Az nem elég, ha embereket ölünk

"Senki sem ért Afganisztánhoz, még maguk az afgánok sem" – egy neve elhallgatását kérő magas rangú NATO–diplomata.

Kabul sokkal biztonságosabb, mint volt. "2010–ben havonta két–három öngyilkos merénylet volt. Idén csak egy pár" – mondja Bashi, a páncélozott Toyota Land Cruiser sofőrje. Alig hat óra múlva öngyilkos merénylők csoportja rohanja le az Intercontinental szállót, átrobbantva magát a biztonsági ellenőrzéseken, hét órára megszállva a hotelt. Az afgán belügyminisztériumtól kapott adatok szerint tíz halott és két tucatnyi sérült a végeredmény, a tíz halottból ketten rendőrök, a többiek a támadók.

Az afganisztáni nemzetközi stabilizációs segéderők, az ISAF tisztviselői büszkén jelentik, hogy az afgán rendőrség és a hadsereg szinte magától kezelte a helyzetet, csak egy kis segítséget kértek. A segítség egy helikopter volt, ami lelőtte a hotel tetején lévő támadókat. Szemtanúk szerint azért külföldi különleges erők is részt vettek az akcióban, hajnalban ők fésülték át az épületet. Hassina Syed, a Gandamack Lodge – ahol nemzetközi újságírócsoportunkat elszállásolták – tulajdonosa este annyit tesz hozzá a történtekhez, hogy az Intercontinental biztonságijai engedékenyek voltak. Két nappal a támadás előtt járt ott, és csak megkérdezték, hogy van-e nála fegyver.

"Havi egy robbantás? Az nem is olyan rossz! A nyolcvanas években minket is megtaláltak havonta egyszer, mégsem gondoltuk, hogy háború van." Ezt még az utazás előtti fejtágítón mondja a NATO egy, a változatosság kedvéért a neve elhallgatását kérő magas rangú, enyhén cinikus brit tisztviselője. Ugyanő próbálta közönsége bevonásával elmagyarázni, hogy miért is vagyunk Afganisztánban. "Mert ott ragadtunk" – jön a válasz. "Oké, akkor miért mentünk oda a legelején" – fogalmazza újra a kérdést. "Fogalmunk sincs!" – érkezik a válasz, amire már csak kínosan nevet. "Oké, szeptember 11. miatt" – kegyelmezünk meg neki végül. "Pontosan! Nem az őzike szemű gyerekekért, vagy az asszonyok jogaiért – mondja a feltételezése szerint pacifista német újságírónő felé fordulva – hanem biztonsági okokból. Mert az emberek ott megengedték más embereknek, hogy bázisokat létesítsenek és repülőket vezessenek az épületeinkbe".

Biztonsági probléma

A NATO és a nemzetközi stabilizációs erők (ISAF) biztonságmániája meglátszik a városon. Lehet, hogy nincs több robbantás, mint a nyolcvanas évek Londonjában, de az biztos, hogy sokkal több a szögesdrót, a géppuskafészek, a három méter magas betonfal, a mindenféle egyenruhát viselő gépfegyveres és a páncélozott Toyota terepjáró.

A minden utcasarkot ellepő rendőrök fő tevékenysége látszólag a fényképező idegenek zaklatása. Rémisztő élmény lehet, amikor Kalasnyikovval hadonászó, üvöltő afgánok kezdik tenyérrel verni a páncélozott Toyota motorháztetejét. Mindkét eset a csoport másik felével esett meg. "Ó, hát segíteni úgyse tudunk" – legyint az első alkalommal, az afgán titkosszolgálat főhadiszállásánál sofőrünk, Muskin, mielőtt nagy gázzal elhajtanánk bajba jutott társaink Toyotája mellett. "Ó, hát segíteni úgyse tudunk, adjon gázt" – legyintek a második alkalommal, Hamid Karzai palotája mellett egy másik sofőrnek, amikor kérdőn rám néz.

Ne aggódj, majd meglátod

A másik, amivel az isteni tulajdonsággal bíró – omniprezens – rendőrök foglalkoznak, leginkább forgalomirányításnak tűnik. Már amennyire van értelme a forgalomirányításnak Afganisztánban. Kabulban két közlekedési lámpát építettek ki az elmúlt tíz évben, ezek sárgán villognak. A forgalom minden irányból minden irányba halad. "A vezetés Afganisztánban harc. Ne aggódj, majd meglátod", magyarázza hátra fordulva Muskin, a gonzosofőr, miközben a forgalommal szembe száguld. Van abban logika, amit csinál. Az afgánok nem használják a tükröt, így legalább látják, hogy jövünk.

