Az ellenségem barátja az ellen... a bará... ööö...

Két nap alatt két robbantásos merénylet volt Törökországban. A szerdai Ankarában 28, a csütörtöki Leciben hét ember életét követelte az áldozatok többsége katona.

Fél éven belül ez az ötödik nagy robbantás: júliusban Surucban 33, októberben Ankarában 103 ember vesztette életét a civilek elleni merényletben. Isztambulban januárban tíz, többségében idős német turistával végzett egy öngyilkos merénylő.

Törökország egyértelműen a Kurd Munkáspártot (PKK) illetve a szíriai Demokratikus Uniót (PYD) és katonai szárnyát, a Kurd Népvédelmi Erőket (YPG) tartja a két legutóbbi merénylet kitervelőjének. A korábbi esetekben pedig a nyomozás kurd és Iszlám Államhoz (IS) köthető merénylőket egyaránt lehetségesnek tart.

A fő ellenség a kurd autonómia

Ez nem meglepő a török vezetéstől, elvégre a 78 milliós török lakosság 15-20 százalékát adó kurdok autonómiáért  küzdő PKK harminc éve kezdett merényletekkel tarkított fegyveres harcot a török hadsereggel szemben. Többször jelentettek be tűzszünetet, legutóbb 2013-ban a 20 éve bebörtönzött, de így is a PKK vezetőjeként számon tartott Abdulah Öcalan egyenesen a fegyveres harcok végét jelentette be, megígérve a PKK erőinek teljes kivonását Törökországból Észak-Irakba.

Ezt 2015 elején azonban a PKK visszavonta. Az ok a szíriai kurdok lakta Kobani volt. A török határ mellett fekvő várost az Iszlám Állam elfoglalta – nem sokkal később már Röszkénél is lehetett Kobaniból menekült kurdokba botlani – és a PKK szerint ehhez Ankara segítséget nyújtott, szemet hunyva afölött, hogy a határán keresztül szivárogtak a városba az IS harcosai. De általában sem akadályozta meg, hogy az IS szimpatizánsai Törökországon át jussanak el az IS-hez.

Ankara sosem tagadta, hogy a szomszédos Szíriában öt éve tartó polgárháború ellenére a biztonságát nem az előretörő IS-től, hanem a PKK-tól és a neki Szíriában hátországot biztosító YPG-től félti. Az IS legfeljebb a harmadik a sorban a PKK és a PYD (a szíriai Demokratikus Unió, valamint  YPG mögött a törökök ellenséglistáján.

Ez azonban egyre nagyobb konfliktusba keveri Törökországot szövetségeseivel és partnereivel.

Posztmodern polgárháború

Szíriában már az is lehetetlen feladat, hogy feltérképezzük, ki van kivel. A képletet egyszerűsítsük le öt szereplőre:

• Iszlám Állam
• A tucatnyi erőből álló Szabad Szíriai Hadsereg (FSA)
• Bassar Aszad szíriai elnök erői
• An-Nuszra
• YPG

Törökország az FSA-t tekinti potenciális partnerének és közvetve azt az an-Nuszrát, amely az IS-szel szemben határozza meg magát, ám ugyanúgy saríja alapú szélsőséges szunnita államot akar látni Szíria helyén, mint az IS.

A kurd erőket Törökország szerint túlértékeli Washington, de újabban már nem csak ezt állítja, hanem azt is, hogy a YPG valójában Bassar Aszad és az IS szövetségese. Ősszel még csak Aszadot és az IS-t hozta össze.

részben azért, mert az ő megerősítésétől épp az IS visszaszorítását várja. (Más kérdés, hogy az orosz légitámadások jelentős része inkább a mérsékelt erőket, illetve az an-Nuszrát érte, megerősítendő Aszad pozícióit.)

Ankara először tiltakozott Moszkvánál, majd november végén lelőtte a szíriai-török határon az egyik Szu-24-es orosz vadászbombázót. Ezzel véget vetett az elmúlt években virágba borult orosz-török stratégiai szövetségnek és Putyin és Erdogan barátságának. Innentől kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy valójában az IS-t segítik, kijuttatva a terrorszervezet ellenőrzése alatt álló területen kitermelt kőolajat.

A vadászbombázó lelövése azonban nem csak Moszkvának adott jelzés volt, hogy Törökországgal számolni kell a szíriai rendezésben, de Washingtonnak is. Ankara ugyanis azt látta, hogy a november 13-i párizsi merényletsorozat után az IS elleni harcban könnyen egymásra találhat az Egyesült Államok és Oroszország, így a törökök feje fölött dolgoznák ki a rendezési tervet.

Nagy amerikai-orosz összeborulás végül nem lett, de Törökország továbbra is tart attól, hogy megvalósul az, amit semmiképp sem szeretne: a szíriai kurd autonómiát. Ez ugyanis újabb lökést adhatna a törökországi kurd önállósodási törekvéseknek.

Törökország ezért Észak-Irakban és Szíriában is támadja a kurd erőket. Legutóbb aknatüzet irányított az aleppói repülőtérre, ami kurd ellenőrzés alatt áll. A török kormányfő a YPG erőinek kivonását követelte a területről. Ahmed Davutoglu kijelentette, hogy további katonai lépésre is készek a kurd erőkkel szemben. Mindez Washington nemtetszését is kiváltotta, ahogyan az is, amikor Észak-Irakba vonult be 150 katonájával Törökország – de pár nappal később rábírták az erők kivonására.

