Kiderítettük, miért nem nő a gazdaság

„Magyarország két gazdasági növekedési pályával számol [...] Van egy nagyon óvatos... ez 3-4 százalékos növekedési sávot vázol fel. A másik, kívánatos pálya úgy számol, hogy Magyarország 2013-2014-re a 4-6 százalékos növekedési sávba kerül. Ez jövőre 3,5 százalékos, 2014-ben már 5 százalék fölötti növekedést jelentene” – így tervezett Matolcsy György 2011 tavaszán.

Eltelt bő egy év, és világosan látszik: Magyarország utolsó a régiós gazdasági növekedésben. Az  Eurostat idei évre vonatkozó előrejelzési térképén csak a mi növekedésünk lesz mínuszos előjelű (0,3 százalékos csökkenéssel), az utánunk következő csehek 0 százalékos várható növekedéssel stagnálnak, miközben az éllovas lengyelek növekedése 2,7 százalék lehet.

A magyar gazdaság a lengyelhez hasonló teljesítményre (3,9 százalékos növekedésre) legutóbb 2006-ban volt képes, óriási eladósodás árán, számottevő költségvetési hiány mellett. A 2006-os teljesítményünkre egyébként sem lehetünk büszkék: a lengyel gazdaság abban az évben 6,2 százalékkal nőtt, a cseh 7 százalékkal, a román és a szlovák gazdaság 8-cal, a balti csoporthoz tartozó Észtország és Lettország pedig két számjegyű bővülést produkált a válság előtti hitelbőségben (igaz, a Baltikum teljesítménye a gazdasági világválság 2009-es mélypontján kétszer akkorát zuhant, mint a magyar).

A relatív leszakadásunk tehát jó ideje tart, amit a versenytársaink nálunk tartósan dinamikusabb növekedését elnézve félrevezető csak a rossz külső körülményekkel, az eurózóna nyűglődésével magyarázni (miközben természetesen ez is benne van a pakliban).

Miért tartunk itt?

Az Orbán-kormány 2010-ben nagyratörő tervekkel vette át a kormányzást, amiből az EU-szigora (nem engedték elszállni a hiányt) és a görög események miatt elmélyülő euróválság következtében kevés elképzelés valósulhatott meg.

A brüsszeli viták ellenére a kormány nem adta fel a gazdasági növekedés beindításával kapcsolatos terveit, amiket a dolgok jelenlegi állása szerint inkább álmoknak – vagy Matolcsy szavaival tündérmeséknek – lehet mondani. A csodaszernek az egykulcsos adót szánták, amitől a fogyasztás felpörgését és a növekedés beindulását várták. Az adókiengedés 500 milliárd forintos rést ütött a költségvetésen, amit egyszeri intézkedésekkel (nyugdíjállamosítás, különadók) próbáltak eltüntetni, miközben a gazdaság sem indult be.

Ezek a piaci bizalmat csökkentő, a kabinet hitelét felemésztő unortodox lépések csak rövid távra szóló javulást hoztak a büdzsében, miközben az adócsökkentés (és családi adókedvezmények) hatása évről évre jelentkezett. A múlt év végére az európai hitelválság csapkodásával párhuzamosan a bankok stabilitását veszélyeztető kormányzati lépések (árfolyamrögzítés, végtörlesztés) végül forintválsághoz vezettek, az emelkedő állampapírhozamok és csődkockázat pedig az ország finanszírozhatatlanságát vetítették előre.

A pánik kellős közepén, az ország leminősítésétől tartva Matolcsy Györgyék váratlan fordulattal a 2010-ben elzavart IMF segítségét kérték, amit háromnegyed éves, eddig eredményes, de költséges taktikázás követett a tárgyalások megkezdésének halogatásával. Közben a kormány a kudarcok beismeréseként a megvalósíthatatlan növekedési céljait is csendben újrafogalmazta. Mint látható, a 2011-ben és a 2012-ben felvázolt növekedési pálya között hatalmas különbség van.

