Tízmilliárdokat spórolhatnánk picivel kisebb nyugdíjemeléssel

Orbán Viktor két, zárt ajtók mögötti megbeszélésen is ismertette a nyugdíjak jövőbeli alakulására vonatkozó, ám kiszivárgott elképzelését. Bár a kormánypárti tisztségviselők, kölcsönvéve a hírekben szereplő szót, előszeretettel hangoztatják azt, hogy a Fidesz-elnök befagyasztaná a nyugdíjakat, Orbán azóta többször is úgy fogalmazott: a járandóság vásárlóértékét megőrizve emelné a nyugdíjakat. Azaz a nyugdíjakat az infláció mértékével emelné a jövőben. Ez összhangban van a Fidesz Erős Magyarország nevet viselő programjában foglaltakkal, ott is a nyugdíjak vásárlóértékének megőrzéséről esik szó.

A különbség: a reálbérváltozás fele

1998 óta van érvényben a nyugdíjemelésre vonatkozó, jelenleg használt képlet. Az úgynevezett svájci indexálás szerint a járandóság összege évente az infláció és a nettó béremelkedés átlagával, másképpen kifejezve, felerészben az infláció, felerészben pedig a nettó béremelkedés ütemének megfelelően növekszik. De lehet azt is mondani, hogy a reálbérváltozás felének és az inflációnak az összegével emelkedik – a reálbér-növekedést a nettó béremelkedés és az infláció különbsége adja. (Annyival bonyolultabb a helyzet még, hogy novemberben, amikor visszamenőleges kiegészítő nyugdíjemelésre törvény kötelezi a kormányt ha rosszul becsülte meg korábban az infláció és a nettó keresetemelkedés mértékét, akkor már szóba kerül a nyugdíjas infláció is: ha a nyugdíjasok által vásárolt fogyasztói kosár árszintje jobban nőtt, mint a lakosság teljes körére vonatkozó fogyasztói kosár árszintje, akkor a nyugdíjemelésnél ezt a nyugdíjas inflációt kell alkalmazni az infláció helyett.) Pontosabban, ez a nyugdíjemelés alsó korlátja, ennél nagyobb mértékben is növelheti a kormány, illetve a parlament a járandóságot.

A svájci indexálás alapján a nyugdíjakat szinte mindig az infláció felett emelik, azért, mert a nettó béremelkedés általában meghaladja az átlagos fogyasztóiár-indexet. Csak akkor emelkedik a nyugdíj összege az inflációtól elmaradó ütemben, ha a reálbér visszaesik, vagyis ha a nettó béremelkedés elmarad a drágulás mértéktől. Ilyen helyzet nagy ritkán van csak, igaz, tavaly ez a helyzet állt elő. De a dolgok normális menete szerint a nettó béremelkedés meghaladja az infláció ütemét, éppen azért, mert ha fenntartható egy országban a jövedelempolitika, akkor a nettó bérek növekedése az inflációt a versenyszektorbeli termelékenységjavulás ütemével múlja felül.

Egy szó, mint száz, a mai képlet alapján a járandóságot általában az inflációnál nagyobb mértékkel növelik. A Fidesz javaslata a növekedési ütemből csak a reálbérváltozás felét csípné le, ennyi lenne a mai helyzethez képest a változás.

Mennyiről beszélünk?

Konkrét számokon érzékeltetve: idén 6,3 százalék körül alakulhat az infláció, a nettó béremelkedés pedig becslések szerint 7-8 százalék körüli lehet. (Vegyük az egyszerűség kedvéért a középértéket, 7,5 százalékot.) Ez alapján idén (6,3+7,5)/2=6,9 százalékkal nőnek a nyugdíjak. (Eddig a kormány 6,1 százalékot emelt, de novemberben még módosíthat, amikor már nagy pontossággal lehet közelíteni az éves inflációs és nettó béremelkedési számokat.) Az inflációnak megfelelő mértékű emelés pedig 6,3 százalék lenne. A kettő különbsége mindösszesen 0,6 százalékpont, az ellenzéki pártelnök javaslata ennyivel kisebb ütemű nyugdíjemelést vonna maga után az idei számok alapján. Általában pedig elmondható, hogy a második képlet alapján 1-2 százalékponttal kevesebb a nyugdíjemelés mértéke. (Kivéve - mint írtuk - reálbércsökkenés idején, akkor a második számítási mód eredményezne magasabb nyugdíjemelést, de a reálbérek visszaesése kivételes alkalom lehet egy normálisan működő gazdaságban.)

Súlyos tízmilliárdok

Bár 1-2 százalékpontról beszélünk, sőt, az idei számok alapján 0,6 százalékpontról, amelyek elhanyagolható differenciáknak tűnhetnek, ám az államháztartás számára igenis jelentős a különbség. 1 százalékpontnyi nyugdíjemelés 30 milliárd forint kiadást jelent az államháztartás szempontjából nyugellátási ágon és hozzá még 10 milliárd forintot a nyugdíjhoz kötött szociális ellátási ágon. 2 százalékpontnyi különbség tehát összességében 80 milliárdnyi pluszkiadást vagy másik szemszögből nézve, ennyi megtakarítást jelent. Az idei számok alapján adódó 0,6 százaléknyi nyugdíjemelés-ütemkülönbség 24 milliárdos tételt tesz ki.

