Egy nap, mely megrengette a világot

2008. szeptember 15-ére virradó éjjel nem aludtak a Lehman Brothers székházában. Egy telefonhívásra vártak, mely megmenthette volna a világ egyik legnagyobb és legrégibb befektetési bankját. A brit Barclays válaszát várták, hogy hajlandó-e megvenni és ezzel megmenteni a Lehman Brotherst a csődtől. Dick Fuld ügyvezető igazgatót 31. emeleti irodájában érte az elutasítás: a britek csak akkor tudtak volna a Lehman segítségére sietni, ha az amerikai kormány is segít. Azon az éjszakán Fuld üzenetekkel bombázta a Bank of America ügyvezetőjét, hogy vesse be minden befolyását, hátha az amerikai kormányzat meggondolja magát és mégis a bank segítségére siet – idézi fel az utolsó este történéseit az angol Guardian. A kétségbeesést jól jellemzi, hogy nem hivatalos utakon is próbáltak lobbizni, a Lehman egyik igazgatója George Bush akkori elnök unokatestvére volt, ő is próbálta hívni a Fehér Házat, hogy ne hagyják csődbe menni a befektetési bankot. Az Egyesült Államok elnöke nem válaszolt a hívásra. Másnap a Lehman Brothers csődöt jelentett.

Miért ilyen fontos ez a nap és miért tartjuk ezt az időpontot a válság kezdetének? A kritikusok gyakran hozzák fel példának a Bern Stearns esetét, akkor a kormányzat közbelépett és kisegítette a befektetési bankot, időt hagyva a megvásárlásról szóló tárgyalásokra. Az állami szerepvállalás hiányát azóta (főleg a csőd utáni egy hónapban, amikor - mint látni fogjuk - erőn felül teljesítettek a kormányok, hogy elkerüljék a teljes pénzügyi rendszer összeomlását) nagyon sokan kritizálták, azt feltételezve, hogy ha az amerikai kormányzat nem hagyta volna csődbe jutni a Lehman Brotherst, akkor nem mélyült volna el ennyire a válság.

De persze ellenkező véleményeket is hallani, a Washington Post kolumnistája például azt állítja, hogy a Lehman Brothers bukása mentette meg a világot. A csőd és az után következő néhány nap felnyitotta a szemünket, már nem lehetett elbagatellizálni a történéseket. Ez volt az a fordulópont, mely után már nem lehetett elszigetelt esetekről beszélni, ekkortól lavinaszerűen kezdtek bedőlni pénzintézetek, befagyott a bankközi hitelpiac, a befektetők pánikszerűen adtak túl részvényeiken.

Válság válság hátán

A tavaly szemptemberi "kezdet" azonban a válság sokadik hullámát jelentette. Az Egyesült Államokban az alacsony kamatlábak és az ingatlanárak emelkedése a válság előtti években oda vezetett, hogy egy ingatlanra több hitelt is folyósítottak - a hitelekből kapott pénzt a lakosság főleg fogyasztásra, utazásra használta. A baj ott kezdődött, amikor az ingatlanok értéke két és fél évvel ezelőtt, 2007 tavaszán esni kezdett és nem nyújtott elegendő fedezetet a felvett hitelre. A válság ezen részét nevezzük jelzálogpiaci válságnak.

Az egész folyamat közben a hitelt nyújtó pénzintézetek kitalálták, hogy pénzt keresnek ezekből a hitelekből. Olyan befektetési jegyeket kínáltak ügyfeleiknek, melyek hozama a kihelyezett hiteleken elért nyereségre épült. Egyszerűbben elmagyarázva: Mr X. felveszi a szabadon felhasználható, olcsó, azaz alacsony kamatozású jelzáloghitelt, majd elmegy egy befektetési alapkezelőhöz, hogy a hitelből nyert pénzt befektesse. De ott olyan terméket kínálnak, mely arra épül, hogy ő és sok társa pontosan fogja fizetni a hitelét. Amikor esni kezdtek az ingatlanárak, nőtt a munkanélküliség és emelkedtek a kamatok, egyre többen kerültek olyan helyzetbe, hogy nem tudták fizetni hiteleiket. Az addig alacsony kockázatú újracsomagolt termékek hirtelen mérgezővé váltak, a bankok, a befektetők, mindenki hatalmas összegeket buktak. Innentől beszélünk pénzügyi válságról.

