Hét hete egy indiai kórház foglya a világjáró magyar bringás

DSC 13
2020.05.23. 21:55
14 hozzászólás

Zichó Viktor tíz hónapja indult útnak, hogy kerékpárral bejárja azt az útvonalat, amit kétszáz évvel ezelőtt Kőrösi Csoma Sándor javarészt gyalog teljesített Magyarország és India között. Arra számított, hogy nem lesz zökkenőmentes a túrája, de hogy lassan a duplájára nyúlik az ideje, arra nem gondolt. A koronavírus-járvány miatt hét hete egy indiai kórházban rostokol, előtte pedig egy pakisztáni börtön lakója is volt egy hónapig. Haza sem akkor, sem most nem akar térni, mindenáron be akarja fejezni a küldetését, még pár száz kilométere van hátra.

Zicho február 8-án lépett be Pakisztán felől Indiába, egy hónapon keresztül az ország észak-északnyugati részében bringázott zavartalanul.

Delhiben kezdtek jelentkezni a problémák, az a buta sztereotípia terjedt el, hogy az európai ember hozta be a vírust. Emiatt nem találtam szállást, egyszer pedig még sárgolyóval is megdobáltak.

Indiában március 24-én léptek életbe a szigorú kijárási korlátozások, Zichó továbbra is biciklizhetett az országban, élvezte, hogy az utakon nincs zaj, por és füst, de egyre ellenségesebbek lettek idővel. „Néha úgy kellett könyörögni alapélelemért vagy vízért, telefontöltésért egy-egy benzinkúton, egyik napról a másikra mindent bezárták. A kijárási tilalom ellenére sokszor körém gyűltek, és mindig volt olyan, aki rettentő veszélyt érzett a jelenlétemben. Ilyenkor került általában elő a rendőrség, akik nem tudták, mi a teendő, betelefonáltak a központba, ahonnan mindig az volt a válasz, hogy engedjenek tovább. A kijárási tilalom első szakaszában még nem volt határozott rendelet az idegenekre.”

Amikor viszont átlépte Bihar szövetségi állam határát, arra kötelezték, hogy menjen be Chapra város kórházába, hogy mintát vehessenek tőle. A mintavétel meg is történt, de utána közölték vele, hogy nem engedik továbbmenni, a kórházban ragadt. Bár voltak enyhítések, az indiai kormány többször is meghosszabbította a kijárási korlátozásokat, jelenleg május 31-ig tartanak, így továbbra is tétlenségre van ítélve a magyar bringás. Úgy tudja, ha megszökne a kórházból, még börtönt is kaphatna.

Az ő esetében is felmerült, hogy kimenekítsék Indiából, fel is vette a külügyminisztériummal a kapcsolatot. „A követség segítőkész volt, azt javasolta, hogy menjek haza, de én nemet mondtam, mert ez egy küldetés, az a feladatom, hogy végigmenjek. Felvettem egy pár nemzeti színű szalagot Csomakőrösön, és ezeket el kell vinnem Kőrösi Csoma sírjához, Dardzsilingbe, hat napot már nem fogok itthagyni” – mondta Zichó.

A chaprai kórházban egy izolációs kórterembe került többekkel együtt, és két hétig még az épületből sem léphetett ki, csak a folyosón mászkálhatott. A szigoron azután enyhítettek, hogy meglopták a bringást. Az egyik éjszaka az utcáról surrant be egy tolvaj, aki elvitte Zichó laptopját, telefonját, és azt a nadrágját, amiben négyezer rúpiája is az útlevele is benne volt.

„Jó nagy műsort csináltam, már elegem volt mindenből, szóltam a menedzsernek, és a nagykövetséget is értesítettem. Komolyan vették az ügyet, a rendőrfőkapitány kiemelt utasítására, két nap nyomozás után megtalálták a tolvajt, akit jól megvertek, és kiszedték belőle, hol vannak a cuccaim. Végül az út szélén a nadrágomat is megtalálták, amit felgyújtott a tolvaj, az útlevelem is benne égett. Ezután a városban is nagy hírem ment, bekerültem az újságokba, igaz, sem a nevemet, sem az országomat nem tudták helyesen leírni, a fotómat pedig a beleegyezésem nélkül használták fel”

A lopás után már egyedül volt a kórtermében, és azt is megengedték neki, hogy kijárjon az udvarra, ahová a kórház minden szemete is kerül, a használt orvosi eszközök és kommunális hulladék között pedig kutyafalkák és disznókondák turkálnak.