Az autók közti kóválygást eleinte ennek tudjuk be. Csak az Intercontinental elleni támadás után esik le, hogy valójában a cél az öngyilkos merénylők kiszűrése. Azt figyelik, nem lógnak-e gyanús vezetékek a kézifékből. Az öngyilkos merényletek megakadályozása nem egyszerű feladat. "Hogy mi kell hozzá? Jó szem és biztos kéz", magyarázza az ISAF főhadiszállásán az egyik katonai összekötőnk, Ron Flesvig. Jobban belegondolva valóban nem az a meglepő, hogy havonta egyszer sikerrel járnak a támadók. Sokkal nagyobb csoda, hogy többször nem. Az Intercontinental elleni támadás jól szemlélteti a védekezés nehézségeit. Ott több, bombával felszerelkezett támadó érkezett. Az első felrobbantotta magát az első ellenőrző pontnál, a többiek a zavart kihasználva behatoltak, hogy a második berobbantsa a második ellenőrző pontot, ami után már a hotel bejáratánál voltak. Hogy ezek után végül nem lett vérfürdő, az a szervezett program minden részleténél jobban alátámasztja, amit a szervezők bizonyítani akarnak: az afgán biztonsági erők felkészültek az ország ellenőrzésének átvételére.

Legalábbis Kabulban, ahol már amúgy is évek óta ők vigyáznak a rendre. A biztonsági átadás július 1-én kezdődik Kabul (az egész tartomány, nem csak a város) mellett két másik tartományban – Bamijánban és Panjsírban, ahol gyakorlatilag a tálibok bukása óta nincsenek harcok – és négy városban, a kezdetektől biztonságosnak számító, afgán viszonylatban liberális Heratban, Mazar-i-Sarifban, Mehterlamban és Lashkar Gah-ban. Az utóbbi lehet a legizgalmasabb, Lashkar Gah Helmand tartomány fővárosa, Helmand pedig Kandahár után az egyik legkeményebb hely, a tálibok egyik fellegvára volt. Ha ott sikerül, az az egész országra nézve biztató lehet.

Szép remények

Biztatásra pedig szükség van. "Egy kicsit aggódom, és azt, hogy kicsit, azt udvariasságból mondom", mondja a biztonsági átadásról Hassina Syed, a kevés afgán üzletasszony egyike. Pedig ő maga is elismeri, hogy az elmúlt másfél évben jelentősen javult a helyzet, de sikeres üzletemberként és sikeres nőként azért ő még mindig három-négy kocsit váltogat, és sofőrjeinek is csak közvetlenül az indulás előtt árulja el az úti célját. Korábban ő maga vezetett – "jogosítvány nélkül, mint az afgánok általában" –, de erről családja lebeszélte, amikor 2007-ben rálőttek a kocsijára. Két lányát is inkább Dubajba küldte. "Nem akartam, hogy fegyveres testőrök között nőjenek fel" – mondja.

Pedig Hassina Kabulban él, páncélozott kocsival jár és testőrök veszik körbe. Azizullah, a kandahári Nathan Smith katonai tábor afgán boltosa még nála is veszélyeztetettebb. A tábort csak arcát eltakarva hagyja el, nehogy a tálibok azonosíthassák. Pedig ide már eleve biztonsági okokból kérte át magát, korábban tolmácsként dolgozott a másik, nagyobb kandahári bázison, a reptéren, ahol mintegy harmincezer katona és segélyszervezeti munkás él. A tábor bő tíz kilométernyire van a várostól, aki a táborba vezető úton közlekedik, az nyilvánvalóan a hitetleneknek dolgozik. Ezért ha ott megállítanak a tálibok, az jelentősen rontja az életkilátásokat. Azizullah-t két éve állították meg, de ki tudott ugrani az autójából. Így is kétszer hátba és egyszer lábon lőtték, de túlélte.

