Egy sikeres rendszerváltás irányítója

Nelson Mandela politikai pályafutására visszatekintve alighanem kiemelt hely illeti az 1990-94 közötti négy évet. 1990-ben Dél-Afrika polgárháború és gazdasági csőd szélén állt. Az országot egy lejáratódott és nemzetközileg elszigetelt kormány vezette egy hamis és elnyomó ideológia jegyében.

Négy évvel később új alkotmánya lett az országnak, lezajlott az első szabad választás, elhárult a polgárháború veszélye, a gazdaság megindult felfele, és ami a legfontosabb: megszűnt az apartheid rendszere. A dél-afrikai rendszerváltás természetesen nem kizárólag Mandelának volt köszönhető, de nélküle talán nem ilyen békés formában alakult volna át a „szivárványos nemzet."

Elszigetelődött az apartheid-rendszer

A dél-afrikai rendszerváltás története valamikor a 70-es évek elején kezdődött, amikor az apartheid virágkorát élte. Az előző években Dél-Afrika éppen gazdasági csodát élt meg: a 60-as években csak Japán gazdasága nőtt gyorsabban a világon. Az apartheid ellen tiltakozó African National Congress (ANC) vezetői börtönben ültek (mint Mandela), vagy külföldre menekültek. A kormányzó Nemzeti Párt (NP) hatalmát látszólag semmi sem veszélyeztette.

A 70-es évek közepétől azonban sorra váltották egymást a rossz hírek. A közeli portugál gyarmatokból (Angola, Mozambik) független államok lettek, melyek ellenségesen viszonyultak a kisebbségben élő fehérek uralmának fenntartását hirdető apartheid-rendszerhez. Még súlyosabb, hogy 1976-tól kezdve a gazdaság növekedése átlagosan 2,8 százalékra lassult. A növekvő infláció miatt egyre több helyen törtek ki sztrájkok. Sowetóban, Johannesburg egyik külvárosában a rasszista oktatási rendszer ellen tüntető diákok közé lőtt a rendőrség, összesen 575 ember vesztette életét. A vérengzés után új erőre kapott az ANC, és más apartheid-ellenes szervezetek.

A legfőbb problémát továbbra is a gazdaság mélyrepülése jelentette: a 80-as években már alig nőtt az ország GDP-je, 12 százalékos volt az infláció, és Soweto után a nemzetközi szankciók miatt elszigetelődött a fehér kormány. Emiatt Dél-Afrika egyre nehezebben jutott kölcsönökhöz, és elmaradtak a külföldi befektetők is. 1984-85-ben újabb erőszakos tüntetések rázták meg az országot. Egyértelművé válik, hogy az apartheid rendszer felett eljárt az idő: a válság egyik oka éppen az volt, hogy nem volt elég képzett fekete munkaerő. Míg ugyanis az állam egy fehér gyermek oktatására évente 605 randot fordított, addig egy fekete gyerekre 40 rand jutott.

Rájöttek, hogy lépni kell

A 80-as évek végére az NP is eljutott a felismerésre, hogy tárgyalást kell kezdenie Mandelával és az ANC-vel. Ez annál is inkább sürgető volt, mivel az ország gazdasági csőd és polgárháború szélén állt: Kwazulu/Natal államban az ANC és a zulukat tömörítő Inkatha párt állt harcban egymással (mint később kiderült, a kormány hol az egyiket, hol a másikat segítette). A fekete nyomornegyedekben folytatódtak a megmozdulások. Közben egyre több fehér lépett be szélsőséges jobboldali pártokba, mivel féltették a pozícióikat egy apartheid utáni országban.

A titokban már évek óta folyó tárgyalások előrehaladását nagyban elősegítette, hogy 1989-ben a liberális F.W. De Klerk lett az új elnök. De Klerk 1990 februárjában szabadon engedte Mandelát, és megszüntette az ANC betiltását. Hosszas előkészületek és több találkozó után végül 1991 decemberében összeült az a nemzeti konferencia, amely Dél-Afrika rendszerváltásának keretet biztosított.

A Convention for a Democratic South Africa (CODESA) névre hallgató konferencia célja egy új alkotmány megírása és szabad választások előkészítése volt. A konferencián az ANC, az Inkatha és természetesen az NP mellett számos kisebb párt (köztük a hagyományosan erős kommunisták) vehetett részt. A CODESA legitimitásának növeléséhez De Klerk 1992 tavaszán referendumot írt ki a fehér választók között. A kérdés az volt, hogy a fehérek támogatják-e a reformfolyamat folytatását és az új alkotmány kidolgozását. A 85 százalékos részvétellel megtartott népszavazáson a fehér szavazók majdnem 70 százaléka igennel válaszolt a feltett kérdésre.

Évekig tárgyaltak egymással

Ezzel azonban nem hárult el az utolsó akadály. 1992-ben kétszer is majdnem megszakadtak a tárgyalások, mivel az újra és újra fellángoló erőszakért az ANC a rendőrséget, és közvetve az NP-t tette felelőssé. További problémát okozott az Inkatha nacionalizmusa, amely független államot akart kialakítani a zuluk által lakott területeken. A holtpontokon azonban Mandela és de Klerk messzelátása és jó személyes kapcsolata mindig átlendítette a konferenciát.

1993 májusában a tárgyaló felek elfogadták a jövendő alkotmányos berendezkedés egyik pilléreként a föderális állam elvét, amely az országot az addigi négy tartomány helyett kilenc régióra osztotta, széleskörű autonómiával. 1993 októberében de Klerk és Mandela megosztott Nobel-békedíjat kapott az apartheid felszámolásáért, novemberben pedig elfogadták az ideiglenes alkotmányt.

A rendszerváltás végpontjaként 1994 áprilisában választásokat tartottak, amelyen a feketék túlnyomó többsége először élhetett alkotmányos jogával. Ahogy várni lehetett, az ANC a szavazatok és mandátumok több mint 60 százalékát kapta. Az NP húsz, míg az Inkatha csupán tíz százalékot szerzett. Az elnök az egykor terrorizmusért elítélt Nelson Mandela lett.

Átlépett az akadályokon

Mandela érdemei elévülhetetlenek a dél-afrikai rendszerváltás békés lefolyásában. Fehér szélsőségesek mellett fekete radikálisok is szép számmal akadtak, akik leszámoltak volna a fehérekkel és bosszúra szomjaztak. Az ő vitorlájukból fogta ki Mandela a szelet, amikor mindvégig békére és türelemre intette honfitársait. A tárgyalások során Mandela annak ellenére tudta érvényesíteni az ANC akaratát, hogy nem sokkal előtte korábbi támogatója, a Szovjetunió megszűnt létezni. Jó nemzetközi kapcsolatainak, karizmatikus fellépésének és határozottságának köszönhetően Mandela végül sikerrel vett minden akadályt a szabad Dél-Afrikához vezető úton.

A szerző a Magyar Külügyi Intézet munkatársa.