Kína bejelentkezett a világ vezetésére

Arról már több mint egy évtizede folyik a találgatás és a vita, hogy mi lesz majd, ha egyszer tényleg Kína lesz a világ legerősebb országa: hogy fog kinézni a kínai világrend, egyáltalán lesz-e ilyen, mik lesznek az új játékszabályok, lesz-e demokráciaexport helyett diktatúraexport, mi lesz az emberi jogokkal, a kínaiak tényleg kevesebbet fognak-e háborúzni, mint az amerikaiak, stb.

Ezekre a felvetésekre eddig a kínai politikusok és az állampárt álláspontját tolmácsoló értelmiségiek jellemzően azt felelték, hogy ez badarság, Kína nem akar új Amerika lenni, nem lesz a világ csendőre, nem fog más országokat egzecíroztatni, megvannak a saját bajai, csak békét és stabilitást akar. Egészen mostanáig. Hszi Csin-ping, Kína ura a hatalmát bebetonozó kommunista pártkongresszuson egész egyértelműen közölte: 

Kína új korszakba lépett, amely során „központi szerepet kell játszania a világban”.

Persze a hatalmi ambícióknak eddig is voltak jelei, még ha ennyire nyíltan nem is vállalta fel ezt Kína. A hadsereg rohamos fejlesztésétől kezdve a szomszédok csuklóztatásán át új nemzetközi pénzügyi szervezetek létrehozásáig Hszi hatalomra kerülése óta Kína egyre fajsúlyosabb és aktívabb szereplő a világban. És természetesen sok területen szembemegy az eddigi, jellemzően amerikai és európai érdekek dominálta világrenddel. 

Más szóval ha Kína a következő években tényleg elkezd központi szerepet játszani a világban, akkor nagyon sok minden meg fog változni körülöttünk, sőt lehet, hogy Európában is.

Új rend?

Nagyon leegyszerűsítve a 19. század óta két állam volt, amely meg tudta szabni, hogy a világban hogyan menjenek a dolgok.

1. Az első a Brit Birodalom volt, amely az ipari forradalom utáni technológiai előnye miatt mindenkinél hatékonyabban termelt, elfoglalta a Föld szárazföldi területének negyedét, uralta a világ tengereit, kezében tartotta és liberalizálta a világkereskedelmet, és a pénzvilág globális központjává vált.
2. A második pedig az Egyesült Államok, amely (miután a többiek szétlőtték egymást, plusz mindenkinél hatékonyabban termelt) a második világháború után felállította azt a liberális elveken alapuló intézményrendszert, amely a mai napig meghatározza a világ politikai, gazdasági és pénzügyi folyamatait. Továbbá kiépítette azt a globális katonai jelenlétet, amivel (néha a rendszer szabályainak is ellentmondva) biztosította, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy Washingtonban szeretnék.  

Úgy néz ki, hogy utóbbiból Kínának kicsit elege lett. Ami egyébként a saját szempontjából érthető: hiába a második legnagyobb gazdaság, elég mérsékelt a ráhatása arra, hogy mi folyik a világban, mit csinál az ENSZ, a Világbank vagy a Kereskedelmi Világszervezet, ki mennyi üvegházgázt bocsát ki, stb.

Amikor meg Peking előjön azzal, hogy szerinte hogyan kellene alakítani a világ dolgait, akkor Nyugatról általában arra terelődik a szó, hogy persze, értjük, de azért ti mégis egy kommunista egypártrendszert vezettek egy államilag dominált, közepesen fejlett félpiacgazdasággal, szóval jobb lenne, ha hallgatnátok ránk, mi fejlettebbek vagyunk, nálunk vannak emberi jogok, piacgazdaság és független szakértők, mi majd elintézzük. 

A frusztráció a másik oldalról is megvan: a Nyugat évtizedeken át próbálta Kínát meggyőzni, hogy a demokrácia, az emberi jogok és a piacgazdaság szuper dolgok, és ezekkel mindenkinek jobb lesz, elég kevés sikerrel.

Korlátlan hatalom

Pekinget a nyugati érvekkel nem lehet meghatni, sőt a Kínai Kommunista Párt (KKP) szerdán zárult kongresszusa alapján e téren nemhogy előre, inkább visszafelé halad az időben. Míg az elmúlt két évtizedben Kína a korábban káoszhoz és véres leszámolásokhoz vezető belharcok elkerülése végett az egyszemélyi hatalomgyakorlás felől egyre inkább egy párton belüli hatalommegosztáson és csapatmunkán alapuló vezetési modell felé tartott, ahol a felső vezetés 7-25 nagyjából egyenrangú félből áll.

