Arnold, Levente
17 °C
27 °C

Ódivatú diktátor tör világhatalomra

K EPA20171110012
2018.03.03. 07:44
Hiába kommunista diktatúra, Kínában az utóbbi három évtizedben bizonyos politikai játékszabályok betartásának és az idők szavának köszönhetően egyre puhult, egyre rugalmasabbá, és egyre kiszámíthatóbbá vált a hatalom. Hszi Csin-ping államelnök és pártfőtitkár azonban a jelek szerint inkább a régi idők szavára hallgat, és egyesével rúgja fel a stabilitásért felelős játékszabályokat. Ráadásul nemcsak otthon, hanem globálisan is meg akarja erősíteni hatalmát, ami már csak azért is fontos részlet, mert a magyar kormány látványosan kokettál a keményedő hangvételű Pekinggel.

Van ez a joviális megjelenésű, az internetes folklórban csak Micimackónak (a kedvesebb verzióban Hszi papának) nevezett figura, aki nyilvános megszólalásaiban mindig a világbékéről, a fejlődésről és az együttműködésről beszél; ám Peking központjában lévő, a külvilágtól elzárt saját kis birodalmában egy ördögi terven mesterkedik: riválisait egyenként levadászva, hatalmát fokozatosan növelve azt akarja elérni, hogy az legyen a világban, amit ő mond. 

Ez nem valami bárgyú Bond-film szinopszisa, hanem a nagypolitikai valóságnak egy eléggé leegyszerűsített, ám a lényegi pontokat illetően helytálló összefoglalása.

Hszi Csin-ping, Kína államfője és pártfőtitkára öles léptekkel halad a teljhatalom felé, és ennek legújabb jeleként a hét elején bejelentették, hogy az államfői ciklusokra vonatkozó korlátokat is eltörölné: 1982 óta csak két ötéves ciklust tölthet ki a kínai állam vezetője; Hszi úgy tűnik, ennél tovább maradna. 

Cikluskorlátok nélküli hatalom legutóbb pedig a világtörténelem egyik legvéresebb kezű diktátora, Mao Ce-tung kínai regnálása idején volt Kínában. Ezért sokan azt hangoztatják, hogy Hszi lassan visszatereli Kínát a régi sötét idők személyi kultuszra épülő diktatúrája felé. A nyugati sajtó már azt találgatja, hogy ezek szerint haláláig hatalmon akar-e maradni a most 64 éves vezető.

Támogatói szerint a hatalom központosításához az ország fejlődését biztosítandó reformokra van szükség, szakértők szerint Hszi Kína világpolitikai pozícióját akarja bebetonozni saját maga bebetonozásával. Ugyanakkor sokan úgy vélik, hogy ezzel maga és Kína alatt vágja a fát: a 21. században már nem működtethető egy ilyen ódivatú diktatúra, ráadásul a világ sem szívesen fogadna el globális vezetőnek egy ilyen országot. Ez utóbbi kapcsán pedig Magyarország számára is érdekes, hogy mi folyik Pekingben, hiszen a jelenlegi kormány feltűnően próbál gazsulálni Kínának.

Csoportos diktatúrából személyi kultusz?

Hszi lépése azért érdekes, mert a Mao utáni kínai kommunista diktatúra stabilitásának egyik legfőbb elemét akarja lebontani. Az 1980-as évek óta alapvetően két dolognak köszönhetően tudott stabil maradni a kommunista párt hatalma: a töretlen gazdasági fejlődés, illetve amiatt, hogy a párton belüli hatalmi harcokat rendezett, szabályozott keretek közé szorították. A kettő pedig összefügg: ha nem lett volna politikailag stabil, szakpolitikai kérdésekben pedig rugalmas a párt, a gazdasági fejlődés sem tudott volna ilyen kitartó maradni.

Míg Mao Ce-tung hatalma idején (1948-1976) Kínában néhány évente menetrendszerűen lezajlott egy erőszakos politikai tisztogatóhullám, addig azóta csak egyszer, 1989-ben, a Tienanmen téri diáktüntetések idején remegett meg a rendszer. Ez pedig elsősorban annak köszönhető, hogy a mai Kína valódi megalapozója, a Maót követő Teng Hsziao-ping bábáskodása mellett

a párton belül kialakult valamiféle belső „fékek és ellensúlyok” rendszere, amelynek köszönhetően az utóbbi három évtizedben a politikai vitákat nem utcai gyilkolászások útján rendezik.