A 2011 tavaszán bemutatott első Széll Kálmán-terv a gazdaságélénkítő lépések hatásaiban még erőteljesen bízva idénre 3,6 százalékos GDP-bővülést jósolt – összhangban a cikk elején idézett Matolcsy-vízióval –, amit a kormány az idén tavasszal bemutatott új Széll-tervben a realitásokhoz igazítva lényegében lenullázott. Ezzel együtt a 2013-as növekedési várakozását a tavalyi becslés harmadára vágta – aminek teljesíthetőségében az elemzők és az EU még mindig kételkednek.

A veszélyekkel, a be nem váltott ígéretekkel szembesülve a kabinet tűzoltásba kezdett. A bejelentett Széll-tervekkel, a konvergenciaprogrammal, a tavaly decemberben bejelentett több száz milliárdos kiigazító lépésekkel és az egyéb pótlólagos költségvetési intézkedésekkel, bevételnövelő és kiadáscsökkentő döntések keverékével 1000 milliárdot jócskán meghaladó megszorításoktól (ezekről részletesen, táblázatba gyűjtve itt olvashat) azt remélik, hogy nem zárják el az országot az uniós kohéziós támogatásoktól (ez így is lett), vagyis hogy kikerülhetünk a túlzottdeficit-eljárás alól, és hogy  fenntarthatóbb államháztartást produkálva hitelkeretet – kormányzati szóhasználatban védőhálót – kaphatunk az IMF-EU-től is.

A költségvetési alkalmazkodás egyébként tankönyvszerűen csökkenti a növekedést, ráadásul egy ekkora, a Bokros-csomag óta példátlan mértékű kiigazítás unortodox lépések nélkül is simán recesszióba fordíthatja a gazdaságot, ahogy az eurózóna több országában is látjuk.

Veszünk, termelünk

Az általános megállapításokon túl megnéztük a részletesebb adatokat is. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mégis maradt-e olyan területe a gazdaságnak, ami az általános rossz környezetben is képes valamennyire ellensúlyozni a kiábrándító teljesítményt.

Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy módszertanilag két megközelítés választható a GDP vizsgálatára. Mivel minden elfogyasztott, megvásárolt terméket és szolgáltatást valakinek elő kell állítani, legyen szó egy csokoládéról, egy autóról vagy bármilyen szolgáltatásról, ezért a GDP összetétele nem csak a felhasználás, hanem a termelés szempontjából is vizsgálható. A csokinál maradva: ami a fogyasztónál kiadás, az a termelőnél bevétel, ezért ugyanaz a pénz a GDP elfogyasztásának és megtermelésének a mérlegében is megjelenik. Mi az alábbiakban a felhasználásra (fogyasztásra) fókuszáló megközelítést alkalmazzuk.

A leggyengébb láncszem

Ebben a megközelítésben a GDP egyik legfontosabb összetevőjét a beruházások jelentik. A megvalósult beruházásokon múlik, hogy három, öt vagy tíz év múlva képes lesz-e növekedni a gazdaság, hogy hány munkahely lesz, hogy sikerül-e végre megközelíteni a nyugat-európai élet színvonalat, hogy a fiatalok itt képzelik-e el a jövőjüket, vagy hogy képesek leszünk-e kitermelni a szociális kiadásokat. Korábbi cikkünkben körbejártuk azt, hogy miért nem számíthatunk arra, hogy a beruházások meglódulása kihúzza az országot a kátyúból, most csak a legfontosabb megállapításokat ismételnénk meg.

Bár nagyjából kétnaponta hallunk híreket új üzembővítésről, gépbeszerzésről vagy valami hasonlóról, valójában ahhoz képest, hogy Magyarország egy felzárkózó gazdaság, nagyon alacsony a beruházások aránya. Míg a 2000-es évek első felében a GDP 22-23 százalék körül volt évente ez a mutatónk, tavaly 17 százalék alá esett, ezzel pedig nem csak a fejlődő, de sok fejlett országokhoz képest is lemaradásban vagyunk. A különbség régiós szinten szintén jelentős, és ha igaz az Eurostat prognózisa, akkor 2013-ban még lejjebb csúszunk – amit az oszlopok tetején lévő piros pötty jelez.

