Natália
2 °C
5 °C
Index - In English In English Eng

Nem ezt vártuk Orbánéktól

2012.05.30. 10:44
A belpolitikai szempontokra épülő szabadságharc-hirdetés rendkívül súlyos következményekkel járt, a gazdaságpolitikai koncepció tankönyvszerűen hibás volt. A szerkezeti átalakulásoknak csak egy része indult meg, rögtönzött döntések alakították az eseményeket. Növekedés nincs, több munkahely nincs, de legalább az állam pénzügyi mutatói nem romlottak. Igaz, ehhez nem szokványos gazdasági lépések sorára volt szükség, ami bizalomvesztéssel járt. Túl sok az ideológia, túl sok az érzelem, semmilyen szakmai kontroll nincs, így még az ésszerű célok is balul sülnek el. Chikán Attilával, Csaba Lászlóval és Bod Péter Ákossal értékeljük az elmúlt két évet.

A fordulat éve után jött a fordulat éve, érdemi előrelépést 2010 óta nem sikerült elérni: marad a kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a gazdaságpolitikában – röviden így foglalható össze a kormány kétéves gazdaságpolitikai teljesítménye.

Vert helyzetből

Chikán Attila, a Corvinus professzora, az első Orbán-kormány volt gazdasági minisztere szerint a kormány rendkívül nehéz helyzetben kezdte működését, hiszen hármas szorításban volt: a magyar társadalom régóta szorongató szerkezeti problémái, az előző időszak hibás gazdaságpolitikája és a globális (ezen belül, specialitásaival, az európai) válság nagyon szűkre szabta a mozgásterét – tehát a magyar válság kialakulását nem lehet ennek a kormánynak a számlájára írni.

Bod Péter Ákos közgazdász, volt jegybankelnök szerint a kormány működésének megítéléséhez jó kiindulás lenne a választási program, ám esetünkben ezzel sokra nem megyünk, mert a Fidesz a 2010-es választások előtt tudatosan kerülte a részletes program bemutatását, a megismert elemek pedig ellentmondásosak voltak. „A megszorítások elkerülhetőségéről, a gyors gazdasági növekedést beindító szja-csökkentésről, milliónyi munkahely megteremtéséről hallva azt gondolhattuk, hogy mindez a szocialisták ténykedésével szembeni kontrasztot szolgáló PR, miközben valahol egy csapat készül a kormányzásra. Ha mégis ez volt a program, az eredmények soványak – igaz, a külvilág másként alakult, mint amit 2009-ben feltételeztek.”

A kezdetekről Csaba László közgazdászprofesszor, a CEU tanára is hasonlóan vélekedik. Az Orbán kormány megalakulásakor – sokak véleményével szemben – nem kiegyensúlyozott pénzügyi helyzet és legkevésbé sem növekedésbarát feltételrendszer jellemezte az országot. A választók üzenete egyértelmű váltást igényelt, miközben ennek lehetőségeit az európai gazdasági válság kibontakozása, a válságkezelés válsága szűk mezsgyére szorította, mondja.

A kormány tehát hihetetlen elvárások közepette alakult meg, ugyanakkor konkrét „üzleti” terve nem volt. Tevékenységében a jobboldalra jellemzően a jelképes és közjogi elemek uralkodtak, a kettős állampolgárságtól az új alaptörvényig. Eközben a nemzetközi szervezetek épp azt az egyensúlyőrző gazdaságpolitikát  kényszerítették ki, amit a kormányerők ellenzékben oly hevesen bíráltak.

Cselekvés helyett szabadságharc

A 2010-es választásokat követő nyáron a kabinet gazdasági szabadságharcot hirdetett, amely részeként hazaküldte az IMF-et és éles konfrontációkat vállalt fel az európai uniós intézményekkel, illetve a különadók miatt a hazánkban lévő jelentős gazdasági szereplők többségével.

„Az első félév kormányzati döntéseiből kiolvasható: a miniszterelnököt meggyőzték, hogy a gazdaságpolitika terén is lehet induló előnyt elérni a parlamenti túlerőre épülő kemény eszközök alkalmazásával” – véli Bod Péter Ákos. Így a rendszerváltozás megoldatlan ügyeinek rendezését ígérő Orbán-kormány a gazdaságban is frontokat nyitott, holott értelmes stratégia lehetett volna a konfliktusgeneráló hatalomszerkezeti és szimbolikus döntések mellé óvatos és kifele-befele nyugtató gazdaságpolitikát párosítani a ciklus elején.

