Alfréd
-7 °C
2 °C

Távozott a Fehér Házból az utolsó felnőtt is

063 1082034050
2018.12.22. 11:54 Módosítva: 2018-12-22 14:58:07

Alapvetően semmi különös nincs abban, ha egy amerikai elnök a nem kis részben az ő teljesítményét is értékelő félidős választás után átalakítja a kabinetjét; megszabadul pár kompromittálódott miniszteréről, a következő elnökválasztásig szükséges politikai korrekció útjában álló figuráktól, és szorosabbra zárja a sorokat.

Donald Trump leginkább ez utóbbi szempont szerint takarított: eltávolított egy sor olyan minisztert, aki valamilyen szempontból visszahúzó faktornak tartott. A választás másnapján repült Jeff Sessions igazságügy-miniszter, aki nem volt hajlandó leállítani a Trump számára egyre fenyegetőbb Mueller-nyomozást, kirúgta John Kelly kabinetfőnököt, aki teljesen elidegenedett tőle, csütörtökön pedig

megtörtént a Trump-kabinet eddigi legnagyobb súlyú személyi változása: lemondott James Mattis hadügyminiszter.

Méghozzá felrúgva az ilyenkor szokásos udvariaskodást, és a minisztérium fejléces levélpapírján udvariasan, de határozottan leszögezte, hogy egy sor kérdésben – szövetségi politikában, az Egyesült Államokkal szemben ellenséges országokkal szembeni határozottságban – nem értett egyet az elnökkel.

És bár a levélben nem szerepelt, de nyilvánvaló volt, hogy Mattis lemondásának - mely február 28-án lép életbe - közvetlen kiváltó oka a Trump által gyors egymásutánban ledobott külpolitikai bomba volt:a Szíriában, illetve az Afganisztánban állomásozó amerikai csapatok kivonásának bejelentése.

Bár Trump kormányzásával kapcsolatban igen óvatosan kell bánni a szuperlatívuszokkal, de most talán nem túlzás, hogy a Mattis távozásával betetőzött stratégiai irányváltásra az elemzők, a szövetségesek és a külpolitikai döntéshozók is olyan kétségbeesve reagáltak, mintha az apokalipszis négy lovasa vágtatott volna végig a horizonton.

A NATO-szövetségesek elkötelezett atlantistaként és a stabilitáson alapuló külpolitika értőjeként méltatták Mattist (azaz pont a transzatlanti együttműködés fellazulását, és egy minden eddiginél hektikusabb Közel-Keletet vizionálnak), az Egyesült Királyság volt bejrúti nagykövete pedig akár a Trónok Harcából is idézhetett volna:

a viharfelhők egyre sötétebbek.

De mire fel az apokalipszisvárás?

Magyarországról a helyzet nem tűnik olyan súlyosnak, elvégre Trump eddig kevesebb, mint két év alatt már 52 magasrangú tisztviselőjétől szabadult meg, miért lenne pont Mattis olyan különleges, és miért nem inkább az egy sor kulcsfontosságú Trump ellen irányuló nyomozást ellenőrző Sessions vagy az elnök utáni második legfontosabb ember, John Kelly távozása miatt tört ki az általános szörnyülködés?

Mattis távozásának jelentőségét két tényező alapján lehet megérteni: egyfelől az általa irányított hadügyminisztérium jelentőségéből, másfelől Mattis karakteréből.

Az amerikai hadügyminisztérium messze a legnagyobb minisztérium, 732 ezer civil és 2,15 millió katonai alkalmazottal. És mivel az Egyesült Államok biztonságpolitikai érdekeltségei az egész világra kiterjednek, ezért a hadsereg irányítója nem egyszerű adminisztrátor, hanem komoly diplomáciai tevékenységet is kifejt – különösen ha olyan regionális konfliktusokról van szó, amelyekben Amerika, vagy valamelyik szövetségese is érintett (azaz lényegében a világ összes konfliktusában).