A magasan fejlett országokban a beruházási ráta jellemzően a GDP 20-25 százaléka között van (de Kínában vagy az ázsiai kistigriseknél, tehát a fejlődő térségekben a GDP akár 30 százalékát is adhatják). A régiótól tehát látványosan lemaradtunk, de a különbség tovább nő: az elmúlt években rohamosan romlott a helyzet, ami jól szemléltethető a 2009-2012 közötti első negyedéves beruházási költések összevetéséből.

A számok kicsit ugyan csalókák, mert a beruházások szintje mindig az első negyedévben a legalacsonyabb. Az összehasonlításra azért választottuk mégis ezt az időszakot (az éves mutatók helyett), mert az idei évről eddig csak az első negyedéves számokat közölte a KSH, ezzel pedig minden esetben az egy évvel korábbi számokat érdemes összevetni. A beruházási tendencia azonban – ha az összegek nagyobbak is – hasonló más negyedévek összevetésénél is: meredeken csökkenő. A Kopint-Tárki számításai szerint a beruházások volumene (változatlan árakon, tehát az infláció kiszűrésével számított alakulása) idén 5-10 százalékkal esik.

Az igen rossz befektetői klímát, a külföldiek beruházási aktivitását elemzők szerint rontja a külföldi tőkével kapcsolatos, gyakran ellenséges kormányzati retorika, a belföldieket pedig többek között az adóváltozások bérköltségnövelő hatása és a kiszámíthatatlan szabályozói környezet ijeszti el.

A beruházások elmaradását az exportteljesítmény ellensúlyozhatná, vagy az, ha rengeteget fogyasztana az állam és a lakosság. A GDP fogyasztási oldalát ezeknek a főbb tényezőknek az összeadásával kapjuk meg, ezek negyedéves változásán múlik az, hogy éppen nő, stagnál vagy csökken a gazdaság.

Az egykulcsos adó sem csoda

Ezért a beruházások után megnéztük, hogyan alakul a fogyasztás. A KSH módszertana ebben a kategóriában elkülönítve méri a háztartások vásárlásait és a kormányzati, közösségi költéseket. A háztartásoknál a legfontosabb tétel az élelmiszervásárlás, de ide számítják be azt a pénzt, amit szórakozásra és kulturális célokra költünk el, a szállodákban hagyunk ott, vagy amit a közlekedésünkre, a lakásunkra és a rezsire költünk. A lényeg, hogy szinte minden olyan dolog lakossági fogyasztásnak számít, amit a kézhez kapott fizetésünkből vásárolunk meg.

Bár a kormány gazdaságpolitikájának egyik központi eleme sokáig a fogyasztás felpörgetése volt, az elmúlt két és fél évben számtalan intézkedés ez ellen hatott, így itt stagnálást látunk. Miért is?

Egyrészt azok, akik az egykulcsos rendszernek köszönhetően kevesebb adót fizetnek, már korábban is a társadalom magasabb jövedelmű rétegeihez tartoztak, így az életszínvonalukat nem javította volna jelentősen a további költekezés. A kedvezményezettek ahelyett, hogy elköltötték volna a náluk hagyott pluszpénzt, inkább takarékoskodni kezdtek, esetleg külföldön fogyasztottak többet, vagy éppen a hiteleiket törlesztették (ezzel áttételesen gyengítve a forintot).

Az alábbi táblázatból kiderül, hogy a háztartások és a kormányzat is évről évre szinte ugyanannyit költ, ezen a területen tehát évek óta egy helyben toporgunk. (Az adatok a 2005-ös árakhoz viszonyítva, az infláció hatását kiszűrve mutatják a változást.)

Csökkenő bérek, trükköző cégek

A minimálbér emelése elvileg ugyan növelhette volna a fogyasztást (idén bruttó 78 000 forintról 93 000-re emelkedett a legkisebb fizetés), azonban ennek hatását gyakorlatilag teljes egészében kioltotta az adójóváírás kivezetése. Így a kormány hiába emelt nagyot a bruttón, mégis havonta csak néhány száz forinttal maradt több pénz az alacsony keresetű munkavállalók zsebében. Pedig az ő esetükben valóban lehetett volna arra számítani, hogy a plusz forintokat a gazdagoknál nagyobb arányban költik el itthon és fogyasztásra. (A minimálbéremelésnek más negatív hatásai is vannak, ezeket ebben a cikkünkben foglaltuk össze.)