A válság egyik legnagyobb problémája azt volt, hogy a pénzintézetek nem bíztak egymásban, senki nem tudta, ha kölcsön ad, akkor azt visszakapja-e, vagy a hitelt felvevő csődöt jelent másnap. Emiatt teljesen befagyott a bankközi hitelpiac, a bankok egyáltalán nem, vagy csak nagyon drágán voltak hajlandóak pénzt kölcsönözni egymásnak és ügyfeleiknek. A bankok hitel-, pénzközvetítő szerepe jelentősen visszaesett, sem a vállalatoknak, sem a lakosságnak nem (vagy csak nagyon drágán) adtak hitelt. Márpedig a cégek fejlesztése, növekedése jellemzően hitelből történik, pláne, ha a hitel, ahogy az elmúlt években, olcsó: megéri fizetni az idegen tőkéért, ha azt úgy tudják befektetni, hogy többet fialjon. Ráadásul nemcsak termelői oldalon, hanem a fogyasztói oldalon is egyre nagyobb lett a hitelek szerepe az elmúlt évtizedekben: amit a hitelből fejlesztő gyár gyártott, hitelből vették meg a vásárlók. A hitel hiánya így lelassítja a gazdaságot, gyárbezárásokat, munkanélküliséget, ezen keresztül és közvetlenül is a fogyasztás visszaesését vonva maga után, ami pedig újra a beruházások lassítását eredményezi - kinek termeljen a gyár, ha nincs aki megvegye. Azaz, a pénzpiacinak indult válság nem állt meg a pénzügyi szférában, komoly reálgazdasági következményei lettek - ez a harmadik fázis.

A következő egy évben az amerikai és európai országok recesszióba kerültek, egymást követő több negyedévben is negatív volt a növekedés. Hatalmasra duzzadt a munkanélküliség, radikálisan visszaesett a fogyasztás, rekordmagasságokba emelkedett a költségvetési hiány. A kormányok pedig hihetetlen összegekkel próbálták ismét lendületbe hozni a gazdaságot. (A válság kirobbanását követő másfél hónap legfontosabb eseményeit itt tudja megnézni, időrendben.)

Tűzoltás és válságtervek

A Lehman Brothers azonban egyedül nem tudott volna ekkora lavinát elindítani. Bukásával szinte egyszerre jelentette be a világ legnagyobb biztosítója, hogy az amerikai kormánytól kér kölcsön több tíz milliárd dollárt a csőd elkerülése érdekében. Ugyanezen a napon a Merrill Lynchet megvette a Bank of America, a tárgyalásokat alig 48 óra alatt zavarták le. Előtte egy héttel az amerikai jelzálogpiac két legnagyobb szereplőjének, a Freddie Macnek és a Fannie Mae-nek az irányítását vette át a kormányzat, mert túl nagynak tartotta a két céget ahhoz, hogy összeomoljon. Ekkor már nagyon sokan sejtették, hogy percek vannak hátra, míg valamelyik nagyobb pénzintézet megbukik, magával rántva sok versenytársát.

A fenti hírek annyira sokkolták a pénzpiacokat, hogy szeptember 15-én az amerikai tőzsde a 2001- szeptember 11-ei terrortámadások óta nem látott mértékben zuhant. Sok utólagos kommentár szerint ez volt az a pillanat, amikor sokan rádöbbentek, hogy rendszerszintű a baj. A következő napok eseményei ezt igazolták is. Alig néhány nappal később egy másik nagy befektetési bank, a Morgan Stanley jelentette be, hogy egy másik piaci szereplővel szeretne egyesülni, mert nem lát esélyt arra, hogy önállóan életben tudjon maradni. A bank egyébként a Goldman Sachszal egyidőben jelentette be, hogy radikálisan megváltoztatja üzleti modelljét és általános banki tevékenységet is folytat. Ennek oka, hogy csak befektetési bankként túl kockázatos a működés, szükségük van a bankbetétek nyújtotta biztonságra.

