A világrendről is szóltak az amazóniai erdőtüzek

Miközben a nyugati világ nagyobbik részét inkább a svéd klímaaktivista, Greta Thunberg beszéde hozta lázba a szeptember végi ENSZ-klímacsúcson, pár napra rá a világszervezet közgyűlésében egy kevésbé inspiráló, cserébe a két beszélő hatalmi pozíciója közti különbségek miatt gyakorlati hatásait tekintve nagyobb súlyú beszéd is elhangzott. Jair Bolsonaro szélsőjobboldali brazil elnök az amazóniai erdőtüzekkel kapcsolatos nemzetközi felháborodás kapcsán azzal vádolt „egyes, gyarmatosító szellemben viselkedő államokat”, hogy „megkérdőjelezik legszentebb kincsünket, szuverenitásunkat is”.

Ezzel Bolsonaro elsősorban Emmanuel Macron francia elnökre utalt, akivel augusztusban hosszas szópárbajba keveredett, miután Macron kétségbe vonta, hogy Brazília betartja-e nemzetközi környezetvédelmi kötelességeit, és azzal vádolta a klímaváltozás-szkeptikus Bolsonarót, hogy politikája hozzájárul az erdő szándékos pusztításához.

Hogy a szuverenitásvédelem terén a brazil elnök nincs egyedül, azt jelzi, hogy az ENSZ-közgyűlésen nem sokra rá felszólaló Donald Trump amerikai elnök is arról beszélt, hogy a „szuverén, független államoké a jövő”. Trump ezen elképzelése a Bolsonarót is körbeudvarló, hasonlóan szuverenitásrajongó Orbán Viktor magyar miniszterelnök támogatását is elnyerte. De Kína is hasonlóan vehemens védelmezője a szuverenitás sérthetetlenségének, más szóval annak az elvnek, hogy a külvilág ne szóljon bele abba, hogy mi folyik egy adott ország határain belül. 

Ugyanakkor ahogy az amazóniai erdőtüzek ismét rávilágítottak, a szuverenitás hiába a jelenlegi nemzetközi rend legalapvetőbb elve, gyakran nehezen fér meg korunk realitásaival. A német lignitbányászat, az észak-amerikai palaolaj-kitermelés, a kínai szénerőmű-építések és az indonéziai és amazóniai erdőtüzek hiába nemzeti ügyek, a gyorsuló klímaváltozás idején környezeti hatásuk az egész bolygót érinti.

Az amazóniai helyzet kapcsán Stephen Walt harvardi professzor, napjaink egyik meghatározó nemzetközi kapcsolatok szakértője gondolatkísérletként azt is felvetette, hogy nagyhatalmak a jövőben akár fegyveres erőt is hajlandóak lehetnek bevetni a klímaváltozás megfékezése érdekében. Ha erről egyelőre nincs is szó, a gazdasági-pénzügyi szankciók már a mostani brazíliai helyzet esetében is előkerültek, és látszólag relatíve sikeresek voltak. Az erdőtüzek (részben pont a nagy nemzetközi nyomás miatt, részben az esőzéseknek köszönhetően) mára alábbhagytak, ám a jelek szerint a jövőben Amazónia állapota és más, hasonló környezetvédelmi témák egyre gyakrabban lesznek nemzetközi politikai viszályok okozói.

Nem most kezdődött

Az Amazonas-medence feletti szuverenitás nem Bolsonaro hatalomra jutása, de még csak nem is a klímavédelem nyugati társadalmi támogatottságának közelmúltbeli felfutása miatt lett érzékeny kérdés. Évtizedek óta okoz feszültségeket, hogy míg a külvilág jellemzően a bolygó tüdejeként tekint rá (bár nem feltétlenül helyesen), addig a brazil társadalom és különösen a politikai elit egy jelentős része inkább egy hatalmas, kiaknázatlan erőforrást lát a területben.