Rövidtávú fiskális megfontolások alapján tehát ez látszik. Nem szabad azonban megfeledkezni az alapproblémáról, illetve a hosszútávú fenntarthatóság szempontjáról sem. Amíg tavalyelőtt a költségvetés minden hetedik forintját költöttük a nyugdíjasokra, tavaly pedig minden hatodikat kapták a nyugellátás különböző formáiban (öregségi, korkezdezményes, előrehozott öregségi, rokkant-, özvegyi nyugdíj) részesülők, addig idén már minden ötödik forint landolt a zsebükben. A 2,8 millió nyugdíjas 2700-2800 milliárd forinthoz jut a 13,5-14 ezer milliárdos államháztartási kiadásból.

Már most is sok és még több lesz

Nemcsak a dinamika, vagyis az okoz problémát, hogy a kiadási tortából folyamatosan egyre nagyobb tortaszeletet kell kihasítani a nyugdíjakra, (bár ez a társadalom elöregedése miatt szükségszerű, de az ütemnövekedés nálunk jellemző mértéke már nem feltétlenül természetes). Gond az is, hogy arányait tekintve már most is többet költünk fejlettségünkhöz, illetve térségbeli versenytársainkhoz képest. (Erről bővebben írtunk itt és nem sokkal később itt.)

Ha csak rápillantunk a számokra, nem tűnik vészesnek a mai helyzet, hiszen nálunk is durván annyit hasítanak ki az összes kiadásból a nyugdíjak, mint a visegrádi országokban. Ám Hamecz István, az OTP Alapkezelő vezetője, az MNB korábbi ügyvezető igazgatója nemrég arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyugdíjkiadásokat vizsgáló eddig napvilágot látott nemzetközi összehasonlítások csalókák. Azért, mert az országok különféleképpen tartják nyilván a nyugdíjkiadásaikat: az államok nagy részében adóztatják a nyugdíjakat, és a bruttó nyugdíjkiadás van a statisztikában, vagyis az, amiből még lejön az adó; máshol esetleg a nettó nyugdíjkiadást mutatják ki, megint máshol harmadik módon járnak el.

Nálunk nem adóköteles jövedelem a nyugdíj, így az országok többségével úgy lehetne reálisabban összehasonlítani a hazai kiadásokat, hogy, mondjuk, az átlagos szja-kulcsnak megfelelően fel kellene bruttósítani (20 százalék körüli mértékkel megnövelni) a nyugdíjkiadásokat. Ha ezt megtennénk, akkor már látszana, hogy nemcsak a jövő fest borúsan az alább említett ok miatt, de már ma is az indokoltnál több folyik el e célra.

Több tanulmány is egyértelműen kimutatta, hogy a magyar nyugdíjrendszerben a mai paraméterek és előrejelezhető demográfiai folyamatok alapján hatalmas hiány fog felhalmozódni. A nyugdíjindexálásnál a svájci indexálásról az inflációs képletre való áttérés éppen ezt a problémát ha nem is szünteti meg, de enyhíti. A nyugat-európai országok nagy részében egyébként a nyugdíjemelésnél már az inflációs indexálást alkalmazzák, pontosan az öregedő társadalom miatt az eltartókra jutó egyre nagyobb teher enyhítése céljából.

Probléma probléma hátán

A nyugdíjrendszerünk több problémával is terhelt és szakértők szerint a nyugdíjemelési képlet módosítása (amit egyébként még 2006 őszén, a nagy reformrendületben több kormányzati tisztségviselő is el-elejtett mint megfontolásra érdemes kérdés) csak egy indokolt lépés lehet a sok közül.

A nyugdíjrendszerünk rossz, hosszú távon fenntarthatatlan működését több tünet is jelzi. A bőkezű korkezdvezményes, előrehozott és rokkantnyugdíjazási rendszerünknek köszönhetően az tényleges nyugdíjba vonulási kor a normál öregségi nyugdíjkorhatár alatt van 3,5 évvel. Márpedig a 62 éves öregségi korhatár (jövőre már a nőknél is 62-re emelkedik) majdnem a legalacsonyabb a fejlett országok klubjában, az OECD-ben. (A franciáknál 60 év a határ, 62 év van a szlovákoknál és nálunk, 63 a cseheknél, de a többi országban 65 vagy 67 év a korhatár.)

Nagyon sok a rokkantnyugdíjas: az újonnan nyugdíjba vonuló durván évi 100 ezer ember 40 százaléka rokkantként nyugdíjaztatja magát és a 2,8 millió nyugdíjasból 800 ezer rokkantnyugdíjas vagy rokkantként ment nyugdíjba. Hosszasan lehetne még sorolni a problémákat, beleértve a még mindig magas, ám az idén életbe lépett szabályokkal valamelyest visszanyesett induló nyugdíjak bérhez viszonyított arányát, a különböző nyugdíjak értéke közötti torzulásokat is: mindezek ráadásul nemcsak a nyugdíjkiadásokat növelik, illetve azok szerkeztét torzítják, hanem a munkaerőpiac mielőbbi elhagyására ösztönöznek, az egész gazdaság helyzetét, a növekedést nehezítve.