Ezen fékek és ellensúlyok egyike a kétciklusos korlát is. 

Putyin is diktátorabb

Hogy a személyi és intézményi diktatúrák közti különbség mit jelent a gyakorlatban, azt Milan Svonik, a Yale Egyetem kutatója tökéletes összefoglalta: ha Putyin holnap szívinfarktust kap, senki sem tudja, mi történik majd Oroszországban; ha a kínai elnök hirtelen meghalna, egészen eddig tudni lehetett, hogy rendezett, ismert szabályokat követő utódlási folyamat következne.

Ez a belső rendezettség biztosította, hogy a Kínai Kommunista Párt (KKP) ne falja fel önmagát, és belső feszültségei ne vezessenek káoszhoz és összeomláshoz; hogy a korábbi évek válságai helyett valamiféle stabilitás és kiszámíthatóság jellemezze a politikai viszonyokat, ennek köszönhetően pedig az ország és a pártelit tudjon szépen gazdagodni. Ahogy pedig Kína gyarapodott, úgy vált egyre összetettebbé a vezetése, és úgy váltotta fel fokozatosan a korábbi személyalapú diktatúrát a párton belüli csoportos, konszenzusos kormányzás. Kína persze végig egy elnyomó egypártrendszer volt, de a politikának mégis megvoltak a világos szabályai, amelyek egyre puhultak. Egészen Hszi Csin-ping kibontakozásáig.

Amint azt korábbi cikkünkben is írtuk, Hszi az utóbbi években látványosan magához ragadta a hatalmat, ami a tavalyi pártkongresszuson csúcsosodott ki: a legfontosabb posztokat saját embereivel töltötte fel, ellenfeleit korrupcióellenes harcnak álcázott politikai tisztogatókampánya során eltakarította. Ezzel pedig jó néhányat lebontott a párt stabilitását biztosító írott, és íratlan szabályok közül.

Reformista diktátor?

Hszi és támogatói viszont jellemzően azt hangoztatják ezzel szemben, hogy Kína előtt napjainkban merőben új kihívások állnak, ezeket a gazdasági és külpolitikai kihívásokat viszont csak erős vezetéssel lehet leküzdeni.

Hszi hatalmát az ország érdekében kell megerősíteni, hogy könnyebben keresztül tudja vinni a párton az egyes erős hatalmi csoportok érdekeit sértő, és emiatt az utóbbi években igencsak akadozó gazdasági reformokat.

(A dolog iróniája, hogy a reformok a gazdasági viszonyok liberálisabbá tételét céloznák, miközben a reformokhoz szükségesnek tartott hatalmi változások pont hogy a politikai liberalizmus leghalványabb jeleinek felszámolására irányulnak.)

Ami az elnöki cikluskorlátok eltörlését külön érdekessé teszi, hogy a valódi politikai hatalom Kínában nem az államé, hanem a párté: bár ez sosem volt kérdés, az utóbbi években a KKP még hangsúlyosabban gyűri maga alá az államapparátust, a legfontosabb döntések pedig nem a kormányban születnek, hanem a párt különböző szerveiben. Emiatt pedig a valós hatalom sem elsősorban az elnöki vagy a miniszterelnöki posztokhoz kötődik, hanem a párton belüli címekhez - a kormányzati tisztségek végső soron csak a párton belüli hatalmi pozíciók leképeződései. Magyarul Hszinek nem is feltétlenül kellene az elnöki tisztség ahhoz, hogy a belső reformokat átvigye, elég lenne hozzá a pártfőtitkárság.