Ez utóbbi félelmek legalább 1876 óta élnek, amikor egy brit „felfedező” kicsempészett egy adag kaucsukfamagot az országból. A britek a magokból később Délkelet-Ázsiában és Afrikában kaucsukültetvényeket hoztak létre, amivel megfojtották az addig a térség fejlődésének alapját adó (bár jelentős természeti károkkal és az őslakosok lemészárlásával járó) gumiipart. Ahogy az sem javította az önjelölt külföldi megváltók renoméját, amikor az 1920-as években Henry Ford amerikai autóipari mágnás az amazóniai esőerdőben akarta létrehozni álmai mintavárosát, amiből aztán hatalmas blamázs lett.

Amikor 1947-ben először felmerült, hogy az UNESCO égisze alatt hozzanak létre egy nemzetközi testületet az esőerdő tanulmányozására, a tervet a brazil nacionalisták elkaszálták, azt hangoztatva, hogy „az olaj a miénk”, Amazónia nem válhat más országok „gyarmati területévé”. Ez a fajta nacionalizmus lengte be az 1964 és 1985 közötti katonai diktatúra időszakát is. 1966-ban hirdették meg az „Amazonas-hadműveletet”, amelynek jelszava az volt: „elfoglaljuk, hogy ne veszítsük el”.

Az indokok között a gazdasági megfontolások mellett az is szerepelt, hogy miközben az Amazonas-medence Brazília területének több mint felét teszi ki, a területen gyakorlatilag nincs jelen a brazil állam, amit a katonai vezetés fenyegetésként fog fel. Ezt orvosolandó, ekkor kezdődtek meg a jelentősebb beruházások a területen: hét év alatt közel húszezer kilométernyi utat építettek, katonai bázisokkal szőtték be a területet, nagy erővel betört az esőerdőbe a bányaipar és a mezőgazdaság.

Vannak, akik tényleg el akarják venni

Amikor az 1970-es években elkezdtek lendületet kapni a nemzetközi környezetvédelmi törekvések, Brazília azzal érvelt, hogy a globális szennyezés túlnyomó részéért a gazdag államok felelősek, Amazónia érintetlenül hagyása pedig ellentmond a brazil nemzeti érdeknek és a „szuverén fejlődésnek”. (Ez a mai napig a gazdag és kevésbé gazdag országok közötti ellentétek alapja.)

Az erdőirtásból először az 1980-as évekre kerekedett nagyobb ügy: Nyugaton, különösen az Egyesült Államokban ekkortájt vált szélesebb körben ismert közéleti és politikai témává Amazónia természeti fontossága. A New York Times már 1988-ban cikkezett róla, hogy az esőerdők felégetése a mezőgazdasági terület (főleg a legelők) növeléséhez hozzájárul a globális felmelegedéshez, az erdőirtás politikai, gazdasági és nemzetközi jogi vetületeiről már az 1990-es évek elején is születtek tudományos munkák. (Az erdőégetések gazdasági hátteréről itt írtunk részletesen.) A nemzetközi felügyelet szükségességét azóta jó páran felvetették.

az erdők megőrzése érdekében külföldi szervezetek és magánemberek fogadhassák örökbe az amazóniai fákat. Mindez Brazíliában úgy csapódott le, hogy a Nyugat még mindig el akarja venni az országtól természeti erőforrásait.

Az ilyen epizódok is hozzájárultak, hogy Brazília demokratizálódása után hiába kaptak jóval nagyobb hangsúlyt a környezetvédelmi szempontok, a régi, nacionalista berögződések sem tűntek el teljesen. Sőt, bizonyos szinten a szocialista kormányok alatt is megmaradtak: a gyarmatosítók elleni retorikai harc a baloldalon is népszerű, bár a katonai megfontolások helyett a Latin-Amerika belügyeibe gyakran és jellemzően katasztrofális eredménnyel beavatkozó amerikai kormány és a globális nagyvállalatok ellen irányul.

