtam magamban, amiről pedig a boltos szülei valószínűleg nem tehetnek, és ami talán nem illet hangulatában az ünnephez (bár tudjuk, március 15-ét is súlyos gazdasági válság előzte meg).

Ácsorogtam egy ideig a boltban, és töprengtem. Aztán leültem kinn egy padra – volt időm, épp kizártam magam a lakásból, de ez egy másik történet –, és számot vetettem a hónapommal.

Mi történt február 17-e óta?

Elköltöttem 46 760 forintot, lényegében rezsiszámlára és ételre. Az elején, bár sokkal spórolósabban, előrelátóbban kezdtem, mint a korábbi minimálbéres kalandot, voltak fölösleges kiadásaim. A végén viszont már erősen éheztem, bár végül csak egy kiló negyven dekát fogytam – száz környékéről indulva arányaiban ez nem sok, a végén lassult is a fogyás – a sok szénhidrát miatt.

Az ingyen megszerezhető tételeket nem számolva nem ettem sem gyümölcsöt, sem húst – az úgynevezett párizsit nem számítva –, nem ittam alkoholt, a második hét közepétől kávét sem. Nem volt semmi szórakozásom, a tévét nem számítva, lényegében nem jártam társaságba, nem vettem könyvet, újságot. Semmit nem költöttem ruhára, sem gyógyszerre – a megfázásból a hétvégi napsütés hozott ki teljesen –, néhány BKV-jegyet leszámítva közlekedésre sem. Egy hónapot kihúztam anélkül, hogy érdemi higiéniai bevásárlást kellett volna csapnom; persze az most már az évszázad bűnügyéből kiderült, hogy a vécépapírra kár volt költenem.

Még egyszer ugyanígy

Nem kezdek-e el még egy hónapot? – kérdezték tőlem néhányan levélben és telefonon; ők aligha szeretnek jobban, mint kismalac a szilvesztert. Hát nem, mondtam, de aztán, már csak a múltkor felsorolt trükkök miatt is, eljátszottam a gondolattal: a családi vihart leszámítva mi lenne, ha kezdenék?

Semmi jó. A 47 000 ugyanis máris nem 47 000 forint lenne: a most elsinkófált kiadásokat nem úsznám meg. Vennem kellene borotvát, előbb-utóbb mosóport, szappant, elkerülhetetlen, hogy a közeljövőben megcsináltassam a biciklit – igaz, cserében hónapokig nem kell a BKV-n vendégeskednem. Halasztottam a cipő- és ruhavásárlást – utóbbi mondjuk nem is volt égetően fontos –, és lényegében üres a konyha is, még a napról-napra vegetáláshoz szükséges dolgok – például só – is hiányoznak. Szóval ha minden, a teszthónapban jövő hónapra trükközött tételt figyelembe veszek, és a hó eleji 47 000 forintból megvásárolok, úgy becsülöm, máris csak 40-42 ezer forintom van, és a mostaninál eggyel több, harminc napra.

És akkor még ott a rezsi; a számlákat most még aligha úsznám meg kevesebb pénzből, a februári nagy hideg távhőszámláját április elején kell kifizetnem, 25 ezer alatt most sem úsznám meg a csekkeket – vagyis maradna 15-17 ezer forintom ételre. Napi 500-600 forint – mire lenne elég? További éhezéssel és további trükközésekkel együtt is némi levesre, tésztára, krumplira, kenyérre (ráadásul a levesről nekem rosszak a tapasztalataim, inkább éhesebb lettem tőle, mintsem jóllakott).

Most komolyan, élet ez?

A Volán-pályaudvar egy napos padján ültem, napoztattam arcomat apró örömmel, hogy nem Józsefvárosban élek, ahol magyarázkodnom kellene, hogy nem életvitelszerűen ücsörgök, csak úgy kutyafuttában, és ekkor lett igazán fájdalmas a dolog. Hogy nekem két nap múlva vége a 47 000 forintos létnek.