Ekkor már szinte egymást érték a különböző bankcsődök, vagy legalábbis csődközeli helyzetek. Elsőként az amerikai és a brit bankok kerültek bajba, nekik volt a legtöbb az úgynevezett toxikus papírokból. De csak idő kérdése volt, hogy a többi európai pénzintézetet is elérje a hullám. A legnagyobbak sem voltak biztonságban, mert a befektetők mindenkitől megvonták a bizalmat, a banki részvények értéke nem egy esetben a tizedére esett vissza. A helyzet néhány hét alatt odáig fajult, hogy a kormányok már az államosításon gondolkodtak.

A válság ellen elsőként az amerikai kormányzat lépett, egy héttel a Lehman bukása után 700 milliárd dolláros csomagot jelentett be, mellyel az állam kivásárolná a pénzintézeteknél felgyülemlett rossz hiteleket. A csomag körüli vitákat és bizonytalanságokat nagyon megsínylették a piacok, napokon keresztül szinte zuhanórepülésben voltak a világ tőzsdéi. De még a törvény elfogadása után sem állt helyre a bizalom. Az amerikai bankmentés után az európai kormányokon volt a sor, egymás után jelentették be több száz milliárd eurós csomagjaikat, garantálták a betétesek megtakarításait, a pénzmozgás megindítása érdekében még a bankközi hiteleknél is garanciát vállaltak.

A kormányzati lépések azonban nem voltak elegendőek, a piacok továbbra sem nyugodtak meg, a bankközi kamatlábak az egekben voltak, így a központi bankoknak is lépni kellett. Szinte a válság kirobbanása pillanatától a jegybankok elkezdték önteni a pénzt a piacra, ezzel próbálva biztosítani a likviditást, vagyis vállalták, hogy alacsony kamatszint mellett elsődleges, közvetlen hitelezőként is fellépnek a bankközi piacon. De ezt csak átmeneti állapotnak szánták, a cél a valódi pénzmozgás beindítása volt. A piac nyomására összehangoltan csökkentette a kamatot az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed, az Európai Központi Bank, a Bank of England, a svéd, kanadai, svájci és kínai jegybank, majd több további kamatcsökkentés és egyéb intézkedés (korábban fedezetként el nem ismert papírok jegybanki befogadása) következett. A lépéssorozat elérte célját, piac azóta megnyugodott, a hitelezés megint megindult, a bankközi kamatlábak azóta a válság előtti szintre csökkentek. A kérdés ma már az, mikor kell és hogyan lehet majd kivonni a jegybankok biztosította plusz likviditást a rendszerből, azaz milyen exitstratégiát választanak majd a központi bankok.

Az igazi válság ez

Amint arra számítani lehetett, a pénzügyi válság hamar begyűrűzött a reálgazdaságba. Elsőként a pénzügyi intézmények kezdték meg a leépítéseket, de a példát nagyon hamar követte a többi szektor is. A munkanélküliség növekedése és a banki hitelezés visszafogása miatt az emberek egyre kevesebbet kezdtek el költeni. A fogyasztás drasztikus visszaesése miatt, a vállalatoknak nagyon komolyan át kellett szervezni a termelést, ez költségvisszafogással és elbocsátásokkal járt.

Az egész világon drasztikusan visszaesett a gazdasági növekedés, az Egyesült Államokban, Japánban és európai államok nagy többségében recessziót jelentettek. Mindenhol megugrott a munkanélküliség, jelentősen csökkent a foglalkoztatottság. A kormányok gazdaságélénkítő mentőcsomagokat fogadtak el, százmilliárdokat költenek a növekedés beindítására. A jövő hétvégi pitthsburgi G20 találkozón ezeknek a csomagoknak a sorsáról is szó lesz. Egyes vélemények szerint már ideje lenne visszafogni az állami költést, hiszen komoly gondokat okozhat a hatalmas az államigazgatási hiány szinte valamennyi országban, de mások szerint a válságnak még nincs vége, felelőtlen lépés lenne visszafogni a költéseket.