Visszahúzódó, félénk fiúból véreskezű vezér és atommal fenyegető diktátor – Kim Dzsongun története

Január 8-án tölthette be 40. életévét Kim Dzsongun észak-koreai diktátor. A feltételes mód az előző mondatban nem elgépelés, ugyanis hivatalos adat nincs arról, hogy pontosan melyik nap és egyáltalán melyik évben születhetett.

Ellentétben elődjeivel, az 1993 és 2011 között uralkodó Kim Dzsongillel – aki egyébként az édesapja –, vagy a hivatalos nevén Koreai Népi Demokratikus Köztársaság alapítójával, Kim Ir Szennel – aki a nagyapja –, Dzsongun születésnapja nem hivatalos ünnepség, így ahhoz nem tartoznak sem különböző rítusok, sem pedig állami ünnepségek.

Beszédes információ, hogy az észak-koreai állami hírügynökség születésnapja apropóján egy hírt sem szentelt a diktátornak: a feltételezett születésnapon hosszú órákig vezető anyagként egy terjedelmes cikk állt, ami Kim útmutatásait méltatta az elmúlt évtizedek nagy építési projektjei kapcsán, ezenkívül egy másik cikkben azzal foglalkoztak érdemben, hogy az előző nap lányával meglátogatott egy csirkefarmot – születésnapról semmi említés.

Hogy pontosan mikor is lehet a születésnapja, legközelebb két alkalommal került a világ, hogy megtudja: 2020-ban az észak-koreai állami hírügynökség beszámolt arról, hogy Donald Trump akkori amerikai elnök dél-koreai kapcsolatain keresztül felköszöntötte – igaz, napot a cikkben nem említettek.

Ezenkívül 2014-ben a diktátorral régóta jó kapcsolatot ápoló, egykori NBA-sztárból celebbé vált Dennis Rodman ezen a januári napon énekelte el neki a Boldog születésnapot című dalt egy, az ország fővárosában, Phenjanban rendezett kosármeccsen.

Annak ellenére, hogy születésnapját nem ünneplik, sőt még titkolják is – az 1984-et az amerikai titkosszolgálatok közölték, amit Észak-Korea sosem erősített meg –, nem jelenti azt, hogy ne lenne egy nagy hatalmú, véreskezű diktátor, aki jelenlegi alfája és ómegája az országnak,

és Kim Dzsongun csak a szerencsének köszönheti, hogy végül féltestvére helyett ő folytathatta a Kim-dinasztiát.

A fiatal Csoj-pak, olykor Pak-un

Kim Dzsongun esetében nemcsak születési dátumát illetően, hanem élete kapcsán is nagyon sok a rejtély és a kérdőjel. Jól mutatja ezt az, ahogy az Észak-Korea-szakértő Van Jackson egyszer az ABC Newsnak úgy fogalmazott: az a személy, aki minden, az országgal vagy annak vezetőjével kapcsolatos kérdésre válaszolni tud, annak hamis magabiztossága lehet, mivel szerinte a válaszait már nem tudná bizonyítani.

Emiatt személyiségéről sem sokat tudunk – azt meg pláne nem, hogy a hatalom ezt miként változtathatta meg –, mindössze amennyit volt osztálytársai elárultak: e félig-meddig szóbeszédeken alapuló történetek szerint a Svájcban angol, francia és német nyelvet is tanuló Kim Dzsongun félénk, zárkózott fiatal volt, aki kerülte a politikai témákat. Azonban nagyon rajongott a síelésért és a kosárlabdáért – gyerekkorában az NBA-legenda Michael Jordan volt a kedvence, akiről gyakran készített rajzokat szabadidejében.

Ennek ellenére a véletlennek – vagy a szerencsének – köszönheti, hogy végül édesapját ő követte a hatalomban, mivel fentebb jeleztük: a világtól elszigetelt ország irányítását – annak minden feladatával és problémájával együtt – először nem neki szánták.

