Hogyan nem lett semmi a milliós román féregbizniszből?

György Gábor közvetlenül a rendszerváltás után felismerte azt, amit az üzleti szereplők többsége csak az elmúlt években: milyen hatalmas üzleti lehetőségek vannak Romániában. Már 1991-ben elkezdte az akvarisztikában használt tubifexek importját hazánkba, majd részbeni tovább exportálását nyugat-európai országokba.

Üzlet a szennyvízben

Azok kedvéért, akik gyerekkorát a jólelkű nagynénik vagy a nemtörődöm nagybácsik nem színesítették egy böhöm nagy üvegtállal, benne guppikkal, aranyhalakkal, és más effélékkel, szóval nem jártasak az akváriumok világában: a tubifex, magyarul csővájó féreg, egy néhány centi hosszú, vöröses színű vékony gyűrűsféreg, a földigiliszta vízi rokona, amit az akváriumokban tartott halak táplálékául használnak.

A csővájó féreg iszapban él, lényegében minden vízben megtalálható. Gazdaságosan kitermelhető, tehát nagy mennyiségben főként ott, ahol szennyvíz ömlik a természetes vizekbe. A tisztított nyugati és magyarországi vizekben egyre kevesebb helyen találhatók, ugyanakkor a romániai folyókból még szinte korlátlan mennyiségben kitermelhetők.

Három euró a féreg kilója

György Gáborék meg is kezdték a kitermelést, majd a szállítást, de a kilencvenes években a román gazdasági viszonyok között nagyon sok problémájuk volt a megbízhatatlan partnerekkel. Úgy tűnt, erre a problémára kerül pont azzal, hogy 1999-ben kapcsolatba került a magyar üzletember az állami tulajdonban lévő, temesvári központi Vízügyi Vállalattal (ami a mi részvénytársaságunkhoz hasonló formában működik), amely vizein nagy mennyiségű tubifex fordult elő.

Az akkori igazgatóval, Florea Pisaruval szerződést kötött arról, hogy a vízügyi vállalat román dolgozói gyűjtik a tubifexet, amit ő megvásárol a vállalattól, és elszállít. A megállapodásban heti 900 kilogrammnyi tubifex leszállítását vállalta a román fél, akinek ez havi 18-20 ezer márkás bevételt jelentett volna az egyébként haszontalan férgekből – érzékelteti György Gábor, hogy ezen az üzleten nemcsak ő keresett.

Vagyis csak keresett volna: a következő években ugyanis a vele szerződő Florea Pisarut egy megbízott igazgató, Gabor Ovidiu, majd Titu Bojin váltotta. Ovidiu – aki ma már a román vízügyi hivatal vezérigazgató-helyettese – már 2000. novemberében kérte a szerződés átírását: annak érvényességét 2005. december 31-re, az elszámolást dollárról euróra módosították, és emelték az árat: Györgynek ekkortól 2,85 euróba került egy kiló tubifex. A megbízott igazgató távozása után Titu Bojin – aki egyben a román szocdem párt megyei jogtanácsosa – már azt közölte: a magyar üzletembernek román céget kell alapítania, amely bérbe veszi az állami tulajdonban lévő vízterületet, és ott maga végzi el a tubifexes lehalászását.

Nem létező cég perel

György Gábor létre is hozta a magyar cége – Ramiresi Bt. – nyomán Ramirezi SRL-nek elnevezett társaságot, amely új szerződést kötött. Ez már arról szólt, hogy a Ramirezi SRL bérel a Bega csatornán egy hat kilométer hosszú vízfelületet, ahonnan önállóan gyűjti be és szállítja el a tubifexet, mindezért évi 55 ezer eurót fizet.

Azonban, és a magyar üzletember szerint ez a történet legfontosabb eleme: az új szerződéstől függetlenül érvényben maradt a régi, amely 2005. végéig kötelezte a románokat a tubifex halászására. Legalábbis ezt állítja a magyar üzletember, míg a románok szerint az új szerződés érvénytelenítette a régit.

Ez azért is fontos, mert az új, 2001. júniusában szignált szerződést már az aláírását követő hónapban megtámadták a bíróságon. Egy cseh cég kifogásolta, hogy a szerződést nem előzte meg nyilvános licitálás. Az ügynek két érdekessége volt: egyfelől az állítólag Csehországban bejegyzett cég a György Gábor kezében lévő hatósági igazolások szerint nem is létezik. A felperest ráadásul a bírósági eljárásban annak a vízügyi rt.-nek a főállású jogásza képviselte, amely vízügyi rt. az ügyben alperes volt.

A felperesnek nyer az alperes jogtanácsosa

A jogi képviselő összeférhetetlensége ellenére előbb a Temes megyei bíróság, majd a román táblabíróság is végigvitte a pert, és érvénytelenítette a Ramirezi SRL és a vízügyi rt. szerződését; vagyis György Gábor pert vesztett többek között egy nem létező céggel szemben. A magyar üzletember ekkor, 2002. májusában három táblabírósági bírát fel is jelentett a legfőbb ügyésznél, de "természetesen nem történt semmi".

Időközben viszont György Gábor többször is felszólította az érvényes szerződése alapján a vízügyi vállalatot, hogy tegyen eleget a heti 900 kilós kötelezettségének. A dologból ismét bírósági eljárás lett, és 2002. február 28-án született egy jogerős ítélet, amely szerint a vízügyi vállalat köteles leszállítani a szerződött heti 900 kilót, vagy fizessen napi 800 eurós kötbért. Az ítélet nyomán a románok elkezdték "viszonylag rendben" leszállítani a tubifexet, amiket György Gábor átvett és hűtőautójával a magyar piac mellett többek között Németországba, Belgiumba, Hollandiába, Szlovákiába és Lengyelországba.