A hadsereg heppje

Bő egy évtizede az esőerdő védelmét jobboldali elődjeinél jóval komolyabban vevő Luiz Inácio Lula da Silva baloldali elnök próbálta kizárni a külföldieket, különösen a „rossz” civil szervezeteket és „biológiai kalózokat” a térségből. Ahogy az akkori külügyminiszter fogalmazott, „Amazónia a miénk (...) Ez nemzeti szuverenitás kérdése.”

Bár Lula alatt az erdőirtás üteme drámaian csökkent (a 2004-es évi 2,8 millió hektárról 2012-re 460 ezer hektárra), a Greenpeace környezetvédő szervezet mégis azzal vádolta, hogy nem tesz eleget a tüzek megakadályozásáért, sőt államilag finanszírozza az esőerdőt pusztító farmereket. Nem sokkal később egy amazóniai vízerőmű terve mentén tört ki botrány, amelynek csúcspontján James Cameron hollywoodi filmrendező indiánokkal karöltve vonult fel tiltakozni. Más vádak arról szóltak, hogy a brazil kormány a gazdasági lobbicsoportok előtt meghajolva kiárusítja Amazóniát a bel- és külföldi agrárcégeknek. Az erdőtüzek kiterjedése 2012 után újra nőni kezdett, miután a baloldali Dilma Rousseff és a jobboldali Michel Temer kormánya alatt lazult a gyújtogatókkal szembeni szigor.

A régi idők elvei köszöntek vissza a 2012-ben, baloldali kormányzás alatt kiadott biztonságpolitikai programban is, amely kiemelt ügyként kezeli „Amazóniai védelmét”. Ám a területre leselkedő

A hadsereg hozzáállása tehát az 1960-as évek óta nagyjából nem változott. Ez a fegyveres erők kötelékében mélyen gyökerező szélsőjobboldali nézetek mellett annak is köszönhető, hogy az országra nem leselkednek igazán komoly veszélyek. A szomszédos országok nem tervezik megtámadni Brazíliát, és ma már a nyugati gyarmatosítóktól sem kell tartani; ez pedig a hadsereg presztízsét és költségvetési támogatását is erodálta. Ezt ellensúlyozandó, a katonák Amazónia fenyegetettségének mítoszával próbálják bizonyítani saját fontosságukat.

A bölcsőből jön

Jair Bolsonaro elnökké választásával az „elfoglaljuk, hogy megvédjük” doktrína kormánypolitikává vált. Bolsonaro politikai pályája előtt maga is a hadseregben szolgált, sőt kendőzetlenül méltatja az 1964-1985 közötti katonai diktatúrát, amely először próbálta megszállni a területet. Az sem mellékes, hogy bár támogatói elég vegyes és a klasszikus szélsőjobbnál jóval bonyolultabb csoportot alkotnak, kormányában tíz katonai vezető kapott helyet. De családi kötelék is fűzi a terület kiaknázásához: apja annak idején illegális amazóniai bányászatban utazott. Ahogy az elnök egy barátja, egy leszerelt tábornok fogalmazott: 

Amazónia ásványkincseit és biodiverzitását nemzetközi érdeklődés övezi. Amikor a külföldiek az indiánok és a környezet védelméről beszélnek, az csak ürügy a külső befolyásszerzés legitimálásához. Bolsonaro teljes mértékben így gondolja, ez a bölcsőből ered, a katonai akadémiáról.

Ennek fényében nem meglepő, hogy a brazil elnök nem hisz a környezetvédelmi szempontokat hangoztató kutatóknak, támogatja a terület mezőgazdasági hasznosítását, és kiszivárogtatott dokumentumok szerint a hadsereggel karöltve újabb jelentős infrastrukturális beruházásokat akar végrehajtani a területen – miközben a helyieket azzal hergelik, hogy ha nem a brazil hadsereg, akkor kínai gazdasági gyarmatosítók jönnek majd.

Miután az erdőtüzek elharapódzása hatalmas sajtóvisszhangot keltett Nyugaton, Norvégiától Németországon és Franciaországon át az amerikai baloldalig számos helyen vált népszerű állásponttá, hogy Amazónia nem brazil belügy, az egész világot érinti, mi történik ott. Egyesek már azt is felvetették, hogy az amazóniai erdőtüzek súlyosabb fenyegetést jelentenek, mint a tömegpusztító fegyverek, sőt éghajlati hatásuk miatt közvetetten az Egyesült Államok biztonságát is veszélyeztetik.

