Foreign Policy: Robert Fico azért még nem Orbán Viktor

A szlovák választások exit poll eredményei pontatlanul a Michal Simecka vezette liberális és urbánus párt, a Progresszív Szlovákia biztos győzelmét jósolták. Ez a párt végül a második helyen végzett Robert Fico Smer–SD pártja, az eredetileg szociáldemokrata párt mögött, amely az elmúlt években egyre nacionalistábbá és populistábbá vált. A szavazatok összeszámlálása után a Smer–SD a 150 parlamenti helyből 42-t szerzett meg. A Progresszív Szlovákia 32 helyet szerzett.

Fico a 39 éves, viszonylag újonc Simeckával ellentétben a 2000-es évek közepe óta alakítja a szlovák politikát. Miután 2018 elején lemondott – és miután a Smer sorozatos választási vereségeket szenvedett az európai, elnöki és parlamenti választásokon, valamint egy pártszakadás is történt –, elképesztő visszatérést ért el. A 2021. januári mindössze 9 százalékról 2023-ra közel 23 százalékra növelte pártja támogatottságát.

Visszatérését sok tekintetben az előző korrupcióellenes koalíció kövezte ki, amely kaotikus kormányzási stílusa miatt számos választóját elvesztette. Az ukrajnai orosz invázió és a növekvő infláció idején Fico, Szlovákia leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke a stabilitás és következetesség garanciájaként tudta magát beállítani – írja a Foreign Policy. 

Diadala annál is inkább lenyűgöző, mivel

Közel hat évvel ezelőtt elsöpörte őt a Jan Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya, Martina Kusnirova meggyilkolása után kirobbant tömeges tüntetések által kiváltott közfelháborodás hulláma. Most Fico közeli munkatársai – Robert Kalinak és Tibor Gaspar, akiknek belügyminiszteri, illetve rendőrfőnöki magatartását Kuciak meggyilkolásának idején vizsgálták – a választások egyik legjobb eredményével jutottak be a parlamentbe. 

Ez a bűncselekmény, amelyet Fico felügyelete alatt követtek el, és amelyet egy helyi milliomos, egykori szomszédja rendelt meg, rávilágított arra, hogyan kormányozta az országot – írja a lap. A Smer–SD-ről olyan kép alakult ki, mint egy zárt és átláthatatlan klikkről, amely az ország főbb intézményei felett átvette az irányítást, beleértve az igazságszolgáltatást és a rendőrséget is. A közvagyon elosztásával jutalmazta a lojálisokat, és a színfalak mögül kétes üzletemberek befolyásolták (néhányan közülük a szervezett bűnözéssel is kapcsolatban álltak), akik büntetlenül működhettek.

Szlovákiában a közszolgálati média nem a kormány szócsöve

Ez természetesen egy olyan recept, amelyet mind Orbán Viktor magyar miniszterelnök, mind Jaroslaw Kaczynski lengyel kormánypárti vezető már régóta sikeresen alkalmaz Magyarországon, illetve Lengyelországban, ráadásul sokkal erőteljesebben. Fico például  

ahogyan azt két szomszédja tette. Nem is próbált meg homogén nacionalista ideológiai ernyőt létrehozni önmaga számára. Nem támadta a Nyugatot sem, mivel meglehetősen csendes, de lojális EU- és NATO-tag. Dióhéjban: Fico alatt Szlovákia számára a korrupció és a kliensrendszer jelentette a legfőbb problémát, nem pedig a tekintélyelvűség – írja a lap. 

Oroszországhoz való viszonya is sokkal összetettebb, mint Orbán feltétlen támogatása. Sok nemzetközi lap hajlamos Ficót oroszbarátnak bélyegezni, de általában csak a retorikát és a szimbolikus gesztusokat nézik. Ezek pedig ritkán felelnek meg Fico tetteinek. Elvégre ő volt az, aki amerikai fegyvereket vásárolt, köztük F–16-os vadászgépeket és Black Hawk helikoptereket, hogy lecserélje Szlovákia elöregedett, szovjet időkből örökölt katonai felszerelését. És bár nem sikerült csökkentenie az ország függőségét az orosz földgáztól, olajtól és nukleáris fűtőanyagtól, az ő kormányai voltak azok, amelyek olyan messzemenő infrastrukturális beruházásokat vezettek be, amelyek drasztikusan korlátozták Szlovákia energetikai sebezhetőségét.

Szintén 2014-ben Fico Szlovákiája volt az, amely Oroszország megdöbbenésére Ukrajna segítségére sietett azzal, hogy gázt reexportált, miután Oroszország annektálta a Krímet, és megemelte a gáz árát.