Matura Tamás Kína-kutató, a Corvinus Egyetem oktatója szerint a lépések mögötti fő motiváció az lehet, hogy

Hszi meg akarja ragadni a jelenlegi történelmi helyzetet, amely az USA visszaszorulásából fakad, és még saját vezetése alatt igazi nagyhatalommá szeretné tenni Kínát, ehhez azonban nem elég a hátralévő öt év. Kína növekvő nemzetközi szerepvállalása ugyanakkor a korábbiakhoz képest felértékeli az államfői pozíciót, hiszen pártfőtitkárként nem jutna szóhoz a nemzetközi fórumokon, az ENSZ-ben, stb., mert a nemzetközi kapcsolatokban és diplomáciában az állam- és kormányfőké a főszerep. Tehát míg Tengnek soha nem volt szüksége az elnöki posztra, addig a globális Kínát vezető Hszinek már igen.

Hszi külpolitikai ambícióit maga sem különösen titkolja, sőt: a tavalyi pártkongresszsuson, amely egyébként hatalmi bázisának jelentős megerősítéséről szólt, a világ vezetésére is egészen nyíltan bejelentkezett:  közölte, hogy Kínának központi szerepet kell játszania a világban, és más országok számára is modellként szolgál majd a kínai politikai és gazdasági fejlődési modell.

Matura elmonda, hogy „egyes vélemények szerint Hszi harmadik ciklusa rövid- és középtávon megerősítheti a kínai államot, hiszen az általa megkezdett nemzetközi törekvések (elsősorban a korábban Új selyemútnak indult, ma Egy öv, egy út nevet viselő projekt, illetve az Ázsiai Infrastruktúra-beruházási Bank) folytatódhatnak, sőt még erősebb központi támogatást kaphatnak és hosszabb távra tervezhetnek előre. Hasonlóképpen a kínai gazdasági átalakulás utóbbi időben megrekedt reformjait is megkezdhetné végre Hszi, amelyeket szintén megszakítás nélkül fejezhetne be harmadik ciklusában. Feltéve persze, hogy valóban ilyen nemes, államférfiúi célok hajtják.”

Vannak feszültségek

Mindazonáltal még ha igaz is, hogy a nemzet sorsáért való őszinte aggódás hajtja Hszit, a hatalom magához ragadása akkor sem biztos, hogy kifejezetten bölcs lépésnek bizonyul majd. Már csak azért is, mert hiába erősítette meg pártbéli hatalmát az utóbbi időben, a kínai hatalmi viszonyok azért valamivel bonyolultabbak, mint a felszínen tűnik.

Matura Tamás szerint amennyiben Hszi valóban korlátlan ideig hatalmon maradna, a már így is számottevő belső ellenfelei számára eltűnne az a politikai rendszert eddig stabilizáló és kiszámíthatóvá tevő remény, hogy két ciklusát követően majd fordulhat a kocka.

Ez pedig elkeseredett politikai ellenállást válthat ki a párton belül és a társadalom szélesebb rétegeiben is, ami ördögi körként még erősebb elnyomást hozhat magával.

Már a minapi puszta bejelentés hatására is olyan erős reakciók jelentek meg a kínai interneten, hogy a cenzorok igen hamar letiltottak minden, a témába vágó kommentet – mondta a Kína-kutató.

Jellemző az állapotokra, hogy az utóbbi napokban még az N betűt is betiltották a kínai interneten, bár pontosan nem tudni, hogy miért féltek a cenzorok ettől az elsőre nem kifejezetten veszélyesnek látszó kifejezéstől. De biztonság kedvéért tilos Hszi-t Mao Ce-tungozni, és a személyi kultusz és szégyen szavakat is kiradírozták a közösségi médiáról. Ez pedig csak a felszín: Kína Hszi hatalomra jutása óta minden téren bekeményített: a kisebbségi, emberi jogi és politikai aktivizmus írmagját is irtják, a lakosság kontrollálása érdekében egészen disztópikus technológiai megoldásokat vetnek be.

Matura szerint a belső politikai feszültségek levezetését szolgáló szelep, azaz a vezetőségváltás megszüntetése előbb-utóbb repedésekhez fog vezetni a párton belül. Kína gazdasági és társadalmi fejlődéséhez is jelentősen hozzájárult az elmúlt évtizedekben a kiszámítható és stabil hatalomváltások rendszere, így e téren is negatív változásokat hozna hosszabb távon az egyszemélyi uralom visszatérése – vélekedett a Kína-kutató.