A kongresszus után úgy tűnik, ennek nagyjából vége, mert Hszi Csin-ping pártfőtitkár mindenkit maga alá gyűrt:

• Hszi vezetési teóriáit beemelték a KKP alkotmányába, ráadásul olyan külsőségek közepette, amely eddig csak a személyi kultuszt csúcsra vivő Mao Ce-tungnak adatott meg.
• A párt legfelsőbb vezetését Hszi bizalmasaival töltötték fel, és nem került a hatalom közelébe sem potenciális kihívó, sem potenciális utód.
• Az íratlan szabályok szerint a pártfőtitkár tíz évet kap, ennek lejártával egy fiatalabb utód veszi át a stafétát. A fiatalabb utód pedig a hatalomátvétel előtt öt évvel már a felső vezetés tagja lesz. Hszi viszont úgy kezdi meg második ötéves ciklusát, hogy a hétfős vezetőségben mindenki 60 éven felüli, miközben a nem hivatalos nyugdíjkorhatár 68 év. Azaz nincs fiatalabb utód.

Ezek alapján valósnak látszanak azok a találgatások, miszerint Hszi Csin-ping egyszemélyi hatalomra tör. Ennek bőven volt már eddig is jele, kezdve attól, hogy több mint egymillió pártkádert csukatott le korrupcióellenes hadjáratában (miközben mindenki tudja, hogy a felső vezetés minden tagja is nyakig sáros), odáig, hogy a hatóságok egyre keményebbek, ha „máshogy gondolkodókról", civil szerveződésekről vagy kényelmetlen internetes tartalmak cenzúrájáról van szó.

Kína tehát nemhogy demokratizálódni nem látszik, inkább egy keményebb diktatúra felé halad egy keményebb vezetővel a nyeregben. Aki bár mindig azt hangoztatja, hogy a közös érdekekben, a közös haszonért akar együttműködni a külvilággal, azért visszafogott, hamiskás mosolya mögött mindig ott van, hogy (Amerikán kívül) bárhol is járjon, ő az úr a háznál.

Több pénz, több probléma

Hszi alatt egyértelművé vált, hogy ahogy a párt és az állam ereje növekszik, úgy nő a befolyás iránti igény is. Ami nem puszta hatalomvágy: Kína fejlődéséhez elengedhetetlen a stabil nemzetközi környezet, hiszen az ország az utóbbi három és fél évtizedben a kereskedelemnek, a globalizációnak és ironikus módon pont az amerikai liberális világgazdasági rendnek köszönhetően jutott el oda, ahol most tart. 

Ám visszatérő sirámuk, hogy a Nyugatnak nem kellene belepofáznia abba, hogy más országok hogyan intézik belső ügyeiket. Cserébe viszont a nemzetközi ügyekben nagyobb szerepet kellene kapniuk a fejlődő (és nem nagyon nyugatias) országoknak is, hiszen a világgazdaság egyre fontosabb szereplői, érdekeik (vagy legalábbis elitjeik érdekei) viszont nem mindig egyeznek azzal, amit a Peking szerint (és gyakran valóban) álszent nyugatiak erőltetnek. 

Peking tehát a nemzetközi stabilitás megteremtését máshogy képzeli el, mint az amerikaiak, és Hszi már nyíltan szembeállítja a kínai és a nyugati rendet. A pártkongresszuson elmondott háromórás beszédében kifejtette:

„a kínai típusú szocializmus és a kínai fejlődési modell virágzik”, és ezáltal „alternatívát jelent a világ országai számára”.

Más szóval: elég a nyugati, demokratikus és szabadpiaci modell erőltetéséből, mi jobban csináljuk, csinálják mások is így. 

Kína az utóbbi években már elkezdte megvalósítani egyes elképzeléseit, ami főleg pénzügyi téren szembetűnő: az oroszokkal, indiaiakkal és a brazilokkal és dél-afrikaiakkal (az úgynevezett BRICS) közösen létrehozták az „Új Fejlesztési Bankot”, amely a Világbank riválisa. Majd Kína Ázsiában is csinált egy hasonló pénzintézetet, az Ázsiai Infrastruktúra-beruházási Bankot (AIIB), amely egyértelműen a japánok és az amerikaiak hasonló célokat szolgáló Ázsiai Fejletszési Bankjának konkurenciája. 

