A nagy euró svindli

Igazán tanulságos megnézni, micsoda remek politikai játszmák mennek Európában a közös pénz válsága mentén. A Demokrácia és Dilemma Intézet története során harmadszor tekint túl Magyarország határain, és először teszi ezt úgy, hogy még csak ugródeszkának sem használja a magyar belpolitikát.

Dugovics Titusz emlékolimpia

Idén ősszel már három kormány bukott bele az euróválságba (a szlovák, a görög és az olasz). A helyzetek különböztek, de egy fontos kapocs azért van köztük: ha nagy a baj, akkor senki sem akar kormányozni. Egyedül, a legnagyobb ellenfél nélkül pedig pláne nem.

Európa ott tart, hogy többé-kevésbé újra feltalálta a római dictatorválasztás intézményét: ha baj van, hagyjuk a szokásos szenátusi gyakorlatot, és jöjjön valaki, aki megmondja hogy mi legyen, és ideiglenesen majd elviseljük, hogy uralkodik felettünk.

Az Európára törő gazdasági válság máris politikai válságokba is torkolt. A szokásos demokratikus gyakorlat nem bírt megküzdeni a lépéskényszerrel az Európai Unióban. Sem tagállami, sem pedig közösségi szinten. A megoldások nem léptek túl ugyan a demokratikus kereteken, de azért elég szokatlanok (nem ortodoxok) ahhoz, hogy úgy tűnjön, a rendszer nem bírta a terhelést.

Papandreu zseniális húzása

Az egész világ azon méltatlankodott másfél napig, hogy a görög miniszterelnök teljesen megbuggyant-e, amikor közölte, hogy népszavazás lesz a megszorításokról. Holott, ahogy az Index ezt már akkor megírta, valójában egy nagyon ügyes belpolitikai trükköt vetett be, ráadásul a blöff tökéletesen bejött.

Papandréu többször könyörgött már az ellenzéknek, hogy szavazzák meg az újabb és újabb EU-s mentőcsomagokért elvárt egyre brutálisabb megszorításokat. Az ellenzék egy tapodtat sem engedett. Se a nagykoalíciót, se egyes elemek megszavazását nem vállalták. Tulajdonképpen az ellenzék is blöffölt: úgy követeltek előre hozott választásokat, hogy pontosan tudták, kényszerpályán van az ország. Vagy azt csinálja a kormány, amit külföldről diktálnak neki, vagy pedig ki kell lépni az EU-ból.

Ez viszont nem csak politikai szempontból lett volna rossz. Ha nincs euró, akkor az új, saját pénz gyorsan elértéktelenedett volna minden számítás szerint. Ez pedig az összes meglévő megtakarítás gyors olvadását jelentette volna, ami a növekvő adóterheken és a közszférában dolgozók fizetéscsökkenésén bőven túlmutató általános elszegényedést hozott volna. Az ellenzék sem akart ezért kilépni az EU-ból.

Az ellenzék arra játszott, hogy ahogy telik az idő, a szocialisták kivéreztetik magukat. Joggal bízhattak abban, hogy végigcsinálják egyedül a megszorításokat. Mert nem mertek kiírni előre hozott választásokat, hiszen a megszorításoktól egyre népszerűtlenebbek lettek, és már túl voltak azon a népszerűségvesztésen, ami mellett még reménykedhettek volna a tisztes helytállásban.

Papandreu népszavazós ötlete azért volt zseniális, mert színvallásra kényszerítette az ellenzéket. Ha kiírják a népszavazást, akkor meg kellett volna mondaniuk, hogy az igen vagy a nem szavazatot támogatják-e, akárhogyan is tették volna fel a kérdést. Lehetett tudni: az euró elengedése mellett nem kampányolhatnak, mert azt nem akarják. De a megszorításokkal összekapcsolódó euró mellett sem kampányolhatnak, mert akkor beállnak a kormány mögé.

A blöffnek külön jót tett az európai erős hatalmak felháborodása. Amikor Nicolas Sarkozy francia elnök Cannes-ban kifakadt, hogy egyetlen centet sem kapnak a görögök, akkor hirtelen a görögöknek átélhetővé vált az, amit a kormány hiába ismételt már jó másfél éve: ha nem teljesítünk, akkor heteken belül bezár az állam. „Széllel szemben akartok vizelni? Próbáljátok ki!” – szólt hirtelen nagyon plasztikusan a népnek küldött üzenet.

