A bicikli igenis hasznos valami, férfias mulatság

DSC 7455
2019.04.14. 19:57 Módosítva: 2019.04.14. 23:41
7 hozzászólás

A 19. század végi Magyarországon még eseményszámba ment, ha valaki kerékpáron vagy a még furább megjelenésű velocipéden tűnt fel az utcákon, de elég hamar voltak olyanok, akik nagy távokat tettek meg gépeikkel afféle ultrasportolóként. A körmendi Udvary fivérek is elég vakmerőek voltak, 1889-ben Körmendtől egészen Párizsig hajtottak el, 17 nap alatt tették meg az 1500 kilométeres utat, hazafelé pedig Kossuth Lajoshoz is beugrottak Torinóba.

Udvary Feri és Jenő velocipédjei még ma is megvannak, a körmendi múzeum őrzi a nagy kerekű bringákat, amiket ráadásul helyben is készítettek a helyi takarékpénztári vezető két fiának. Udvaryék a grazi kapcsolatoknak is köszönhetően elég hamar felültek a bringás divathullámra is, majd 1892-ben a Körmendi Vasparipa Egyletet is megalapították. Az egyesület most is létezik, igaz, a vasparipák ma már inkább veterán motorbicikliket jelentenek.

Magyarországon az 1870-es években kezdett felfutni a kerékpár, ami azért még kereste a formáját. Már léteztek a mai bringákhoz hasonló gépek, de a nagy kerekű velocipédnek is voltak hívei. Azon is vita volt, hogy hogyan is nevezzék a gépeket, felmerült a vasparipa név is, de a Magyar Tudományos Akadémia végül a kerékpár szót jegyezte be.

Az 1880-as évektől sorra alakultak a kerékpáros egyletek, és kezdtek versenyeket is rendezni, de az emberi erővel meghajtott kerékpárokat azért a legtöbben meglehetősen furcsának vagy hülyeségnek tartották. A kerékpár társadalmi beágyazottságát Udvary Feri is többször boncolgatta Körmendtől kerékpárral Párisig és vissza Turinnak című könyvében. (Itt el is lehet olvasni a kalandos utazás történetét.)

„Mi a kerekezés? A művelt nyugaton már fölösleges ilyen kérdést tenni. Magyarországon azonban annyira nem rokonszenves ez a derék sport és szórakozás, hogy vállalkoznom kell megfelelni rá legjobb tehetségem szerint, mert ezer közül nincs két ember, aki tisztában volna vele.” Aztán össze is foglalja, hogy miért jó a bringázás. „A bycikli igenis hasznos valami. Férfias mulatság. Mindenek felett pedig kitűnő közlekedési eszköz."

Udvaryék ezt aztán be is bizonyították. 1889. augusztus 21-én vették célba Párizst, hogy megnézzék az ottani világkiállítást és az arra épült Eiffel-tornyot. Tizenhét nap alatt el is jutottak oda, pici csalással. Nem ők voltak az első magyarok, akik ekkora útra vállalkoztak kerékpárral, de a könyvük miatt ők váltak a legismertebbekké.

A két testvér különösebb fakszni nélkül indult útnak Körmendről. Azt nem részletezték, hogy naponta hány kilométert tettek meg, de nagyjából száz kilométer jutott egy etapra. Udvary egy helyen azt írta, hogy óránként 17 kilométer per órával haladtak, máshol pedig megjegyezte, haladásuk egy négyesfogat gyorsaságánál nagyobb volt. Ami a kor útviszonyait ismerve – nyilván nem tükörsima aszfaltról, hanem szórt kavicsos és földutakról lehetett szó – , nem is volt olyan rossz. Ráadásul elég sok hegyen át kellett verekedniük magukat, ami hát egy velocipéddel korántsem egyszerű: a nagy kereket az emelkedőn nehéz megforgatni, lefelé pedig folyton fennáll a veszély, hogy simán orra bukik a megiramodó kerékpáros. Így nem volt ritka, hogy lefelé és felfelé is tolták a velocipédet.

Az út elején szinte végig esett, a sárban mélyre is süllyedtek a vékony kerekek. Udvaryék teljesen át is áztak, így aztán úgy döntöttek, hogy a lehetetlen viszonyok miatt inkább vonatoznak háromnegyed órát. Persze nagy lelkifurdalással tették meg mindezt.

Az utazásnak nemcsak árnyoldalai voltak, ugyanis szinte végtelen bulizásba torkollt a bringázás. Udvaryék tervükről és érkezésükről több bringást is értesítettek, így elég sok városban várták őket a helyi kerékpáros egyletek, amik természetesen ünnepségeket, banketteket is adtak a a tiszteletükre. Bajorországban a körmendi velocipédes az egyik ilyen alkalomkor azt írta, hogy egy liternél kevesebb sört nem iszik meg ott az ember. Amikor pedig Ulmban jártak, ott is kicsit túllőhettek a célon, mert az estről hazafelé tartva Feri fejre állt a velocipédjével. Aztán arról is írt, hogy madeira és malaga borokat kellett kipárologtatniuk a fejükből tekerés közben.

