Románok vagyunk, itt örökké urak maradunk
További Külföld cikkek
- Elhárult az utolsó akadály, megszavazták az Európai Bizottságot
- Ursula von der Leyen: Oroszország bármire képes, hogy megállítsa az országok európai integrációját
- A DK EP-képviselői nemmel szavaznak az új Európai Bizottságra
- Vizsgálhatják a TikTok romániai elnökválasztásban játszott szerepét
- Irán is reagált az Izrael és a Hezbollah között létrejött tűzszünetre
Nagyjából egyedül vagyunk most magyarok a gyulafehérvári utcán, ahol amúgy hömpölyög az ünneplő tömeg. Román zászlós konvojban megyünk, egyébként is minden kék-sárga-piros, 40 lejnél nem több a nemzeti színű cowboy-kalap. Kolozsváron figyelmeztettek, hogy óvatosan azért a magyar rendszámú kocsival, egy-két hülye mindenhol lehet, még az Erdély száz évvel ezelőtti megszerzését ünneplő románok között is, de aztán ez nem is volt kérdés, mert a városba úgysem lehet bemenni: a rendőrök alkalmi parkolókba terelnek, ahonnan kokárdás, népviseletes emberekkel teli buszok visznek be az ünnepségekhez.
Százezer embert vártak a dél-erdélyi városba, ami ilyenkor legalább egy napra Románia szakrális fővárosa. Itt nyilvánították ki 1918. december elsején az erdélyi románok a Román Királysággal való egyesülést. A később Trianonban nagyhatalmilag szentesített esemény nekünk Erdély és környező részei elvesztését, másfél millió magyar román fennhatóság alá kerülését jelentette, Romániának azonban Nagy-Románia álmának beteljesülését, amikor az ország területe több mint kétszeresére, népessége háromszorosára duzzadt.
Hogy a „nemzeti egység” gondolata, a románság örök küzdelemként bemutatott egyesítése hogyan lett később, főleg Ceaușescu alatt a román történelem fixa ideája, és hogy milyen mítoszok rakódtak rá az egész gyulafehérvári komplexumra, érintettük már. A lényeg, hogy
ez itt ilyenkor Románia szívcsakrája, csak ők nem táltosszerben és párducmintás kacagányban utaznak, hanem dákoromán cuccokban és századfordulós pásztorjelmezben, kiegészítő babgulyással.
Miközben a busz tekintélyes része rákezd a „Trăiască, trăiască, şi-nflorească, Moldova, Ardealul şi Ţara Românească!” rigmusra (Éljen és virágozzék Erdély, Moldva és Havasalföld! – ez románul jól hangzik, kicsit úgy mondják, mint a „csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne halljá”-t), még heherészünk egy kicsit, hogy úgy látszik, velünk fogják eljátszani a magyarok kiverését, de látszik már, hogy nem ma fog életre kelni Avram Iancu szelleme.
Ez itt egy chilles, az éjjeli mínusz tíz után szép napfényes, fiesztaszerű össznépi lézengés egy jó nagy területen a régi, Habsburg-építésű csillagerőd környékén, és kifejezetten családias a hangulat. A rendszerváltás óta ez a legfontosabb román nemzeti ünnep, az idei, centenáriumi évet pedig óriási készülődés előzte meg. Igaz, mindenki panaszkodik, hogy ezt sem sikerült normálisan megszervezni, különben is át van politizálva az egész, meg hogy Romániában nem is lehet rendes nemzeti emlékezetről beszélni, csak a történelmi mítoszokat mantrázzák.
Mivel ez Magyarországon sincs nagyon máshogy, nem is kételkednék, de igazából nem annyira egysíkú már a román történettudomány, mint volt. Az azért kétségtelen, hogy a régi nemzeti romantikus vonal a meghatározó ma is. Gyulafehérvár kapcsán ezt szemlélteti a Román Tudományos Akadémia elnöke, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem rektorának a vonatkozó cikke, melyben Ioan-Aurel Pop azt írja, hogy az 1918-as egyesülés a „történelem bosszúja” (értsd: a magyarokon), a „Nagy Egyesülés” nemzeti elbeszélését megkérdőjelezni pedig káros és románellenes, és persze külföldi sugallatra történik.