Európa is beállt a sorba

Ez utóbbi eset azt is jelzi, hogy a kínaiakat most már nyugaton sem dorgálják, hanem gazdasági súlyuk miatt kénytelen mindenki együttműködni velük. Az AIIB-ben ugyanis a duzzogó amerikaiakon és japánokon kívül mindenki benne van: a britek, a németek, a franciák rögtön csatlakoztak. De ugyanígy megszületett az európai–kínai egyetértés a klímaváltozás ügyében is:

még ha egy csomó más téren amúgy nem is nagyon szeretik egymást.

Ezt az is erősíti, hogy Donald Trump alatt az Egyesült Államok nem valami proakítv a nemzetközi ügyekben, sőt. Ami csak a kínaiak malmára hajtja a vizet, hiszen könnyebb úgy átvenni az irányítást a világ ügyei felett, ha Washington önként visszavonul. Jellemző, hogy mára pont Kína és az EU akarja védelmezni azokat a világkereskedelmi szabadságokat, amelyeket anno az Egyesült Államok vezetésével dolgoztak ki, de amelyektől Trump azok negatív hatásait sulykolva teljesen elfordult. 

De olyan területeken is erősen nyomulnak, ahol még nincs kőbe vésett nemzetközi szabály. Itt természetesen megtesznek mindent, hogy az új nemzetközi jog Kína érdekeit szolgálja, legyen szó az internet és a kibertér, a világűr, a mélytengeri bányászat vagy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok új generációs szabályozásáról.

Ennek vannak számunkra jó és rossz elemei is. A klímaváltozás és a kereskedelem terén biztos hogy jobb, ha Kína és az EU terelgeti a világ dolgait, mintha Donald Trump. Az viszont kevésbé kecsegtető, hogy az internetet otthon brutálisan cenzúrázó Kína az egész világra szívesen kiterjesztené saját elképzeléseit a kibertér helyes kezeléséről.

Selyemút

Érdekes betekintést ad a kínai világrend-gondolkodásba Peking fő nemzetközi projektje, az úgynevezett Egy öv, egy út, amelyről korábban részletesen is írtunk. Ennek az a lényege, hogy jelentős infrastrukturális fejlesztésekkel szárazföldön és tengeren is javítanák Kína, Közép-Ázsia és Európa összeköttetését, és ezáltal a gazdasági-kereskedelmi együttműködést. 

A projektben igazából benne van minden, amit a kínai külpolitika jelenlegi elképzeléseiről el lehet mondani:

• A kínaiak kedvenc kifejezése a „win-win”, azaz hogy mindenki jól jár a nemzetközi projektjeikkel. Több kereskedelem, több befektetés, több növekedés, nagy öröm – ez dióhéjban az Egy öv, egy út.
• Közép-Ázsia fejlesztése kettős célt szolgál: a kínai beruházások a terv szerint növekedést és stabilitást hozhatnak, amivel kereskedelmi partnerekhez juthat Kína szegény nyugati része. Másfelől Kína jelentős geopolitikai pozíciót szerez az amúgy nyersanyagokban gazdag orosz–amerikai befolyási területen.
• Ahogy az Európát és Ázsiát összekötő, elképesztően fontos tengeri kereskedelmi útvonalak mentén is megerősíti Kína pozícióit a terv. 
• Viszont mint minden nemzetközi jóakarónak, a kínaiaknak is maguk felé hajlik a keze. A kínai építőiparban óriási túlkapacitás alakult ki az elmúlt évek beruházási boomja során. Az Egy öv, egy út arról is szól, hogy mivel otthon már nincs annyi építenivaló, most kvázi exportálják a kapacitásaikat. Az új selyemutat kínai cégek fogják építeni.
• Hasonló a helyzet a finanszírozással. Amíg kínaiak csinálhatják a melót, addig olcsó, amikor a helyiek akarják elintézni, akkor drágul a hitel.
• Kína nem szól bele más országok belügyeibe, és elég simulékony, ha politikai érdekek tiszteletben tartásáról van szó. Így fordulhat elő, hogy Magyarországon 160 kilométer vasutat akarnak építeni 770 milliárd forintért. Még egy kapavágás sem volt, de az EU már korrupciógyanú miatt vizsgálódik, annyira nevetségesen magas az ár.