A beejtőernyőztetett utód

A kétezres évektől kezdve sokáig úgy tűnt, hogy Kim Dzsongilt legidősebb fia, Kim Dzsongnam fogja követni,

Kim Dzsongnamot már 1998 óta arra készítették fel, hogy egykoron majd ő veszi át édesapja hatalmát, azonban egy 2001-es tokiói incidens mindent megváltoztatott:

Kim Dzsongnamot a reptéren feltartóztatták, majd Kínába toloncolták, ami miatt édesapja a szégyenkezés miatt lemondta Kínába tervezett hivatalos útját. Ugyanakkor nem kizárólag az úti cél miatt lettek idegesek Phenjanban. Az sokkal jobban zavarhatta a vezért, hogy ezzel sikerült lebuktatnia az észak-koreai elit gyakorlatát, miként utaznak külföldre a világtól elzárt országból.

Sokan ezt az incidenst tartják Dzsongnam bukásának, ugyanakkor maga a kegyvesztett más okot lát: az Észak-Koreán kívüli médiával is kapcsolatot ápoló Dzsongnam még 2012-ben azt állította egy japán újságírónak küldött e-mailjében, hogy a reformtervei miatt gondolta úgy apja, hogy kapitalistává vált. Dzsongnam szerint ugyanis gazdasági és társadalmi reform nélkül a rezsim napjai meg vannak számlálva, míg a vér szerinti öröklésről azt mondta, az Észak-Koreán kívül mindenhol vicc tárgyát képzi.

Így került a képbe végül Kim Dzsongun: a svájci tanulmányai után otthon katonai egyetemet végző potenciális utódnak nem voltak ehhez hasonló botrányai, külföldi médiával pedig nem állt szóba, miközben Dzsongnam már 2004-ben is váltott leveleket a fentebb említett japán újságíróval.

Annak ellenére, hogy a későbbi utódnak nem kellett úgy megküzdenie a hatalomért, mint apjának – apja, Dzsongil ugyanis szintén nem az első számú örökösnek számított, azonban hatalmi helyezkedéseivel és a film mint propagandaeszköz elsajátításával sikerült úgy felépítenie Kim Ir Szen máig lerombolhatatlan, istenszerű kultuszát, amivel kiérdemelte a pozíciót –, ő sem könnyű helyzetben vette át Észak-Korea irányítását.

Ennek oka, hogy Kim Dzsongun ugyan már a kétezres évek második felében részt vehetett az állam irányításában, de gyakorlatilag mindössze két évvel Dzsongil halála előtt, 2009-ben kiáltották ki utódjának.

Hatalmát pedig a totalitárius rezsimek egyik bevett eszközével, az erőszakkal legitimálta: akik nem feltétlenül támogatták, azokat kivégeztette, a „nem megfelelően gondolkodó” észak-koreaiakat pedig átnevelő táborba záratta. Kimet egyébként a szakirodalom klasszikus „nérói diktátornak” tartja – azaz öntörvényű, gonosz, és hajlamos az öndicsőítésre, azonban nem ostoba vagy irracionális, hogy veszélybe sodorja hatalmát vagy annak megszerzését.

Ugyanakkor az erőszakkal nem sikerült minden szálat elvarrni: ahhoz, hogy hatalmával szemben semmilyen alternatíva ne maradjon, kivégeztette az eredetileg utódnak kinézett féltestvérét, az Észak-Koreát még Kim Dzsongil 2011-es halála előtt elhagyni kényszerülő Kim Dzsongnamot, hogy ezzel fojtson el minden ellene és hatalma ellen szőtt szervezkedést – ezzel lényegében alternatíva nélkül hagyva az esetleg még létező belső ellenzékét. Féltestvérével egyébként soha nem találkozott személyesen.

A hatalom sűrűjében

Ahhoz, hogy Észak-Korea fennmaradjon, már Kim Dzsongun elődei is két feladatot tartottak fontosnak, amit 2011-es hatalomra kerülésével ő is folytatott:

• megszilárdítani a belső hatalmat;
• eltántorítani a külső ellenfeleket az intervenciótól.

Előbbire a Kim-dinasztia az állami terror mellett a kultuszépítést és a propagandát találta megoldásnak. Az alapító Kim Ir Szent szinte istenként tisztelték, amit aztán fia, Kim Dzsongil azzal próbált felülmúlni, hogy emberfeletti képességeket tulajdonított magának.