Megbuktam, de örülök

Hogy igen, megbuktam, de igazán őszintén nem bánom, nem is érdekel, hogy megbuktam, egyszerűen csak örülök annak, hogy vége. Mert bármikor bárkivel röhögtünk is a dolgon, bármennyire jópofának is tűnt ez az egész, összességében mégis csak szar volt. Nagyon szar. És megváltás, hogy vége lesz a hónapnak, megváltás, gondoltam ott, a padon ülve, hogy eljön 17-e után 18-a is, és újra élhetek, nemcsak vegetálhatok. Megváltás – mert nekem az új hónap egy új időszakot hoz.

De ha tényleg és tartósan 47 000 forintból kellene élnem – amiről persze tudjuk, hogy ilyen-olyan segélyekkel és juttatásokkal kiegészíthető, és elmehetnék vért adni is valami kis plusz kajáért –, akkor nem várnám a hó végét. Akkor rettegnék tőle, mert tudnám, hogy egy ugyanolyan, vagyis egy még rosszabb hónap jön, amit egy még annál is rosszabb követ majd. Akkor látnám, hogy ez az egész mélységesen kilátástalan.

Nem csodálom, hogy akik ennyiből vagy még kevesebből kénytelenek küzdeni hónapról hónapra, azok egy idő után inni kezdenek – tőlem is, ez alatt a sokkal könnyebb egy hónap alatt többen kérdezték, hogy lehet kibírni ital nélkül. Most már tudom: így. Így, hogy nekem a hónap vége nemcsak a hónap végét jelentette. Azoknak, akikről ez a történet igazán szól, ez csak egy hónap a sokból, és talán át sem érzik a tragikumát annak, amit egy, a szegénységről panaszkodó édesanya levelében olvastam: „szerencse, hogy a gyerekek nem válogatósak”.

Itt a végem

Ahogy ott ültem a pályaudvaron, az öröm és a felszabadulás mellett valami elképesztő gyengeség is elfogott, olyan végkimerültség, mint NB I-es focistát a huszadik perc táján.

Pedig voltak jó dolgok is ebben az egy hónapban – úgy értem voltak hasznos hozadékai az önsanyargatásnak. Hogy megtanultam egy csomó mindenről lemondani – aztán persze kérdés, hogy amikor majd lehet, akkor nem fogok-e visszaszokni kávéra, energiaitalra, napi főtt ételre, laktató ebédekre, süteményre, csokoládéra, fröccsre.

Aztán azt, hogy megtanultam odafigyelni az árcédulákra, hogy ne vegyek 260 forintért tejfölt, ha van 190-ért is, hogy keressem meg a legolcsóbb kenyeret, mindennap megnézzem a lejárat előtti, leértékelt kajákat (és valószínűleg még jobban megtanultam volna, ha egyszer, ahogy terveztem, sikerül kipróbálni a Szociopolyt – igaz, két BKV-jegyet spóroltam, hogy mégsem tudtam elmenni).

Mégis, ott ültem, kimerülten – az elmúlt hetekben korábban is voltak ilyen elgyengülések, de egy sem ilyen intenzív –, úgy éreztem, a legjobb lenne elaludni, és nem azon rágódni, mit csináltam jól vagy rosszul ebben az elmúlt huszonhat napban. Már a nap sem sütött túl erősen, elment a kedvem az egésztől, mint Orbán Viktornak az uniós kócerájtól.

Másnap reggel felkeltem, ruganyos léptekkel lerobogtam az aluljáróba, az újságárusnál magam elé vettem egy kis 45 négyzetrácsos szelvényt, és ikszelgetni kezdtem, mint néphatalom letéteményese négyévente, és mormogtam magamban: éshatoséstizenegyeséstizenkilences, ésatöbbi, ésatöbbi.

Gondoltam, ezzel a szinte utolsó 225 forintommal – a 240-ből két kiflire való maradt – mégis csak elindulok a nem is annyira szerény, és már igencsak biztonságos megélhetés felé.

Tévedtem.