Persze a válság, az elszálló forintárfolyam – nagyobb devizahitel-részletek, dráguló import, magas infláció – is megviselte a fogyasztást, és a fizetések sem emelkednek megfelelő ütemben. Közben a fogyasztásra nehezedő adók, az általános áfakulcs és a jövedéki adók is nőttek, illetve a cégek a kormány által kivetett különadókat (telekomadó, kiskereskedelmi adó, az energiaszektort terhelő adó, bankadó) is nagyrészt a háztartásokra terhelték. A hatások pedig szépen összeadódnak (bővebben itt): a legfrissebb, májusi adatok szerint folytatódott a reálbérek csökkenése, vagyis egyre kevesebbet ér a fizetésünk – ez pedig azt is jelenti, hogy kevesebbet tudunk vásárolni. A Kopint-Tárki számítása szerint idén 500-600 ezer foglalkoztatott nettó reálkeresete csökken.

Eközben szintén a fogyasztási kilátásokat rontja, hogy a foglalkoztatás sem javul, a kevés növekedés a közmunkásoknak köszönhető. A Kopint-Tárki kutatásból kiderül: a versenyszektorban egyre kevesebben dolgoznak, és a megtartott alkalmazottak is egyre nagyobb számban szorulnak ki a teljes munkaidős foglalkoztatásból. Ez azért van, mert a vállalkozások így menekülnek a 26 százalékos bruttó minimálbér-emelés, illetve az alacsony képzettségű dolgozók megemelkedett adóterhelését elméletileg kompenzáló elvárt béremelés elől. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a kormány fogyasztásbővítésre vonatkozó tervei semmilyen eredményt nem hoztak.

Az exportból élünk

A stagnáló fogyasztás semleges, és a beruházások zuhanásának nagyon negatív hatását eddig egyedül az exportra termelő cégek húzóereje tudja ellensúlyozni – ez a GDP-vizsgálatunk harmadik nagy területe, ami egyébként összefügg a fogyasztással is.

Az ugyanis, hogy kevesebbet fogyasztunk, azt is jelenti, hogy kevesebb külföldi terméket kell behozni az országba, tehát csökken az import. Így az export aránya az importhoz képest (és ez az igazán fontos a gazdasági növekedés szempontjából) akár úgy is javulhat, hogy az export arányaiban nem tud növekedni. Nálunk viszont az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy az export a korábbiakhoz képest növekedni tudott az import visszazuhanásával párhuzamosan, tehát a két pozitív hatás összekapcsolódott. Ez a folyamat a válság kezdete óta tart, és oda vezetett, hogy immár évek óta tartósan több terméket exportálunk, mint amennyit behozunk.

A folyamatot érdemes leegyszerűsíteni, és csak azt nézni, hogyha az éves összes kivitelből kivonjuk a behozatalt, akkor pozitív vagy negatív előjelű számot kapunk-e. A pozitív eset a szerencsés, mert azt jelenti, hogy több idehaza megtermelt terméket és szolgáltatást tudunk külföldön eladni, mint amennyi behozatalára rászorulunk. Ebben az esetben nettó exportálók vagyunk, ami nagyon pozitív hatásként jelenik meg a GDP-ben.

Az export annak ellenére is gyorsan tudott bővülni az elmúlt években, hogy Európa gazdasága, és benne a Magyarországnak különösen fontos, az exportunk mintegy negyedét befogadó Németország növekedése is jelentősen lelassult.

A kivitelünket furcsa mód bizonyos mértékig még segíthette is a bizonytalan piaci környezet, hiszen a forint gyengülése nagyon jó az exportáló cégeknek: amit külföldön euróért eladnak, azért itthon átváltáskor több forintot kapnak, így ezek a cégek akár árat is csökkenthetnek euróban úgy, hogy a forintbevételek változatlanok maradnak – ez pedig javítja a nemzetközi versenyhelyzetüket.