A Pentagon diplomáciai súlya különösképp megnőtt Trump alatt, mivel 2017-ben gyorsan eljelentéktelenedett a külügyminisztérium, a diplomáciában járatlan Rex Tillerson tárcájának költségvetését megnyirbálták, hónapokig maradtak betöltetlenül fontos vezetői pozíciók. Azaz

a hadügyminisztérium lett az amerikai külpolitika csúcsszerve.

A minisztérium leköszönt vezetője, James "Veszett Kutya" Mattis ráadásul nem akárki.

A nyugalmazott tengerészgyalogos vezérezredest korunk legnagyobb katonai vezetőjének tartják, aki évek óta híres volt arról, hogy nem csak a szűk katonai szempontok lebegnek a szeme előtt, tisztában van azzal, milyen komplex módon lehet csak sikereket elérni a XXI. század aszimmetrikus konfliktusaiban. Sokszor szokták idézni például azt a kardcsörtető civil politikusoknak címzett figyelmeztetését, miszerint:

minden egyes dollárt, amit elvonnak a diplomáciától, azonnal oda is adhatják nekem, hogy lőszert vásároljak rajta.

Mattis két másik volt tábornokkal, H. R. McMaster volt nemzetbiztonsági tanácsadóval, és a pár hete menesztett John Kellyvel együtt alkotta a Fehér Ház "tábornoki triumvirátusát", akitől a republikánus pártelit 2017-ben azt remélte, hogy visszanyesegetik az egyenruhát közismerten nagy tiszteletben tartó Trump excentrikusabb húzásait. Ez az elvárás végül is nagyon korlátozottan valósult meg, McMaster és különösen Kelly eszköztelennek bizonyult. Mattis azonban több ügyben is sikerrel szállt szembe az elnökkel. Pontosabban nem is olyan ellenállásról van szó, mint amilyet a híres-hírhedt "belső ellenállás"-ról szóló névtelen levél romantikusan vizionált, hanem arról, hogy a meredekebb döntések vadhajtásait a végrehajtás során lenyesegette, és tompította a hajmeresztő kijelentések élét.

Így például Mattis vette rá Trumpot, hogy erősítse meg a NATO-val szembeni kötelezettségvállalásait, és Észtországtól Romániáig többször is végigturnézta az oroszok által veszélyeztetettebb tagállamokat. A Pentagon fúrta meg azt a Steve Bannon és a volt blackwateres Eric Prince által támogatott javaslatot, ami magánhadseregekkel oldotta volna meg az afganisztáni katonai feladatokat.

Amikor Trump a Hondurasból induló menekültkaraván "inváziója" miatt 10-15 ezer katonát akart a mexikói határra vezényelni, és a kőhajigálók ellen kiadta volna a tűzparancsot, akkor Mattis ezt a mozgósítást 6000 ezer, logisztikai feladatokkal megbízott katonára mérsékelte, és azzal nyugtatta meg a határsértők elleni sortüzek miatt aggódó nyilvánosságot, hogy

az Isten szerelmére, a katonáknak még fegyverük sincs. Ne aggódjanak!

Miközben Mattis 2013-ban azért távozott a Közel-Keletért is felelős amerikai főparancsnokság, a Central Command éléről, mivel az Obama-kormányzat szerint túlságosan kereste az Iránnal való konfliktus lehetőségét, miniszterként belátta, hogy az iráni atomalku egy szükséges rossz, ezért többször is kijelentette, hogy „nemzetbiztonsági érdek” szerződés fenntartása. Először akkor merült fel lemondása, amikor Trump véleménye ellenére – és új nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton hatására – az Egyesült Államok felmondta az atomalkut.

Személye azért is fontos, mivel az amerikai elnökök (és ez nem csak Trumpra igaz) lényegében tetszésük szerint alakíthatják a külpolitikát és indíthatnak háborúkat, és a Kongresszusnak igen korlátozottak az eszközei egyes döntések visszafogására, sokszor csak messze lemaradva követi az eseményeket. Ezért egy kompetens ember a hadügyminisztériumban tényleg élet-halál kérdése; Mattis távozásával - bár utódjáról még csak találgatások sincsenek - ezért mindenki óriási külpolitikai káoszt vár 2019-re, és azt, hogy a zavarosban még nagyobb sikerrel fognak halászni.