Pedig az Egyesült Államok egyébként megértéssel kezeli a törökök kurd erők elleni fellépését, de csak Törökországon belül. Tavaly augusztusban a PKK-t szólította fel Washington, hogy hagyjon fel az erőszakos eszközökkel – miközben épp kurd civil áldozatai voltak a török erők fellépésének.

az Egyesült Államok a megoldás a rendezésben fontos szerepet szán a kurdoknak – bár török szempontból érthető, miért tart Ankara az északi-iraki kurd autonóm terület után egy hasonló megjelenésétől Szíriában.

A merev török álláspont viszont épp azt eredményezheti, amitől Ankara a legjobban tart: Moszkva és Washington közeledését. Ez persze még nagyon messze van. Az ENSZ égisze alatt, a több halasztás után, január 29-én indított, de néhány nap után zátonyra futott – hivatalosan csak február 25-ig felfüggesztett – tárgyalások a szíriai ellenzék és Bassar Aszad képviselői között az Egyesült Államok szerint kizárólag Oroszország miatt nem vezettek eredményre. A szíriai elnök erői ugyanis a tárgyalások alatt is előre nyomultak Aleppónál, épp a tárgyaló partnerek, és nem az IS helyzetét gyengítve.

A folytatásban azonban nem elképzelhetetlen, hogy valamiféle egyezség születik Aszad és a felkelők – Moszkva és Washington – között az IS elleni közös fellépésről. Az ENSZ-ben Oroszországot képviselő Vitalij Csurkin csütörtökön bejelentette, hogy Aszadot eltávolítását illetően enyhült az amerikai álláspont. És nem véletlen az sem, hogy az oroszok is ragaszkodnak ahhoz, hogy a genfi tárgyalásokon a szíriai kurd erők is képviseltessék magukat. Igaz, a PYD meghívására eddig a török ellenkezés miatt nem került sor.

Erdogan a múlt héten felszólította az Egyesült Államokat, hogy az IS elleni harcban választania kell Törökország és a kurdok között. A merényleteknél is azért hangoztatja Törökország hogy azok mögött kurdok állhatnak, mert ezzel akarja elérni a szakítást a YPG és az Egyesült Államok között.

Ankara tisztában van vele, hogy NATO-tagként megkerülhetetlen, ráadásul kulcsszerepet játszhat az EU-ba tartó menekültáradat feltartásában is, így a Nyugat nem szakíthat vele úgy, ahogyan ezt Moszkva megtette – szintén nagy veszteséget vállalva.

Erdogan elmegy a falig?

Egy hete a török kormányfő és Erdogan nem tartotta kizártnak, hogy Szaúd-Arábiával együtt szárazföldi erőkkel jelenne meg Szíriában, három nappal később azonban a török védelmi miniszter már kijelentette: országa nem is tervezi, hogy katonákat vetne be Szíriában. A beavatkozás elkerülhetetlenül az orosz légierővel való összecsapást is jelentette volna, és a NATO-tól Törökország minden bizonnyal figyelmeztetést kapott, hogy ott nem számíthat a katonai szövetség segítségére – írta elemzésében Gwynne Dyer.

A helyzet azonban a merényletekkel ismét megváltozhatott: Erdogan szerdán közölte, hogy folytatja a terrorizmus elleni harcot belföldön és külföldön egyaránt, ami ismét a beavatkozás lehetőségére utalt.

Az orosz sajtó előszeretettel cikkezik arról, hogy küszöbön áll Erdogan eltávolítása a hatalomból, mert a modern Törökországban évtizedeken át önálló politikai szereplőként megjelenő hadsereg nehezen viseli, hogy vele együtt az atatürki örökség is háttérbe szorult és Erdogan 13 éves hatalma alatt az ország eltávolodott a világi berendezkedéstől.

Azonban sem a hadsereg, sem a török társadalom nem olyan, mint a nyolcvanas évek végén volt, amikor a katonai vezetés nyíltan politikacsináló lehetett. Feszültség azonban mégis érezhető a hadsereg és Erdogan között: tavaly novemberben két tábornokot is letartóztattak államtitok megsértésével és kémkedéssel vádolva, mert szerepük volt abban, hogy a török kormány nem tudott titokban eljuttatni Szíriába egy segélynek álcázott fegyverszállítmányt. A hadseregnek valóban mind kényelmetlenebb a különutas Erdogan, ahogyan az Egyesült Államoknak és Oroszországnak is.

A nagy túlélő Erdogan ezt nyilvánvalóan látja – és figyelmeztetés lehet számára az is, hogy a tavaly nyári választásokon pártja a megszokott kétharmad helyett az egyszerű többséget sem szerezte meg, így novemberben előrehozott újabb választásnak futott neki, ahol végül az 50 százalékot sikerült elérnie – így valószínűbb, hogy a szíriai szárazföldi beavatkozás megmarad a nyilatkozatok szintjén. De ha mégsem, úgy egészen új, még zavarosabb helyzet lehet Szíriában.