Környezetvédelmi intervenció

Ugyanakkor a szuverenitás és a klímaváltozás inkompatibilitására vonatkozó érvek megalapozottságától függetlenül tény, hogy a mostani világrend legalapvetőbb pilléréről van szó. Ahogy az említett Stephen Walt írja, a szuverenitást kevés esetben lehet korlátozni, a nemzetközi jog szerint csak önvédelem, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetése és a nemzetközi jog megsértésének bizonyos súlyos esetei tartoznak ide.

Egy jóval vitatottabb módja a szuverenitás megsértésének a humanitárius intervenció, amikor azért szankcionálnak egy kormányt, mert nem akarja vagy nem tudja megvédeni saját népét egyes súlyos atrocitásoktól (pl. népirtás, etnikai tisztogatás), esetleg kifejezetten a saját népe ellen lép fel. Egy álláspont szerint ezen elv nemcsak a lakosság, hanem a környezet védelme érdekében is alkalmazható.

A probléma, hogy mind a nemzetközi béke és biztonság fenyegetésének megállapítása, mind a humanitárius intervenció engedélyezése az ENSZ Biztonsági Tanácsának hatásköre. Az ENSZ BT legbefolyásosabb tagjai viszont hajlamosak legalábbis szelektíven, aktuális gazdasági, geo- és biztonságpolitikai érdekeik mentén értelmezni a nemzetközi jogot.

Működik a fenyegetés, már ahol

Walt szerint pont ezért érdekes Brazília ügye: olyan országról van szó, amely elég nagy ahhoz, hogy Amazónia pusztításával számottevően ártson a globális ökoszisztémának; de az Egyesült Államokkal, Kínával vagy az EU-val szemben nem elég erős ahhoz, hogy a nála nagyobb hatalmak ne tudnák csuklóztatni.

Végső soron ez történt a nyári erdőtüzek miatt is: nyugat-európai országok először uniós marhahúsimport-tilalmat helyeztek kilátásba, majd jelezték, hogy nem fogják ratifikálni az EU és a négy nagy dél-amerikai gazdaságot, köztük Brazíliát tömörítő Mercosur közti szabadkereskedelmi megállapodást. (Külön csavar, hogy a balos bírálatok szerint ez a kereskedelmi szerződés pont hogy további erdőirtáshoz vezetne, bár persze a sztori bonyolultabb.)

Ez megrémisztette a Bolsonaro legfőbb támogatójának számító mezőgazdasági lobbit is, amelynek a jelek szerint jobban fáj a foga az európai uniós piacra, mint az egyébként nem kifejezetten jó minőségű amazóniai legelőkre. Így az európai fenyegetésre, a hazai gazdasági érdekcsoportok noszogatására Bolsonaro ezúttal nem az erdő legyőzésére, hanem a tüzek eloltására parancsolta a hadsereget. Mindebből pedig sikerült kijönnie nagyobb népszerűségvesztés nélkül: július és szeptember között alig romlott megítélése, jelezve, hogy felmérések szerint hiába tartja fontosnak a brazil társadalom nagy többsége a természet védelmét, a szuverenitás védelme belföldön továbbra is népszerű politikai szlogen.

Viszont az is valószínű,  hogy ennek inkább a közepesen gyenge országok fogják meginni a levét, és senki sem fogja embargóval fenyegetni a legnagyobb szennyezőket, a párizsi klímaegyezményből kilépő Egyesült Államokat vagy akár Kínát.

(Borítókép: A NASA Earth Observatory által 2019. augusztus 24-én közreadott térkép a brazíliai erdõtüzekrõl a Terra és az Aqua MODIS mûholdak által 2019. augusztus 15. és 19. között megfigyelt területeken. / MTI/EPA/ NASA Earth Observatory)