Az ellenzék engedett. Belementek a nagykoalícióba, vagyis egy ideiglenes szakértői kormány támogatásába. Belátható időn belül választások lesznek ugyan, de azon az eddig ellenzéki jobboldalnak már úgy kell elindulnia, hogy az utolsó csomagot ők is megszavazták. Az eddig kormányzó szocialistáknak ugyan továbbra sem marad sok esélyük a győzelemre, de így már nem fogják őket úgy szétverni, mint amitől rettegtek. (A nagykoalíció bejelentésekor a jobboldal 33, a bal 18 százalékon állt a közvélemény-kutatások szerint. A szocialisták a hetvenes évek óta nem voltak 30 százalék alatt, ebből jól látszik, hogy mennyire sokkoló lehetett számukra a helyzet.)

Papandreu az egész világgazdaságot ingerelte ugyan, de tökéletesen bejött, hogy 19-re kért lapot. Elérte, hogy a jobboldal is nevét adja a megszorításokhoz. Ő maga ugyan elvesztette a kormányfői széket, de a pártjának meghagyta az esélyt a megmaradására.

Berlusconi áldozatvállalása

Olaszországban nagyon hasonló dolog történt: Berlusconi lemondott a miniszterelnökségről, és cserébe jön a nagykoalíció, vagyis itt is a közösen támogatott szakértői kormány. Azért, hogy ez intézze a megszorításokat.

A részletek másmilyenek persze. Görögországban nagyobb az aktuális baj, az állam lényegében már csődbe ment. Olaszország még tartja magát, de olyan drágán jut már csak hitelhez, hogy ha ez így marad, akkor nem sok idő kérdése, hogy Görögország mostani állapotába jusson. Ráadásul az olasz gazdaság - és így adóssága is - annyival nagyobb, hogy nincs az a nemzetközi mentőcsomag, ami kihúzza a bajból.

Görögországban a katonai diktatúra bukása óta ugyanaz a két párt váltogatja egymást kormányon, és abból az egyik most majdnem teljesen elintézte magát a megszorításokkal. Ezért ott a kormánynak volt létérdeke, hogy bevonják az ellenzéket.

Olaszországban is kezdett erősen fogyni a kormányoldal többsége, és egyáltalán nem volt kényelmes, hogy a szexbotránya miatt egyébként is népszerűtlen kormányfőnek még nagy megszorításokat is foganatosítania kell. Ám ott az ellenzéknek is fontos volt a nagykoalíció: ugyanis Berlusconi feje jó ár volt számukra a népnyúzás amúgy is elkerülhetetlen támogatásáért.

Berlusconi 1994-ben lépett politikai színre az alig néhány hónap alatt összerakott Forza Italia nevű pártjával, és akkor végső csapást mért a hagyományos pártokra: győzelmével a kereszténydemokraták és a szocialisták évtizedes váltógazdasága ért véget. Berlusconi közben átnevezte és átszervezte a pártját, de az azóta is személyes vállalkozása maradt. Berlusconi hetven felett jár, aligha nyer már több választást, és eltűnésével szétmállhat az általa összerakott új jobboldal is. Vagyis a baloldal bízhat abban, hogy ezúttal a jobboldalnak kell majd újra felépítenie magát a semmiből, ahogy nekik kellett a 90-es évek második felében éppen Berlusconi miatt (Olajfa).

Nem véletlen, hogy míg Görögországban az eddigi ellenzék akar a nagykoalíció után minél hamarabb új választást, addig Olaszországban az eddigi kormánypárt sürgeti, hogy az átmeneti állapot minél rövidebb ideig tartson, hiszen ők most még egyben vannak.