„Harminc százalék rá az esély, hogy éppen van-e víz, az számít ünnepnek, ha folyik. Az áramellátás sem szünetmentes, ami egy kórházban elég szokatlan, a feszültség is ingadozik, villódznak a lámpák. A mobilnethálózat viszont meglepően jó. Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, aranyosak, hoznak minden finomságot, még a rendőrök is kekszet datolyát, kesudiót hoztak. A kajából van ellátás, éhezni nem hagynak ”

Zichó azt mondta, öt hétig egész jól tűrte a bezártságot, de utána csinált egy kis fölfordulást. A kórházat hat hét után hagyhatta el először, de akkor is négy rendőr kísérte el ahhoz a kórházi gyógyszerészhez, aki meghívta egy teára. Az indiaiak szerinte jól viselik a korlátozásokat, nyugodtak, többségük nagyon tart a vírustól, úgy vélik, hogy aki elkapja a koronavírust, az jó eséllyel bele is hal.

Miután már többször meghosszabbították a kijárási korlátozásokat, nem is meri megtippelni, hogy mikor folytathatja útját. Dardzsilingig még 520 kilométert kéne letekernie.

1
Fotó: Zichó Viktor

Zichó 2014-ben találta ki, hogy végigjárja Kőrösi Csoma Sándor útvonalát. „Egy hathetes Magyarországtól az Ararátig tartó túra végén jöttünk lefelé a vulkánról, és gondolkodtam, mi lehetne a következő nagy cél. Eszembe jutott Kőrősi Csoma útinaplója, amit nem sokkal korábban olvastam. Egyébként is érdekelt Ázsia, és egy házaspár, akik a 360 bringa nevű projektet csinálták, is inspirált, ők már jártak azon a vidékeken bringával. Később egy ismerős javasolta, hogy tekerjünk el Nepálig, ezután mondtam én, hogy menjünk Csoma sírjáig.”

A túrára három társával együtt készült, de már a szervezési, előkészítési feladatoknál kiderült, hogy nem akarják annyira ezt az utat. „Csak egy nagyot mondtak a levegőbe, és nem érezték a szavuk súlyát. Mikor szembesültek azzal, hogy milyen munkával jár egy ilyen expedíció szervezése, mind kihullottak. Ezt már rengetegszer tapasztaltam sok más ismerősömnél, barátomnál. A generációm betegsége: sokan vannak a szavak emberei, de oly kevesen a tetteké.”

Így végül egyedül indult el, a tudós útjának kétszázadik évfordulóján, 2019-ben. Zichó egy fekvő biciklivel, rekumbenssel vágott neki, hogy Erdélyből indulva átszelje fél Ázsiát. Azt mondta, amennyire lehetett, próbálta követni Kőrösi-Csoma útját, de a rizikófaktorok miatt néhány helyen módosított, Irakban kihagyta Moszult és Bagdadot, és Afganisztánban is az eredetitől keletebbre fekvő utat választott. „Egyszerűen nem találtam olyan útvonalat, ami biztonságos lett volna, volt rá esély, hogy kinyírjanak, a helyiek is erre figyelmeztettek. Ők is javasolták azt a hágót is, amin átmentem Pakisztánba.”