Az új selyemút Európán és Ázsián kívül Afrikát is szervesen bevonná a kínai kereskedelmi vérkeringésbe. Peking már jó pár éve fényes lehetőségeket lát az afrikai országokban, ahol helyzeti előnyben is van, hiszen még mindig sokan gyanakodva figyelik az egykor gyarmatosító Nyugat gazdasági lépéseit, viszont sokkal nyitottabbak egy relatíve új szereplőre. Amely ráadásul nem egy sor megoldandó problémát, hanem az új piacot látja maga előtt. Szimbolikus, de egyáltalán nem véletlen, hogy Kína pont Afrikában, egészen pontosan Dzsibutiban lépett ki katonai hatalomként is a világ porondjára, és először létesített katonai bázist a szigorúan vett környékétől jóval messzebb. 

Annyira még nem erősek

A CNN-nek nyilatkozó egyik szakértő szerint az a furcsa helyzet állt elő, hogy

például a világon bárhol bevethető tengeri hadereje.

Kína egyetlen repülőgép-hordozója, a Liaoning sok kínai felszereléshez hasonlóan egy átalakított, régi szovjet modell, amit eddig főként kiképzési feladatokhoz és gyakorlatokhoz használtak. Azonban már elkészült és a következő években hadrendbe áll egy teljesen saját második repülőgép-hordozó is. Ezzel Kína mindjárt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mögé ugrik előre ebben a rangsorban, habár az USA-tól nagyon messze lesz a repülőgép-hordozókkal vívott versengésben.

Nemcsak a vízen, hanem a levegőben is előreléptek idén, már Kínának is van ötödik generációs, vagyis minden szempontból csúcsmodern vadászgépe. Persze még csak néhány J20-ast használnak, és a pontos képességekről is sok a találgatás, de mégis, ezek fontos jelei annak, hogy Kína lassan, de ebben is jön fel az amerikaiakra. Ahogy a kínai hadiköltségvetés is két számjegyű ütemben növekszik minden évben, és annyira már nincs is messze az amerikaitól.

De a legnagyobb probléma Kína számára nem is a hadi kapacitások szűkössége, inkább a szövetségeseké. Az oroszokkal bár addig jóban vannak, ameddig Washington zrikálásáról van szó, valójában bőven van potenciális konfliktusforrás köztük. A kínaiak gazdaságilag és fizikailag is próbálják ellepni az orosz Távol-Keletet, miközben közép-ázsiai nyomulásukkal szintén orosz érdekszférába trappolnak be, és egy szép kis határvitájuk is van. 

Hé, haver?!

Az egyetlen, hozzájuk közel álló ország Észak-Korea, ami idén a világ első számú problémagócává nőtte ki magát a felpörgő rakéta- és atomprogramjával. Kína és a kínai külpolitika szempontjából meghatározó lesz, merre mozdul el az Észak-Korea körüli feszültség, bár egyelőre ennek körvonalai látszódnak legfeljebb.

Egyfelől Pekingben sem örülnek a folyamatos rakétateszteknek és nukleáris kísérleteknek, ezért a phenjani rezsim szinte egyetlen külföldi támaszaként idén minden korábbinál tovább mentek el a nemzetközi szankciókat tekintve Észak-Korea megbüntetésében. Másfelől hiába szeretnék kordában tartani az észak-koreaiak kicsapongásait, megroppantani a legkevésbé sem akarják a rezsimet. Kínának alapvető érdekei fűződnek Észak-Korea felszínen tartásához: nem akar a rezsim esetleges összeomlásával járó menekültáradatot; és el akarja kerülni, hogy egy amerikaiak felé húzó egyesült Korea jöjjön létre a szomszédjában.

Az egyik narratíva szerint Kínának azért sem fáj annyira a feszültség kiéleződése Kim Dzsongun körül, mert amíg a világ Észak-Koreára figyel, Peking éppen évtizedekre előre épít ki stratégiai előnyt néhány tízezer kilométerrel arrébb a Dél-kínai-tengeren. Kína nemcsak a világkereskedelem egyik legfontosabb tengeri útvonalát kebelezi be, hanem

a rohamtempóban felhúzott mesterséges szigetekkel. 