Emellett Hszi végső soron saját fő céljának, Kína világhatalmi szerepének is árthat azzal, hogy megpróbálja visszafordítani az idő kerekét, már ami a politikai kultúrát illeti. A pártfőfitkár tavalyi nagyívű kongresszusi programbeszéde egy olyan új korszak nyitányát is jelentette, amelyben a Nyugat számára Kína immáron nem csak gazdasági és katonai kihívást jelentene, hanem ideológiai, világnézeti és társadalomszervezési alternatívaként is fellép majd. Ehhez képest az alkotmánymódosítás, és az egyszemélyi uralom esetleges visszatérése Kínában nagy lehetőséget jelentene a Nyugat számára saját puha hatalmának megerősítésére és a kínai modell megkérdőjelezésére – mondta Matura Tamás.

Szembemegy a történelemmel, vagy új történelmet csinál?

Hszi hataloméhségét a nyugati sajtó szinte egybehangzóan a történelem félreértéseként értelmezi, és a kínai egypártrendszer bukására vonatkozó, hosszú ideje élő jóslatokkal kapcsolja össze. Azaz nagyjából azt mondják, hogy a 21. században az egyszemélyi, tekintélyelvű diktatúra egyszerűen járhatatlan út, és azzal, hogy Hszi megpróbál visszatérni Mao idejének hatalmi eszközeihez, valójában pont azokat az intézményeket sorvasztja el, amelyek a sajátos kínai diktatúrát sikeressé tették. 

Viszont úgy tűnik, hogy Hszi saját értelmezése szerint nem félreérti, hanem maga írja az új történelmet.

A kínai kommunista diktatúra már évtizedek óta cáfolja a nyugati politikai kultúra számos alapvetését: a pluralitás teljes hiánya mellett is stabil és dinamikus tudott maradni az ország, és eddig sem a nyugatias életmódot folytató középosztály, sem az ország gazdagodása ellenére leszakadt alsóbb rétegek nem lázadtak fel a párt ellen.

A magyar kormány láthatóan az utóbbi narratívában hisz, legalábbis ezt jelzi, hogy Magyarország még Brüsszelben, akár a németek és a többi uniós ország ellenében is hajlamos támogatni a kínai külpolitikai törekvéseket egy kis alamizsna reményében; amivel pedig nincs is egyedül az EU-ban.

Ugyanakkor ha Hszi valóban tovább megy a maói úton, és Kína valóban egy ódivatú diktátor vezetésével próbál majd meg globális hatalmi tényezővé válni, az az unió és az egész nyugati világ számára súlyos kérdéseket vet fel arról, hogy mégis hogyan viszonyuljanak Pekinghez. Hiszen legalábbis problémásnak tűnik egy olyan globális hatalommal együttműködni, amely nemcsak hogy tagadja a nyugati politikai-gazdasági eszméket, hanem egyre inkább azok alternatívájaként, és ebből fakadóan riválisaként állítja be saját magát. (Persze e tekintetben azért vannak közös retorikai szólamok a pekingi és a budapesti vezetés szövegében, hiszen a Fidesz is szereti temetni a nyugati eszméket; ám ahogy korábban bemutattuk, Kínára tenni nem feltétlenül jó ötlet.)

Mindemellett sokak szerint hamis a kínai stabilitás képe, és a felszín alatt sokkal komolyabb feszültségek forronganak, mint az az erősen szűrt hírekből kiderül. Ahogy azt is elképzelhetetlennek tartják, hogy az a fajta cenzúra és elnyomás évtizedes távlatban fenntartható legyen egy gazdagodó, technológiailag fejlődő és ilyen népes országban. Ez utóbbi kapcsán pedig egy második paradoxont is rejt a kínai rendszer jellegével kapcsolatban: a gazdagodásnak és technológiai fejlődésnek alapvető feltétele a (szellemi, politikai, gazdasági) szabadság, amit Kínában manapság egyre szűkösebben mérnek.

Hszi látszólag úgy akarja felkészíteni az országát a 21. századra és a világvezető szerepre, hogy közben egy ősi hatalomgyakorlási módszerhez próbál visszanyúlni. Bár Kína az utóbbi három-négy évtizedben már számos nyugati alapvetést meghazudtolt, ha ez is sikerülne, az végképp átírna mindent, amit a politikáról és a fejlődésről tudunk.