A következő években több bírósági eljárás is zajlott egyidejűleg a vízügyi vállalat, valamint György Gábor magyarországi cége között. Ami a lényeg: György Gáborék 2003. tavaszán jogerősen megnyerték azt az eljárást, amelyben a bíróság kimondta: a Ramiresi Bt. és a vízügyi rt. szerződése minden törvényes előírásnak megfelel.

Hirtelen felbukkant egy kétéves törvény

Ekkorra azonban a románok szállítási hajlandósága már jócskán alábbhagyott, előfordult, hogy a 900 helyett csak 400 kiló tubifexet adtak át. Majd májusban közölték, hogy az – egyébként 2001-ben elfogadott – halászati törvény előírásai szerint csak a Halászati Szövetség által kiadott szedési engedéllyel lehet szedni a tubifexet. A Halászati Szövetség ki is adta a szedési engedélyt 2003. december 31-ig, csakhogy nem a vízügyi rt.-nek, hanem egy vízügyi hivatalnaknak – ilyen szervezet azonban nem is létezett. Ennek nyomán a a vízügyi rt. "elkezdte a variálást, hogy akkor most kit is kötelez a szerződés a román oldalon".

Ebből aztán ismét per lett, amit első fokon 2003. novemberében, másodfokon 2004. januárjában, majd a bukaresti Legfelsőbb Bíróságon 2005. októberében is a magyar üzletember nyert meg. Mindhárom bírósági végzés kimondta, hogy a vízügyi rt. köteles teljesíteni a szerződésben foglaltakat; és Titu Bojin már a másodfokú ítéletet követően ígéretet is tett arra, hogy szállítani fognak.

Per, per, per

Csakhogy ez nem történt meg, sőt, a román cég (a nem létező vízügyi hivatal nevében) 2004. szeptemberében egy újabb bírósági eljárást kezdeményezett, ekkor a megyei bíróságtól a 2002. február 28-i ítélet felülvizsgálatát kérte (holott arra csak az ítélethozataltól számított 30 napon belül lett volna lehetősége).

A cég ezt az eljárást arra hivatkozva indította el, hogy a Halászati Szövetség 2004. augusztusában nem adott ki új szedési engedélyt – csakhogy azt nem az rt., hanem az akkor nem is létező vízügyi hivatal kérte. Ez a beadvány szintén eljutott a Legfelsőbb Bíróságig – előbb az igazgatóság, majd György Gábor nyert –, ahol az a döntés született, hogy eljárási hiba miatt újra kell kezdeni a procedúrát. Ennek végén tavaly szeptember 13-án jogerősen érvénytelenítették a 2002-es ítéletét, és ezzel az elvileg 2005. végéig érvényes szerződést.

Döntöttek saját magukról

A magyar vállalkozó ekkor, szeptember végén törvényességi óvást adott be, kifogásolva a persorozat számos elemét, többek között azt, hogy nem létező hivatal nyerhetett pert, hogy a felperest és az egyik alperest ugyanaz a jogtanácsos képviselhette a bíróság előtt, hogy a Halászati Szövetség tubifexek gyűjtésére nem is adhatott volna ki szedési engedélyt, mivel arra a környezetvédelmi hivatal jogosult.

Azonban idén januárban megszületett az a döntés, amely elutasította az óvást. Ez nem csoda: a törvényességi óvást ugyanaz a táblabíróság tárgyalta, mint amely meghozta a törvénytelennek mondott ítéletet, és amely három bírája ellen panaszt emelt György Gábor a Román Legfelsőbb Ügyészségen. Az eljárás teljesen ellentétes minden uniós jogszabállyal – mondja a magyar üzletember.

Nemtörődöm magyar diplomácia?

Az elmúlt nagyjából hat év persorozata György Gábornak több mint 30 millió forintjába került. Vállalkozása csődbe ment, minden gépét és eszközét el kellett adnia. Ő maga is eladósodott, nemcsak saját házára, hanem édesanyja lakására is jelzálog került; jelenleg futárként dolgozik napi hatezer forintért, hogy meg tudjon élni. Igaz, a szerinte 2005. végéig érvényes szerződés alapján az állami tulajdonú vízügyi vállalat, illetve annak jogutódja nagyjából 180 millió forintnyi kötbérrel és annak kamataival tartozik neki – de biztos abban, hogy a román állam, ahogyan csak tudja, megakadályozza, hogy ezt az összeget ő megkaphassa.

És támogatást a magyar államtól sem kap, panaszolja azt, ami talán a legjobban fáj neki. "Nézze, azt tudtam, hogy a románok korruptak, korruptabbak, mint mi. Nem lepett meg, hogy a táblabíróság vezetőhelyettese barátja a vízügyi cég vezetőjének. Egy tárgyalás előtt megfenyegették az ügyvédemet, hogy ha képviselni mer, akkor ő többet nem nyer pert Temesváron. De az, hogy a magyar külügyminisztérium nem tesz semmit az érdekemben – ezt nem hittem volna. Azzal az érthetetlen és cinikus nemtörődömséggel utasítottak el, hogy a magyar állam nem avatkozik bele külföldön zajló polgári jogi ügyekbe" – sorolja szinte egy szuszra.

De még ennek ellenére sem adta fel, azt mondja, akár Strasbourgig is elmegy az igazáért. Úgy is, hogy most már tudja: nemcsak a fantasztikus romániai üzleti lehetőségekben nem lehet bízni, hanem a magyar állami szervek segítőkészségében sem.