Megvan a bojkott első áldozata

Gyors leszek és rövid, mint Lionel Messi. Felfedeztem ugyanis hétfő délelőtt, hogy a laptop ugyan – hiszen a PC-t nem használom, mert az egér, billentyűzet és a monitor is kínai – Made in Germany, ám hozzá az adapter bizony kínai. Így most aksiról dolgozom, ki tudja, meddig. Arra, hogy elmenjek keresni egy tajvanit vagy koreait egyelőre nincs pénzem.

Rosszkor kezdtem

Hiszen a bojkottot meglehetősen ostobán hóvégén kezdtem el, nem számolva azzal, hogy néhány bevásárlás elengedhetetlen lesz. Mert bár tény, hogy a kínai gazdaságot igazán azzal roppantom meg, hogy ha ezután nem vásárolok semmit, de mivel azt akarom letesztelni, hogy működhet-e egy ilyen bojkott, lehet-e kínai termékek nélkül élni, nem várhatom meg, míg minden cuccom természetes körforgásban kikerül a háztartásból.

Így, bár tudom, hogy az ominózus 2500 milliárd forintban, amit csak az elmúlt néhány évben költött az ország kínai importra, már benne van az a pénz is, amit a meglévő dolgaimra költöttem - tehát ezek nem használata nem rontja a kínai gazdaságot -, mégis bojkottálom ezeket is.

Miáltal eddig nagyjából 15 ezer forintomba került, hogy ne alsónemű nélkül, két pár zokni váltogatásával, és egy több mint tízéves, elnyűtt, Erdélyben vett bakancsban kelljen dolgozni járnom. De sebaj, csapataink harcban állnak, érzem, hogy a győzelem napja közelg.

Lyukas magyar zokni

A cipőboltban megdöbbentő élményben volt részem: nemcsak a sosem hallott, angolos nevű márkákról derült ki, hogy származási ország Kína, hanem olasz és franciás nevűekről is. A Made in Italy cipők 13 ezer forintnál kezdődtek, de szerencsére volt néhány indiai és kambodzsai is, így 7990 forintért remek tépőzáras cipőhöz jutottam, bár az ára miatt szívtam a fogamat.

Magyar cipőt egyáltalán nem is találtam, zoknit viszont igen. Egy olvasó írta, hogy a legjobb zoknik magyar gyártmányúak, sajnos mire a levelét elolvastam – a dolgot kicsit nehézkessé teszi, hogy PC híján webmailt kellene olvasnom, ráadásul nagyon gyorsan, mert ugye az aksi kapacitása véges –, már bevásároltam. Szó szerint is, a 390 forintos zokni a sarkán az első használat alkalmával szétszakadt (a gatya viszont jó, igaz, darabja 890 forintba került, és nem is magyar).

Árambaj

A legnagyobb válságot továbbra is az elektronikus eszközök használata jelenti. A mobilt reggel fél kilenckor kapcsolom be, és legkésőbb délután hatkor ki. Mivel az asztali telefonom kínai, sajnos minden hívást arról kell bonyolítanom, így, amikor ezeket a sorokat írom, a mobilaksim nagyjából élete felénél jár.

Eddig minden fellelt mobiltöltő kínai volt, de még nem adtam fel. Ha nem találok újat, akkor, úgy számolom, a hét végére megszakad a kapcsolatom a külvilággal, hacsak nem számolok az utcai telefonfülkékben rejlő lehetőségekkel. Vagy ismét rászokom a levélre és táviratra, bár a kapcsolattartásnak előbbi nagyon lassú, utóbbi roppant költséges módja.

A kommunikációs csatornáim és egyéb elektronikus dolgaim használhatatlansága a munkahelyen is komoly problémákat jelent. Munkaügyben, akivel tudom - és amíg tudom -, visszahívatom magam, de így is remeg a gyomrom, ha arra gondolok, mennyi lesz jövő hónapban a számlám. Túl sok telefonhívást egyébként sem bonyolítok, hiszen nagyon spórolnom kell a laptop akkumulátorával, így nem is sokat dolgozom.

Leépülés

Nemcsak a munkámban, a magán-, vagyis a társasági életemben is egyre súlyosabb gondokat okoz a bojkott. MSN-t és Skype-ot nem használok, na persze, majd pont erre pazarolom el az értékes wattokat, voltokat, ampereket, vagy minek nevezzem az áramot. Mobilon is csak a legszűkebb családdal folytatom a legrövidebb beszélgetéseket.

Maradna még a személyes találkozás, de mivel a ruháim száma is véges - bár most találtam szerencsére egy bangladesi pulóvert, így a hűvösebbre fordult idő sem okoz pánikot -, próbálom azokat kímélni, így sehová nem megyek, ahová nem muszáj.

Az nagy megnyugvást jelentett, hogy a fürdőszobai helyzet rendeződött: a feleségem által használt márka minden terméke lengyel, de szerencsére a tusfürdőmről is kiderült, hogy Németországban készült. Papírzsebkendőből és egyéb papírféleségből sikerült magyar gyártmányú termékkel ellátni magam.

Volt olvasó, aki aggódón megkérdezte, hogy nincs-e esetleg olyan befektetési jegyem, ami távol-keleti alapokba viszi a pénzem. Sajnos - vagyis, ahogy a világ tőzsdéinek jelenlegi alakulását nézem, talán inkább szerencsére - ilyen nincsen, így ezzel nincs gondom.

A diafilmek segítenek

A gyerekkel viszont lényegében nem tudok játszani, játékokkal legalábbis nem. Minden játéka, amin találtunk származási helyet, és minden könyve és ruhája kínai. Először megpróbáltam rajzolni neki, de rájöttem, hogy az egyetlen dolog, amit tudok, a kocka, nem túl érdekes egy kicsinek.

Szerencsére már a születésekor előkerítettük a gyerekkori diafilmvetítőmet (Made in Hungary), így most néhány klasszikus szintén Made in Hungary diafilmmel, köztük a KGST történetéről és a kapitalista világgazdaság összeomlásáról szóló fekete-fehér, vagyis inkább barna-fehér történetekkel szórakoztatjuk egymást. Különösen azokat a részeket élvezem, amik a globális finánctőke fenyegető térhódításáról szólnak.