Mint a legtöbb afgán, akivel beszéltünk, Azizullah sem bízik abban, hogy az afgán hadsereg és a rendőrség garantálni tudja a biztonságot. "Éjjel ki se mernek jönni az utcára" – mondja. A kandahári táborban zajlik amúgy a rendőrök továbbképzése is, és a résztvevők távozás előtt civil ruhába öltöznek, nehogy a tálibok azonosítsák őket. A képzés maga "kézrátétellel" zajlik – mondta Tracy Oden, a kezdő csoport amerikai trénere, azaz mindent többször is elmutogatnak nekik. A másik csoportban már olyanokat képeznek, akik a jövőben maguk is képzéseket tarthatnak kollégáiknak. Az ő feladatuk lenne kiszúrni a problémákat és megfelelő képzéssel orvosolni azokat, mondja Matti Kiuru, a finn tréner. Persze ezt "könnyebb mondani, mint csinálni". Azért a nehézségek ellenére is szeretettel beszél tanítványairól. "Ezek a fiúk nagyon bátrak, mind tisztában vannak azzal, hogy a többségük pár éven belül halott lesz". A nemzetközi biztonsági erők, az ISAF civil vezetője, Simon Gass magabiztosabb. "Másfél éve kezdtük a munkát és még van három évünk befejezni" – mondja a katonák és a rendőrök kiképzéséről.

A bosszú népe

A központban, ahol egyidejűleg akár 150 rendőrt is képezhetnének, most 28-an vannak. Paul Elliot hadnagy szerint a látszólagos érdektelenség oka az, hogy most "harcidény" van, a rendőrőrsök nem mondhatnak le az állományról még a képzés idejére sem. Akik eljöttek, többségükben a haza szolgálatáról és a kötelességről beszélnek, amikor arról kérdezzük őket, hogy miért álltak rendőrnek a veszélyek ellenére. A kivétel Hashmatullah. Ő azért állt rendőrnek, "mert a tálibok megölték két kuzinomat, én meg bosszút akarok állni".

A bosszú az afgán törzsi kultúra alapvető része. "Kabulban volt egy tolmácsunk, isteni pofa volt. Imádta az amerikaiakat, nagyon lelkes volt. De azt mondta, ha egy bombánk kárt tenne a családjában, már másnap beállna a tálibok közé" – mesélte Kiuru.

Azizullah nem örül az amerikaiak távozásának, már csak üzleti okokból sem. A tábori bolt "jó biznisz, az amerikaiak mindent itt vásárolnak, mert nem hagyhatják el a tábort". De azt sem hiszi, hogy az afgán hadsereg, pláne a rendőrség képes lesz fenntartani a rendet, hiszen most, amikor az amerikaiak még itt vannak, se képesek rá. Így, sok honfitársához hasonlóan, amerikai vízumot próbál szerezni, de az európai újságírókat is arról faggatja, hogy nem tudnánk-e segíteni neki beutazó vízumot szerezni. "Magyarországról vagy? Mint a mobiltelefonok!" – mutat széles mosollyal a háta mögött sorakozó nokiás dobozokra, bizonyítva, hogy tud ezt-azt az országról.

De a biztonsági helyzet csak egy a megoldandó problémák között. Amikor Kandahárba érkezünk, egy friss közvélemény-kutatás eredményeit ismertetik a szövetséges erők és segélyszervezetek helyi vezetőivel. A felmérés szerint például nem is a tálibok, hanem a szimpla bűnözés jelenti a legnagyobb problémát a kandaháriaknak, amit a közvilágítás, az utcanévtáblák és az utcanevek hiánya, illetve a kevés közvécé követ. Hassina Syed szerint a legbiztatóbb jelenség, hogy míg két éve alig lehetett iskolás lányokat látni az utcákon, most minden szünetben ellepik az iskolák környékét, a tanítás után pedig nagy csoportokban mennek haza. "Egy külföldi barátom kis pingvineknek hívja őket a fekete ruhájuk és a fehér fejkendőjük miatt" – mondja. Ez pár éve, amikor a tálibok még felgyújtották a lányokat is tanító iskolákat, a tanulókat pedig savval öntötték arcon, még elképzelhetetlen lett volna. Azt pedig még az őzikeszemű gyerekeket emlegető cinikus brit NATO-diplomata is elismeri, hogy "az nem elég, ha embereket ölünk". Cikkünk második részében megnézzük, milyen problémákkal kell még megküzdeni Afganisztánban a következő években.