Chikán is úgy látja: a belpolitikai megfontolásokra épülő szabadságharc-hirdetés rendkívül súlyos következményekkel járt az ország nemzetközi megítélésére, s ennek konkrét folyományaként finanszírozhatóságára nézve. Sajnos a kiút keresésére választott gazdaságpolitikai koncepció „tankönyvszerűen” hibás volt, s bár ez hamar megnyilvánult a helyzet alakulásában (hiszen sem a növekedés nem indult be, sem a foglalkoztatottság nem nőtt érdemben, sem az eladósodottság nem csökkent az igencsak kérdéses egyszeri intézkedések hatását leszámítva) a kormány elvben, vagy legalábbis a kommunikációban ma is kitart mellette.

Bod Péter szerint a forradalmi lendületű első társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedéscsomag 2010 nyarán nem jelölt meg doktrinális irányt: reagált a kampányígéretekre és az olyan vélt választói elvárásra, mint a végkielégítések büntető adóztatása. Ennek gazdaságpolitikai súlya csekély, de kiindulása lett az Alkotmánybíróság gazdasági hatásköre leszűkítésének.

Többet árult el a várható irányvételről a kormányszerkezet: a minisztériumok és a miniszterek száma kicsi, Kossuth óta először nincs pénzügyi tárca, viszont gazdasági miniszterből a szokásosnál eggyel több van. Ez a struktúra nem illeszkedik az EU-együttműködés rendjébe; inkább alkalmas gyors taktikázásra, semmint szakszerű folyamatszabályozásra.

A besült félfordulat

Hogy az első év piaci fogadtatása mégsem volt teljesen negatív, a tavaly tavasszal bemutatott, szerkezeti átalakításokat és jelentős kiadáscsökkentést ígérő első Széll-tervnek volt köszönhető.

Csaba László szerint a szerkezeti átalakulásoknak csak egy, a munkapiacot és a szociális rendszert érintő része indult meg, az önkormányzatok és az állami cégek átalakítására nemigen futotta. Eközben számos, a megfigyelő számára rögtönzöttnek tetsző döntés alakította a valóságot, a Rába és Mol részvényeinek megvételétől a magánnyugdíjpénztárak kiiktatásáig és az oktatás valamint az egészségügy átszervezéséig.

Tény, hogy a sokak által várt növekedés nem következett  be, így a növekedés gyümölcseinek elosztásról szóló viták talajtalanná váltak. De az is tény, hogy az ország az EU ama kevés számú tagja közt maradt, ahol az állampénzügyi mutatók nem romlottak, és ahol a munkanélküliség nem haladja meg az uniós átlagot.

Nem kirakatba való

Chikán szerint a koherens és következetes gazdaságpolitikai koncepció hiánya folyamatosan kísért, megakadályozza még az alapból pozitív kezdeményezések (lásd munkaerőpiaci rugalmasság növelés) kedvező hatásainak kibontakozását is – részben azért, mert hiányzik, vagy nem jut érvényre az apparátusban a szakpolitikai professzionalizmus.

Emellett fájdalmasan hiányzik a növekedés reálgazdasági forrásainak megteremtésére való törekvés; a gazdaságpolitikai gondolkodás középpontjában továbbra is az elosztás áll, s alig jut figyelem a termelésre, elvétve esik szó a kis- és középvállalatok, vagy az innováció támogatásáról, az ország logisztikai potenciáljának kihasználásáról. Ráadásul a korrupció, „a szabályokon kívüli gazdaság” továbbra is nagyon erős, ami tovább gyengíti a bizalmat a gazdaság szereplői, illetve a társadalom különböző rétegei között, jól érzékelhető károkat okozva.

Mindent vissza

A botladozások után a tavalyi év még egy villámgyors és gyökeres fordulatot hozott. Három nappal azután, hogy Matolcsy György még arról beszélt, a magyar gazdaságpolitikát az IMF-fel szemben hangoljuk, a kormány kénytelen volt az IMF-hez (és Brüsszelhez) fordulni.

Igaz, azóta érdemben semmi nem történt, miután decemberben, még egy informális megbeszélésen ismét konfliktusba keveredtünk a nemzetközi szervezetekkel – most elsősorban Brüsszellel, részben gazdasági, de alapvetően közjogi kérdésekben. A decemberben IMF-ügyi miniszterré lett Fellegi Tamásnak úgy kell május végén távoznia – a helyét Varga Mihály, az első Orbán-kormány második pénzügyminisztere veszi át –, hogy érdemi tárgyalásokat nem is tudott folytatni, csak informális egyeztetéseken folytathatott tűzoltás jellegű tárgyalásokat, puhatolózhatott, meddig tudunk elmenni a nemzetközi szervezetekkel folyó vitáinkban.