Családtagok és tévé-kommentátorok Fehér Háza

Korábbi katonatársai távozása után 2018-ra Mattis maradt annak a Fehér Házon belüli hatalmi pólusnak az utolsó tagja, akiket a becézéseket imádó sajtó olyan nevekkel illetett, mint "a józanság trojkája", a "felnőttek tengelye", vagy "Bizottság Amerika Megmentésére". Miközben a Trump-kabinetben megalakulása idején egyfajta egyensúly volt a republikánus párt emberei, a katonai elit, a Wall Street-i pénzemberek, a nacionalisták és a Trump-család tagjai között, addig mára a Fehér Ház meghatározó tagjai

  • vagy Trump családtagjai (Ivanka Trump és férje, a rengeteg üggyel megbízott Jared Kushner),
  • vagy a Fox News Trumpot méltatásában élen járó munkatársai (mint John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó és Heather Nauert, az új ENSZ-nagykövet),
  • esetleg politikailag jelentéktelen, de Trump által felemelt republikánus képviselők (mint Mike Pompeo, aki egy kansasi szavazógépből lett két éven belül CIA-igazgató, majd külügyminiszter).

Az amerikai sajtóban nagyjából konszenzus uralkodik arról, hogy a Fehér Ház összetételében a politikai vagy szakmai kvalitások helyett az egyetlen, mindent kizáró szervezőelvvé a lojalitás vált, és egy miniszter csakis úgy őrizheti meg tárcáját, ha mindenben igazodik az elnökhöz, vagy legalábbis nézetkülönbségei nem válnak nyilvánossá – mint például Mattis különvéleménye a klímaváltozás fontosságáról és kritikája a környezetvédelmi kiadások lefaragásáról.

Vissza a gyökerekhez!

Az biztos, hogy Mattis távozása, karöltve Trump afganisztáni és szíriai csapatkivonásával hektikus 2019-es évet vetít előre. Az elnök leszámol a republikánus külpolitikával, és visszatér kampányígéreteihez, melynek középpontjában az áll, hogy az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia a bonyolult, költséges konfliktusokból, ahogy azt közvetlenül győzelmét követően megfogalmazta:

Véget kell vetni a beavatkozások és az utánuk maradó káosz pusztító körforgásának (...) abbahagyjuk a rohanást, hogy külföldi rezsimeket döntsünk meg, amelyekről semmit sem tudunk.

Az amerikai intervenciós politika kritikája nem éppen alaptalan (mérlegelése durván szétfeszítené a cikk kereteit), és Trump egy valós dilemmát tett kampánytémájává. Azonban annyi biztos: ha egyszer valahol megjelentek az amerikai katonák, akkor legalább olyan bonyolult és veszedelmes a kivonásuk, mint az állomásoztatásuk.

Ugyanis az Afganisztánhoz, Irakhoz vagy Szíriához hasonló régiók (de írhatnám Közép-Európát is) nem ismerik a hatalmi vákuumot; ha távoznak az amerikaiak, akkor helyükre azonnal mások nyomulnak be. Szíriában a kurdok így csapódhatnak az orosz-iráni tandemhez, Afganisztánban a kabuli kormányzat Kínához.

A 2009 és 2011 közti iraki kivonulás azt is megmutatta, hogy ha az amerikaiak kihátrálnak egy félbehagyott intervencióból, akkor ott olyan gyorsan elmérgesedik a helyzet, hogy éveken belül újra lehet kezdeni a katonai akciókat. És hiába reménykedik az USA abban, hogy Afganisztánban sikerül majd megegyezni azokkal a tálibokkal, akiket 17 évig próbáltak megsemmisíteni, ha közben az amúgy sem éppen a békés megoldásairól elhíresült iszlám szélsőséges frakció előre kalkulálhat az amerikaiak távozásával, és a csapatkivonás közeledtével elhatalmasodó kabuli pánikkal.

(Borítókép: James Mattis (középen), Dzsamál Hasogdzsi halála miatti tájékoztatón Washingtonban 2018. december 13-án. Fotó: Win Mcnamee / Getty Images Hungary)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!