A bringás illegálisan lépte át a határt, így nem volt pecsétje az útlevelében. Többször is megállították rendőrök, talán egyszer akadt meg a szemük azon, hogy nincs pecsétje, de akkor is továbbengedték. „Egy hónapot utaztam Pakisztánban, többnyire szabadon, kisebb szorongással azért. Mivel láttam, hogy a rendőrséget nem érdekli ez a pecsét dolog, sőt, még a vízumom sem, javarészt nyugodt voltam. De mindig megszólalt bennem egy hang, hogy a kilépésnél lehetnek gondok. Így is lett. Mikor Indiába próbáltam belépni, akkor derült ki a dolog. Ki akartak toloncolni az országból, haza kellett volna repülnöm, de kértem a nagykövetséget, hogy ezt kerüljük el, mert egy expedícióról van szó. A magyar külügy és a pakisztáni belügyminisztérium is segített, rengeteg ember energiájának köszönhetem, hogy folytathattam az utamat.”

A túrában viszont 28 nap szünetet kellett tartania, és egy börtön nemzetközi blokkjába került be. „Nem gyilkosok közé zártak, inkább kisstílű kábítószercsempészek közé, de volt drogbáró is közöttük. Jó fej emberek voltak, Kanadából, Angliából, Nigériából, Kínából. Velük is lehetett társasjátékozni, a betonozott udvaron pedig tollasozhattunk. A kaja egyébként jobb volt, mint a kórházban, heti négyszer adtak csirkecurryt, míg Indiában csak vegetáriánus menü van.”

A bringás hat-hét hónapra tervezte utazását, de a börtön és a kényszerű kórházi tartózkodás mellett egy betegség, és egy kéthetes tadzsikisztáni várakozás is lelassította, így már most tíz hónapra nyúlt expedíciója, amelyet néhány szponzor mellett nagyrészt saját pénzből valósít meg. Eddig 12 942 kilométert tett meg, síkon és aszfaltos úton napi 90-150 kilométereket halad, hegyek között 50-70 kilométer, ha meg nincs klasszikus értelemben vett út, akkor 30-at. „Az is előfordult, hogy nem a bringa vitt engem, hanem én őt. Afganisztában és Pakisztánban is voltak olyan szakaszok, hogy sziklák között, folyón kellett átcipelni a biciklit, ami minden cuccal megpakolva hetvenöt kiló is megvan.”

Az éjszakákat Zichó többnyire saját sátrában töltötte, de gyakran bivakolt is. Eleve nem akart nagyon költeni a szállásokra, meg szeret is kint lenni egyedül a természetben. Volt, hogy vendégházban töltött el két hetet, de ott azzal fizetett, hogy készített egy reklámvideót. Sokszor pedig vadidegenek hívták meg magukhoz. „Pakisztánban és Iránban kimagasló az emberek vendégszeretete. A BBC Perzsiában volt velem egy interjú, ezek után sokan a nevemen szólítottak Iránban, Meshed felé tartva tízen is elhívtak a házukba, egymás után lassítottak le mellettem az autók, szállást, vacsorát ajánlottak.”

A bringát már eléggé elnyűtte a hosszú úton, már a vázát is hegeszteni kellett, a lánca is elszakadt, a csomagtartóval és váltóval is szinte mindennaposak voltak a problémák. „Több olyan pont volt, hogy azt mondtam, mit keresek én itt. Toltam a biciklit a homokviharban, a semmi közepén, a bringám is esett szét, ott azt mondtam, hogy hülyeség az egész. Aztán jönnek a csodás pillanatok, amiért megéri. Az iráni Zagrosz-hegység, a Pamír-hegység elképesztő hely, vagy az afganisztáni Váhán-folyosó, amivel ott találkozol, az nem is ezen a világon van, mintha a középkorban járnál.”

Zichó Viktor egyelőre csak tervezgetni tudja, hogyan folytathatja útját. A kényszerű fogságban vagy edz (4-5 kilométert is futott már a kórház udvarán, emellett fekvőtámaszozik, felüléseket csinál és húzózkodik), vagy éppen törökül tanul, esetleg a közösségi médiát figyeli, Indiában a Tik-tokra vannak rápörögve. Annyit tud, hogy ha hazatér, akkor dolgozni fog, hogy felszívja magát anyagilag, de utána újra nekiindul. „Az utazással nem lehet leállni” – mondta.