Fico éveken át egyensúlyozott az ország erős nyugati gazdasági gyökerei és az oroszbarát közvélemény szimpátiája között, amelyet politikai szempontból elsősorban a Szlovák Nemzeti Párt (SNS), Fico korábbi és most új, kisebbik koalíciós partnere használt ki. Ez a kaotikus csoport, amelynek számos tagja szélsőjobboldali nézetekkel és homályos oroszországi kapcsolatokkal bír, már régóta szorgalmazza Ukrajna katonai támogatásának leállítását – amit Fico a kampányban meg is ígért, hogy radikális szavazókat vonzzon.

Még ha ezt teljesíti is, az nem feltétlenül jelentené azt, hogy Szlovákia kelet felé fordul, ahogyan arra egyesek figyelmeztetnek. Még mindig valószínűbb, hogy Fico továbbra is ugyanezt a játékot játssza, azzal a céllal, hogy az országot az EU főáramához (és a Brüsszelből érkező pénzhez) közel tartsa, de retorikailag kielégítse mind az SNS-t, mind a saját köréhez tartozó oroszbarát személyiségeket, mint Lubos Blaha, Marian Kery és Juraj Blanar. Még áprilisban, az amerikai nagykövettel folytatott találkozón támogatta Ukrajna uniós csatlakozását, a választások utáni első nyilvános szereplésén pedig arra emlékeztette a polgárokat, hogy vezetése alatt Szlovákia csatlakozott az euróövezethez és a schengeni övezethez. Mindkettő jelzésként értékelhető Brüsszel számára, hogy nem várható nagy fordulat az ország külpolitikai programjában.

Fico azonban az elmúlt években

A hosszú és toxikus kampány bebizonyította, hogy miután politikai és emberi szempontból is halálközeli élményben volt része (még 2016-ban szívműtéten esett át), Fico dühösebb lett, talán bosszúvágyóbb, továbbá kevésbé kényes a támogatói bázisának optikájára. A támogatói bázist nemcsak a nagyvonalú szociális jóléti politikája és a hagyományosan szociális programja által meggyőzött, kisvárosokból származó idősebb szavazók tették ki, akiket újra mozgósított, és akik győzelmet hoztak neki, hanem a szélsőjobboldali propaganda fogyasztói is.

Mégis, a remény, hogy Fico a kormányzása alatt a kampányban mutatott radikális imázsát megváltoztatja – személyes sérelmei és egy ártalmas koalíciós partner ellenére –, nem a jóakaratán, hanem a számtanon alapul. A stabil kormányalakításhoz nemcsak az SNS-re (10 mandátum), hanem elsősorban a Smer–SD-ből disszidálók egy csoportja által létrehozott Hlas–SD pártra (27 mandátum) van szüksége, amelyet a mérsékelt Peter Pellegrini vezet, aki a Smer–SD néhány legvitatottabb alakjával vitában áll.

A hárompárti koalíciónak jelenleg 79 mandátuma van, ami mindössze három szavazattal több, mint a többség – ez elegendő ahhoz, hogy betöltse a fontosabb tisztségeket, és törvényeket fogadjon el, de nem elegendő az alkotmánymódosításhoz. Mindkettő jelzésként értékelhető Brüsszel számára, hogy nem várható jelentős fordulat az ország külpolitikájában. Persze túlságosan is magával ragadó lehet az a kísértés, hogy az országot autoriter irányba tereljék. 

Ez az ingatag többség megfosztja Ficót attól a mozgástértől, amelyet Orbán és Kaczynski is élvezhetett országában. Ráadásul a viszonylag kollektívan irányított Smer–SD korántsem olyan tömegpárt, amely Orbán vaskalapos Fideszéhez vagy Kaczynski Jog és Igazságosságához hasonlítható, mindkettő ugyanis évről évre bővítette szavazóbázisát, hogy a nemzet hangjaként tüntesse fel magát. Idén a Smer–SD mindössze 681 ezer szavazattal nyert. Ha eltekintünk a Kuciak meggyilkolása által alakított 2020-as kampánytól, ez a párt legrosszabb eredménye 2006 óta – írja a lap. 

Mindezeket a korlátokat szem előtt tartva kétséges, hogy Ficónak sikerül-e Szlovákiát Magyarországhoz hasonló egypárti monolittá alakítania, legalábbis a következő négy évben. Amit azonban megtehet, az az, hogy megpróbálja visszaállítani befolyását a közintézmények – különösen az igazságszolgáltatás – és a gazdasági szereplők felett, verbálisan szembeszáll az újságírókkal, átveszi az ellenőrzést a közszolgálati műsorszolgáltató által nyújtott narratíva felett, és tovább osztja és radikalizálja a társadalmat – mindezek szilárd alapot jelenthetnek a jövőbeni orbániasabb megközelítéshez.

Hogy sikerül-e neki, vagy sem, az magukon a szlovákokon múlik – különösen kormánykoalíciójának mérsékelt tagjain és azokon, akiket Kuciak és Kusnirova emléke még motivál.

(Borítókép: Orbán Viktor és Robert Fico 2023. október 26-án. Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Benko Vivien Cher / MTI)