A szlovák szétesés

Szlovákiában nagyon más a helyzet mint a mediterrán országokban, a kormány bukásának történetét itt már alaposan részleteztük. Azonban ide illik ez a helyzet is annyiban, hogy a konfliktus kiélezésében erősen benne volt, hogy a legnagyobb kormánypárt Mikluas Dzurinda pártelnökhöz húzó csoportja szerint nem lenne rossz a legnagyobb ellenzéki pártot bevonni a kormányzás felelősségébe, mielőtt a mostani nehéz helyzetben túlságosan népszerűek lesznek.

Vagyis látják az esélyt, hogy ha nyer márciusban a Robert Fico féle Smer, és nem tud egyedül kormányozni – ez a két feltétel szinte bizonyosan teljesül – akkor esetleg a most is kormányzó kereszténydemokraták összeállnának az egykori nagy riválissal, és így együtt kopnának tovább a nehezülő gazdasági helyzetben.

Na ezt mi nem csináljuk végig

A két legnagyobb bajban lévő európai országban azért bukott meg a kormány, mert egyedül nem akartak bűnbakok lenni az ország vezetői, de az ellenzék sem akarta annyira, hogy nekik kelljen rögtön ott folytatni, ahol ellenfelük abbahagyta. Így alakulhatott ki az a szokatlan helyzet, hogy ellenséges pártok most összefogtak.

Németországban és Ausztriában van hagyománya a nagykoalíciónak sokkal kevésbé kiélezett helyzetekben is, ám ez Európa más vidékein egyáltalán nem jellemző, délen és keleten pedig még a párbeszéd is kizárt a két nagy oldal között. A most kialakult olasz és görög helyzet olyan, mintha a Fidesz és az MSZP bízna meg közösen valakit kormányalakítással. És ez önmagában jól mutatja, hogy tényleg nagy baj van, és a szokásos struktúrában a rendszer már képtelen válaszokat adni.

(Ehhez közeli helyzet egyszer merült fel Magyarországon, amikor Lengyel László állítása szerint lehetett volna Surányi György a Fidesz elnéző semlegességével miniszterelnök. Ez az ötlet 2008 októberében merült fel, amikor Magyarországot is csak külső segély mentette meg a csődtől.)

Közösségi válság

Válságban van az Európai Unió is. A mostani, egymást őrült tempóban követő csúcsok ugyanis hiába EU-s rendezvények, valójában nem EU-s válaszokat adnak. Az EU magához képest ugyan gyorsan igyekszik új szabályokat elfogadni a közös gazdasági kormányzásról, de a legsürgősebb válaszokat valójában kormányközi megállapodások biztosítják.

A görög államadósság felének elengedéséről egy zárt szobában a német kancellár, a francia államfő, az EU két vezetője (Rompuy és Barroso) és az IMF vezérigazgatója tárgyaltak a bankok képviselőivel, hajnali kettő és három között. Olyan véletlenül sem volt köztük, akit a görög választók hatalmaztak volna fel bármire is.

A hagyományos döntési mechanizmus (a bizottság előkészít, a parlament és a tanács megtárgyalja, aztán egymás között dobálják a kompromisszumig a változatokat) itt nem működhetett. Ahogy az eurósánc (EFSF) sem egy EU-s intézmény, hanem egy ideiglenes megállapodás alapján létezik 17 európai kormány folyamatosan módosuló alkui alapján.

Tényleg nem hétköznapi a helyzet

Az európai vezetők nem fukarkodnak a hangzatos nagy szavakkal. Barroso bizottsági elnök egy vasárnap megjelent cikkében fenyegetett utoljára, hogy Európában akár hanyatlás is jöhet. Angela Merkel azzal piszkálta a német parlamentet, hogy Európa békéje nem örökre garantált.

A most látott, nem rendszerszerű válaszok bizonyítják, hogy a helyzet tényleg rendkívüli Európában. A megszokott keretek között nem sikerült válaszokat adni. Most Olaszország és Görögország kipróbálja a nagykoalíciót, Európa pedig kísérletezik a minden korábbinál sokkal erősebb központi kontrollal. A két folyamat ráadásul annyiban még összhangban is van, hogy Athénban az Európai Központi Bank volt alelnöke, Rómában pedig egy volt európai biztos készül miniszterelnöki esküt tenni.

Ha ez se jön be, a rendszert belülről feszegetni már aligha lehet. Akkor valami teljesen újat kell kitalálni.