Hiába mondta ki tavaly a hágai nemzetközi választottbíróság is, hogy Kínának nincs történelmi joga a területre, ez Pekinget a legkevésbé sem zavarta abban, hogy újabb radarokat és rakétasilókat telepítsen a mesterséges szigeteire, miközben hadgyakorlatokkal és egyéb erődemonstrációkkal félemlítse meg a szomszédos országokat. Eközben a többi érintett országgal nagyban barátkozó Egyesült Államok sem akar kimaradni, pont ezért irányítja át a következő években az amerikai flotta nagyobbik részét a Csendes-óceán térségébe.

Emellett nemrég a jövő egyik legfontosabb játékosával is összeakaszkodott már Peking. Több hónapon át volt rettentő feszült a helyzet Kína és India között, miután a kínaiak megpróbáltak benyomulni egy olyan fennsíkra, amit Bhután is magának követel. A saját pozícióját féltő India gyorsan a himalájai királyság segítségére sietett, és sokan már egy 55 évvel ezelőtti véres háborút emlegettek fel. A fegyvertelen katonák szürreális kakaskodása végül nem fajult el, végül a gazdasági érdekek fontosabbnak bizonyultak.

Balhé lesz?

Kína tehát azért még nincs nyeregben, és hiába henceg Hszi a kínai szocializmus eredményeivel, és hiába tűnik úgy, hogy Amerika Trump alatt erősen veszít nemzetközi erejéből, azért még korai lenne eredményt hirdetni.

• Az amerikai hadsereg még mindig sokkal erősebb, mint a kínai;
• miközben az Egyesült Államoknak temérdek szövetségese van a világban, Kínának nagyjából nulla, hacsak nem számítjuk Észak-Koreát;
• az amerikai beágyazottság a nemzetközi rendszerbe még mindig jóval mélyebb, mint Kínáé;
• a világ technológiai vezetője még mindig az Egyesült Államok;
• a nemzetközi kulcsvaluta még mindig a dollár, a nemzetközi pénzvilág pedig New Yorkban és Londonban székel, nem Sanghajban. 

Ezek persze mind változhatnak a következő években. Azonban az amerikai hanyatlást valójában már az 1970-es évek óta jövendölik, és csak nem akar eljönni. Hanyatlás híján pedig nem mellékes, hogyan reagál Kína növekvő étvágyára az Egyesült Államok.

1. Az optimista verzió a bő egy évtizedes világrendvita során az volt, hogy Kínának és a Nyugatnak rengeteg közös érdeke van, ezért végső soron Kínát simán lehet majd integrálni a jelenlegi nemzetközi rendbe. Mára úgy tűnik, ez azért nem fog teljesen sikerülni: Peking ugyan nem nyíltan konfrontatív, de meghúzta a vonalat, kijelölte érdekeit, és elmondta, hogy neki nem tetszik, ami most van. A Nyugat viszont ezeket nem teljesen hajlandó elfogadni, a saját szempontjából érthető módon.
2. A pesszimista elképzelés, hogy a háború elkerülhetetlen. Ez az érv azon alapul, hogy a történelem során az elégedetlen feltörekvő hatalom a végén mindig fegyvert fogott. Ez egyelőre távolinak tűnik, hiszen Kína pont hogy nemzetközi stabilitásra vágyik, nem felfordulásra. Azonban például a Dél-kínai-tenger ügyeit nézve nem is elképzelhetetlen, hogy addig bosszantsák egymást az amerikaiakkal, amíg tényleg összeugranak. 

A végletek közül egyik sem valószínű, tehát inkább valamiféle középút jöhet be: Kína és a Nyugat nem fogja szeretni egymást, és bőven lesznek komoly súrlódások, de közös érdekeik miatt össze sem fognak ugrani. Mindkét oldal túl sokat bukna bármiféle nagyobb konfrontációval.

Donald Trump személyisége persze nem kedvez a helyzetnek, de azt talán már ő is érzékelte, hogy Kína ma már túl nagy falat lenne. Hszi Csin-ping magabiztossága és erélyessége pedig vélhetően csökkenni fog majd, amikor nem az általa vaskézzel irányított Kínai Kommunista Pártot kell maga alá gyűrnie, hanem a világot kell majd megváltania.

(Borítókép: Jim Watson / AFP)