A két velocipédes egy jó kis road movie-t is összehozhatott volna, mert az akkor 21 éves Feri és öccse a tekerés (amit ők tiprásnak is mondtak) közben csodálkoztak rá a világra. Arra, hogy a bajorok fehér kolbászt esznek, vagy arra, hogy „az asszony népség öltözete igen ízléstelen. Ruházatukban semmi összhang nincsen.” Udvaryék több kalandba is keveredtek nőkkel, Feri azt is leírta, Párizsban hogyan hálózta be egy kokott.

De voltak ennél meredekebb sztorijaik is. Baden Badenban egy francia márki cigányzenészeknek vélte őket magyarságuk és barna bőrük miatt, és hiába mondták, hogy ők napon leégett kerékpárosok, követelte tőlük, hogy hozzák a hegedűiket. Csak hosszas magyarázkodás után tudták eltántorítani az ötletétől.

Franciaországban aztán katonai lovas járőrökkel gyűlt meg a bajuk. A lovak a velocipédektől megijedtek, az egyik alkalommal Ferit le is rúgták a bringáról, így amikor legközelebb meglátták a katonákat, már előre leszálltak a gépekről.  De hát egy úr minden körülmények között úr marad. „Borzasztó puffanással saltomortalét vágtam, Jenő azt hitte, agyonütöttem magamat" – írta Feri, aki aztán megjegyezte, hogy a cigaretta sem esett ki a szájából.

A testvérek a tervhez képest egy nappal később érkeztek meg Párizsba, így aztán a nagy fogadóbizottságról lemaradtak, de nagyon nem bánkódtak. „Azt az örömöt, amit megérkezésünkkor éreztem, leírni nem tudom. Annak megértésére elég legyen annyit mondani, hogy az élettelen aczél-kereket meg is csókoltam.”

Udvaryék elbulizgattak pár napig, bejárták Párizst és a szórakozóhelyeket, szétnéztek a világkiállításon is, és az Eiffel-torony tetejére is feljutottak. Aztán Svájcon keresztül Olaszország felé indultak. Ezen az úton már egyre többet vonatoztak, és egyre többet nélkülöztek is. Az egyik nap éhségükben egy macskát is megsüttettek egy francia paraszttal.

Torinóban az emigrációban élő Kossuth Lajoshoz is ellátogattak, nem jelentkeztek be hozzá, de az egykori kormányzó fogadta őket. Beszéltek a bringázásról is, Kossuthnak nagyon tetszett a vasparipa név, és Udvaryék öltözete is, amit Feri tervezett. Egyrészt egy huszármentéhez hasonló zubbonyból állt, de volt egy trikó is, amin nemzeti színű szalag is helyet kapott. „Szép, hogy a testgyakorlatban is magyarok" – mondta a visszaemlékezés szerint Kossuth.

A hazaút is elég kalandosra sikerült, a fivéreknek elfogyott a pénzük, a bringákért magas vámot kellett fizetni, így néhány napig szinte semmit sem ettek. Ráadásul Connegliano városánál elég nagy balhéba keveredtek. A velocipédektől bevadult egy ökörfogatkonvoj, ami Udvaryékat is hosszas sprintre késztette. A megbokrosodott állatok nyomában pedig vagy száz mezei munkás loholt, és azt kiabálták: „Ne eresszétek őket! Agyon kell ütni a kutyákat." Ketten egy rudat tartottak keresztbe az úton, hogy abba majd belehajtanak a velocipédisták. Udvary kínjában azt találta ki, hogy a jelzőkürtjét pisztolyként fogta a kezébe, és megcélozta az egyik férfit. Az ettől berezelt, és eldobta a rúdvéget. A testvérek pedig a szabad utat kihasználva elszeleltek. Trieszttől már sima volt az útjuk, szeptember 29-én érkeztek haza Körmendre.

Udvary könyvében többször hangsúlyozza a kerékpáros turizmus előnyeit. Hogy olyan helyeken járhatott, ahová még vonat sem járt, gyönyörködhetett egyedülálló panorámákban, ráadásul nem is volt drága mulatság a biciklizés. Olcsóbb, mint kocsin menni, a kerékpáros egyletek vendégházai pedig olcsó ételt és szállást biztosítottak a túrázóknak.

Udvary Feri később is népszerűsítette a kerékpározást, egy saját bringás táskát is tervezett, de azt ő is belátta, hogy a velocipédnek leáldozott, ő is váltott a mai bringákhoz hasonlító gépre, amit akkoriban csak safetynek, biztonságosnak neveztek. Az biztos, akkorákat nem lehetett esni vele, mint egy velocipéddel.

A körmendi kerékpárosnak az élete is legalább olyan izgalmas volt, mint párizsi útja. Apja után ő is bankigazgató, majd országgyűlési képviselő lett. Később csődbe ment, így az országból is menekülnie kellett, Egyiptomon át Romániába került, ahol álnéven, festőként dolgozott. Később Törökországba ment, és az iszlám hitet is felvette. Udver bej néven a hadsereg tagja lett. 1913-ban harc közben esett el.

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.