Ehhez képest teljesen más hangon szól az a Lucian Boia, aki európai szemléletű történészként tudatosan kérdőjelezi meg a nagy román nemzeti mítoszokat. Legújabb könyvében többek között azt írja, hogy az új határok kijelölése mindig Magyarország rovására történt, és hogy „Magyarország elveszített mindent, ami elveszíthetett – sőt még annál is többet”. Ez nálunk evidencia, a románoknál azonban közel van a tabudöntögetéshez.
Az egyik román alapmítosz éppen a most ünnepelt nemzeti egységről szól. Az alkotmány szerint Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam, a történelmet pedig például a gyulafehérvári múzeum is úgy ábrázolja a tablókon, mintha az mindig is Nagy-Románia létrejötte felé haladt volna: X. századba visszavetített térképek az 1918 utáni, sőt, a Tiszáig tartó román államalakulatról; kétséges hitelességű statisztikák arról, hogy a középkorban minden erdélyi megyében román többség volt; felirat Hunyadi János dák nemzetiségéről – ő itt van eltemetve is Gyulafehérváron, a sírján most friss a román trikolor. A kiállítás legújabb, az ünnepi alkalomból felavatott termében a magyar békedelegáció tagjainak képe, amint lehajtott fővel távoznak a Nagy-Trianon kastélyból.
A kritikusok szerint azonban bármennyit is beszélnek róla, Gyulafehérvár egy évszázad alatt sem hozta el a valódi társadalmi-nemzeti egységet a románoknak. Lehetne példálózni a permanens belpolitikai krízissel, a korrupciós leszámolásokkal, az elmúlt hónapokban egymás után hullajtott miniszterelnökökkel, a titkosszolgálatok szövevényes hálózataival, az egész közéletet mérgező ügynökparanoiával, de ez kicsit úgy hangozna, mintha mi most bezzeg Budapesteznénk, pedig erre igazán semmi okunk.
De az aktuálpolitikán túllépve, legalább ekkora probléma a mélyebb társadalmi válság, az óriási kivándorlás, az 5 milliós emberveszteség a rendszerváltás óta, nem beszélve az ország területi szétszakadásáról. Bukarest egy metropolisz-sziget a sokkal fejletlenebb vidék tengerében, a nyugatosabb Erdély pedig mintha csak távolodna Románia többi részétől. És akkor még nem beszéltünk a nemzeti kisebbségekről, akik közül mára szinte csak a magyarok maradtak – a németek 800 éves jelenlét után tűntek el történelmileg egy pillanat alatt, betölthetetlen polgári űrt hagyva maguk után.
Gyulafehérvár Trianon előtt is fontos városa volt az akkor még zömében falusi románságnak. A hetvenes években erősen átépítették, így Vitéz Mihály egykori székhelye – a román fejedelem 1600-as rövid uralkodását most az egyesült Románia első megvalósulásának tekintik – ma nagyrészt szocialista város képét mutatja. A belváros közepén azonban ott áll az impozáns ortodox katedrális, a bejáratnál Ferdinánd román király és a királyné szobrával, közvetlenül mellette pedig a Szent Mihály-székesegyház: magyar hívek már nem sokan lehetnek, a városban már elhanyagolható a magyarok aránya, de ez az egész erdélyi katolikus egyház központja, amit magyar állami pénzből újítottak fel nemrég.
Erdély elszakításának, avagy a nagy román egyesülésnek az évfordulója minden évben kínszenvedés az erdélyi magyar politikusoknak. A törvény szerint ilyenkor román trikolorban kellene koszorúzniuk, ami többnyire megpróbálnak valahogy elkerülni, ezt pedig a román többség érzi a részükről nemzeti hűtlenségnek. Most a centenárium előtt Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nyilatkozta, hogy
nem fogunk tudni együtt ünnepelni a románokkal, mert nincs mit ünnepelnünk azon, hogy többségből kisebbség lettünk anélkül, hogy bárki megkérdezett volna minket.
Az ünnep hetén aztán Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi szenátor mondott beszédet a parlamentben, szintén azt hangsúlyozva, hogy a magyarságnak, bár a kölcsönös tisztelet fontos, nincs mit ünnepelnie december 1-én. Ehhez egy dualizmuskori román püspöknek anno a magyar parlamentben mondott beszédét idézte, aki akkor a románok március 15-höz való ambivalens viszonyát fejezte ki hasonlóképpen: a kisebbség lojális, de nem ünnepel.