Egy másik furcsaság, hogy a nettó exportot a gyenge beruházási hajlandóság is emelte. Ennek oka, hogy a beruházások döntően az importot emelik, így tehát ezek elmaradásának is köszönhető, hogy a magyar nettó export régiós szinten kiugrónak számít.

Gyűlnek a felhők

Ami viszont elkeserítő, hogy az utóbbi negyedévek adatai szerint az export növekedésében is megbicsaklás, lassulás látszik. A KSH elemzői idei első negyedéves gyorsjelentésükben (pdf, 4. oldal) külön ki is emelték, hogy az exportnál több negyedéve csökken a növekedés üteme.

Az exportdinamika megbotlásának negatív hatását szerencsére tompítja, hogy az import még nagyobbat esett. Ennek köszönhető, hogy az idei első negyedéves nettó export (a grafikonon a legutolsó, emelkedést mutató adat) továbbra is szépen fest.

Ettől függetlenül, ha az exportnövekedés lassulása tartós lesz, akkor hamarosan már ez a terület sem lesz képes ellensúlyozni a csökkenő beruházások és a stagnáló fogyasztás GDP-t lehúzó hatásait. A Kopint-Tárki elemzése szerint „az exportteljesítmény bizonytalanabbá válása alapjában véve veszélyezteti a magyar kilátásokat, mivel a gazdasági egyetlen húzóerejét már jó ideje kizárólag az export jelenti”.

Az eredmény: recesszió?

A stagnáló fogyasztás, a zuhanó beruházások és a csökkenő exportdinamika nem sok jóval kecsegtet. Az idei 0,1 százalékos egy helyben toporgásban bizakodó kormányzat sok elemzés szerint nagyot fog koppanni, mert a jelenlegi folyamatokat éves szintre előrevetítve inkább egy 1 százalék körüli recesszió körvonalazódik.

Ennek első jeleként január és március között már csökkent a gazdaság teljesítménye. Ez ugyan hivatalosan még nem recesszió (csak akkor lesz az, ha a második negyedéves adat is mínuszos), de félő, hogy közel járunk ehhez.

Ahogy az első grafikonon láttuk, az Európai Bizottság mínusz 0,3 százalékos visszaesésre számít éves szinten, a Magyar Nemzeti Bank júniusban mínusz 0,8 százalékot mondott. A Világbank szintén júniusban mínusz 0,4 százalékkal állt elő, az OECD májusi előrejelzésében mínusz 1,5 százalékot tippelt az EBRD most közölt elemzésében mínusz 1,3 százalékot mond. A Kopint-Tárki már korábban mínusz 1 százalékra módosította plusz 0,3-as előrejelzését. A GKI Gazdaságkutató mínusz  1,5 százalékos visszaesést vár, az optimistább Századvég Gazdaságkutató szerint  mínusz 0,8 százalékra lehetünk jók. Az IMF a maga 0 százalékra várt stagnálásával a kormány után a legoptimistább előrejelzést adta. Bármi is legyen majd a valóság, mindegyik szám nagyon távol áll a tavaly tavaszi első Széll-terv 3,6 százalékos növekedési reményeitől, ami akkor a kormányzati berkekben még óvatosnak tűnt.

Mindent egybevetve vitathatatlan ugyan, hogy a lassú növekedésünk egyik oka a válságos külső környezet, de ennek a legkisebb a hatása. Így az, hogy régiós összehasonlításban csúnyán lefelé lógunk ki a sorból, sokkal inkább az elhibázott, reálbércsökkenést, növekvő munkanélküliséget, magas kamatokat, drága finanszírozást eredményező gazdaságpolitikai egyveleggel magyarázható. És persze a kényszerű, 1000 milliárdot jócskán meghaladó költségvetési alkalmazkodással, ennek kapcsán pedig a kormány kiszámíthatóságába, szavahihetőségébe vetett bizalom meggyengülésével.