Ilyen körülmények között, hazánk adósságának bóvlikategóriába lesorolása, számos gazdasági tárgyú uniós kötelezettségszegési eljárás elindítása és a túlzottdeficit-eljárás folytatása után – ez utóbbi miatt Brüsszel már támogatások egy részének befagyasztását is kilátásba helyezte – a kormány a ciklus feléhez közelítve elővette a tavaly bevált receptet, és áprilisban közzétette az új Széll-tervet.

Csakhogy kétszer nem állhatunk ugyanabban a Széll-járásba: a tavalyitól eltérően idén korántsem volt egyöntetűen jó a terv fogadtatása. Részben azért, mert az új Széll-terv igazán csak jövőre érezteti majd a hatásait, de inkább azért, mert komoly szerkezeti átalakítások és kiadáscsökkentés helyett ez csak a pénzre koncentrál, és azt is adóemelésekkel – az átmenetinek szánt válságadókat felváltó állandó adók bevezetésével – próbálja elérni.

Észrevehető irányváltás

Chikán szerint észrevehető irányváltás történt a legutóbbi hónapokban: a Széll-terv felújítása mellett ide lehet sorolni az EU – IMF tárgyalások megengedő kommunikációját is. „Ennek az irányváltásnak a valódisága, megalapozottsága és tartóssága azonban még jövőbeni megerősítésre vár – sikere pedig, tetszik, nem tetszik, nem csak rajtunk múlik.”

Hamecz István, az MNB volt ügyvezető igazgatója, az OTP Alapkezelő elnök-vezérigazgatója a Heti Válaszban május elején megjelent cikkében úgy fogalmazott: az új Széll-tervre „nem azért van szükség, mert a gazdaság lassabban nő, mint néhány hónapja gondoltuk, hanem mert az elmúlt két évben a gazdaságpolitika egyszeri és átmeneti tételekkel teljesítette a hiánykritériumokat, amelyek mára kifutottak [...] mintha a kormány belátta volna: a gazdasági növekedésért folytatott villámháborúját végleg elvesztette".

Távolodunk a szégyenpadtól?

Igaz, a korábbinál realistább – és így borúlátóbb – terv és a most júniusra megszülető költségvetési főszámok arra jók lehetnek, hogy az uniós túlzottdeficit-eljárás megszűnjön az ország ellen.

Az viszont továbbra is kérdés, hogy a gazdasági hanyatlás ellen lesz-e hatékony kormányzati eszköz: a GDP-adatok szerint az ország lényegében recesszióban töltötte az elmúlt négy negyedévet – vagyis a kabinet második évét –, és az ígért egymillió új munkahelyből semmi nem látszik: az április végi KSH-adatok szerint csak 1900-zal több ember állt munkában, mint a 2010-es kormányváltás idején.

Túlcsordul az ideológia

Országkockázati besorolásunk kétszeri rontása, a versenytársainkhoz – és a 2009-es válság előtti időszakhoz – képesti gyenge növekedési ütemünk, a foglalkoztatottság javulásának elmaradása azonban sokat elmond a kurzus hatékonyságáról. A sarokpontnak számító jövedelemadóztatást a saját támogatói körön belül is sokan ítélik meg negatívan – említi meg Bod Péter.

A közgazdász szerint azt lehet érzékelni, hogy a gazdaságpolitikai döntések szűk körben születnek, ami növeli a hibázás lehetőségét. A döntéshozók lépései magánideológiái érdemi párt-vagy szakmai kontroll híján közvetlenül kormányintézkedéssé válhatnak.

Az ideologikus-érzelmi töltet következtében ésszerű irány is deformálódhat, mint például a 2010 tavaszán még indokolható döntés az államadósság tőkepiaci (és nem valutaalapi) finanszírozásáról – amihez nem kellett volna a lejáró IMF-hitel csendes kifuttatása helyett verbális támadásba fogni. Érthető a kínai és más dinamikus térségek felé való fordulás, de felesleges volt ahhoz a Nyugat hanyatlásáról szóló hivatalos állásfoglalásokat fűzni. A professzionális külügyminiszter és a jól teljesítő külügyi apparátus ellenére külső kapcsolataink így sokat romlottak.