A civilben történész Novák szerint ennél most sem várható el több a magyarságtól, sőt, mint az Indexnek mondta, Romániának szerinte jobb lett volna inkább más nemzeti ünnepet választania 1989 után, például a forradalom napját, december 21-et. Az RMDSZ ezzel együtt intenzíven foglalkozott idén a centenáriummal. Csináltak egy dokumentumfilm-sorozatot és egy honlapot 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában címmel – ez egy magyar ellennarratívát próbál teremteni, a magyar teljesítményekre helyezve a hangsúlyt, arra, hogy a magyar kisebbség milyen sokat tett Romániáért. Erre a kormányzati Bethlen Gábor Alapítvány 300 millió forintot adott, vagyis az RMDSZ magyar állami pénzből emlékezik meg Erdély elvesztéséről.
Közben a pártszerűen nem túl jelentős román szélsőjobb szokás szerint idén is elment Székelyföldre megmutatni magát. Ezúttal a sepsiszentgyörgyi színházban kifogásolták román népviseletben, hogy ott Székely Csaba drámáját („Nem kimondottan 1918”) mutatják be, az ugyanis szerintük „megszentségteleníti a román történelmet a románok hazájában”. A rádióban közben arról mondanak kamuhíreket, hogy Soros pénzéből Budapesten gyülekeznek a Nyugaton dolgozó románok, hogy az ünnepet kormányellenes tüntetésekkel rontsák el.
De egyáltalán nem csak a magyarok a téma ilyenkor a román oldalon. A gyulafehérvári ünnepségeken sorjázó történelmi zászlók között feltűnően sok például a bivalyos. Ez többek között Moldva címerállata, a zászlók pedig a posztszovjet Moldova románságát hivatottak reprezentálni – Erdélyhez hasonlóan Besszarábia is az I. világháború után került az oroszoktól Romániához, hogy aztán a II. világháborúban megint elveszítsék azt.
„Csütörtökön indultunk különbusszal Chișinăuból. Úgy vártuk ezt a napot, mint a csodát”
– mondja egy kissé elérzékenyült bajszos férfi, akivel szóba elegyedünk. Ráér, éppen arra vár, hogy bejusson a terembe, ahol száz évvel ezelőtt „megszületett Nagy-Románia”.
„Az elmúlt években felerősödött Romániában a Moldáviával való egyesülés hangoztatása, aminek ugyan a politikai realitása egyelőre nem túl nagy, de sokan remélték a kérdés valamiféle rendezését a centenáriumtól” – magyarázza Zahorán Csaba. Ő az MTA Trianon 100 kutatócsoportjának a tagja, egyébként meg legalább tíz éve jár december elsejei ünnepségekre Romániába. Most éppen egy fejek felett hordozott méretes dák farkasfejű kígyót mutogat nekünk, miközben népviseletbe öltözött gyerekek hujjogatnak – ritmusra egészen, mint a magyar csujogatások. Utánuk első világháborús román katonai egyenruhás alakulat közeledik, nyomukban a rézfúvósok.
„A román nemzeti ünnepeken mindig nagyon fontos a militáris erő” – meséli Csaba, ahogy a román nehéztüzérség készülődését nézzük a Habsburg erőd bástyáin. A délutáni katonai bemutató a Brassóban gyártott francia Puma helikopterekkel és a használt amerikai F-16-osokkal idén is az egyik csúcspont, igaz, a fő hírekbe az kerül be, hogy az ünnepségekre érkező Klaus Iohannis előtt összecsuklott a díszsorfalat álló román elitegység egyik tisztje. Az elnökön kívül itt van a román ortodox egyház feje, Dániel pátriárka is, aki a monstre egyesülés emlékművét avatja fel. Igaz, a 22 méteres, egymásba hajló kereszteket nem hivatalosan csak Facebook-szobornak hívják, mert többeket inkább Zuckerberg logójára emlékezteti, a román egységre kevésbé.
Mi még micsezünk egyet indulás előtt (figyelem, közszolgálat: elég lesz micsből három is, az öt ostoba ötlet volt, önök legyenek mérsékeltek), aztán megpróbálunk a tömeg előtt menekülőutat találni a parkolóhoz. Útközben halljuk a felvonulókat, ahogy fújják a régi román nótát, ami nekik az összetartozás, az elnyomottak felemelkedésének himnusza, magyar fülnek a szimbolikus térfoglalás rituális megerősítése:
Örökké mi vagyunk itt az urak.