A történetek szerint például Kim Dzsongil eleve egy messiás, akinek születését egy kettős szivárvány és egy újonnan megjelenő csillag jelezte a szentélyként tisztelt Pektu-hegyen (Paektu-san) az akkor tevékeny koreai gerillaharcosoknak, akik ezen meghatódtak. Ezenkívül az egyik legismertebb történet, hogy szervezete annyira kifogástalanul működött, hogy az mindent feldolgozott, így sohasem kellett könnyítenie magán az illemhelyen.

A Kim dinasztia hatalmának másik pillére az erős hadsereg – ezzel egyrészt minden lehetséges belső ellenállást is le tudnának törni –, ami a külföldi beavatkozást hivatott elrettenteni.

Ugyanakkor az önálló hadsereg önmagában nem elegendő: bár Észak-Korea tűzerőben erősebb Dél-Koreánál, de a világon már számos autoriter vezető bukott el annak ellenére, hogy egy erős, kizárólag hozzá lojális hadsereggel rendelkezett.

Az észak-koreai atomprogram már az államalapító idején megkezdődött – igaz, bonyolultsága és rendkívüli technológiaigénye miatt annak végét az azt megálmodó Kim Ir Szen soha sem láthatta, a befejezése végül Kim Dzsongunra váratott.

Az atomprogramtól a rakétaemberig

Ugyan már 2006-ban volt sikeres atombomba-robbantás – tehát még Kim Dzsongil idején –, azonban ez önmagában nem bír elrettentő erővel, ha nem lehet célba juttatni. A Kimek hatalmukat pedig leginkább az Egyesült Államoktól féltették, így olvasatuk szerint a biztonság akkor garantálható, ha bombájukkal az ország nyugati partját el tudják érni.

Ezt az Egyesült Államoknak a koreai háborúban vállalt szerepe mellett az ország ázsiai szövetségi rendszerével magyarázzák, illetve arra az 1994-től kezdő propagandára alapozták, miszerint Washington el akarja pusztítani az országot.

A külső ellenség fenyegetése pedig sok belpolitikai problémát megold: Kim Dzsongil azzal próbálta (végül sikeresen) megmagyarázni az 1990-es évek több millió ember életét követelő észak-koreai éhínségét, hogy az ország háborúban áll az Egyesült Államokkal, így most minden egyes észak-koreainak áldozatot kell hoznia az ország érdekében – ezzel az éhezést sikerült a rosszul működő gazdaság és állam példája helyett büszke hazafiságként beállítania.

A nyugati partokat elérő – tehát megfelelő elrettentő erővel bíró – interkontinentális rakétát végül csak 2017-ben, Kim Dzsongun regnálása idején sikerült kialakítani –, és a tesztek miatt Trump a rakétaember gúnynévvel kezdte el illetni Kimet –, amivel immáron beteljesült Kim Ir Szen álma: Észak-Korea atomhatalommá vált.

Azonban rezsimjének legitimitását tekintve Kim Dzsongun legnagyobb sikere nem az elődeitől megörökölt atomprogram befejezése, hanem egy olyan dolog, amiről azok még csak álmodni sem mertek volna.

2018-ban Szingapúrban találkozott Donald Trump akkori amerikai elnökkel, ahol többek között sikerült megegyeznie Trumppal abban, hogy egy tesztrobbantásokra használt észak-koreai létesítmény bezárásáért cserébe – ami lényegében az atomprogram befejezésével eleve feleslegessé vált –, az Egyesült Államok a jövőben ne tartson közös hadgyakorlatot Dél-Koreával, miközben Phenjan számára – az amerikai katonai jelenlét mellett– a legnagyobb veszélyforrás mindig is a közös hadgyakorlatok voltak.

A találkozó akkoriban felemás értékeléseket kapott: sokan úgy tartották, hogy ezzel egyrészt Donald Trump legitimálta a nemzetközi porondon Kimet és elnyomó rezsimjét, másrészt megerősíthette Kimnek azt a feltételezett nézetét, miszerint nemzetközi elfogadásának kulcsa a haderőfejlesztés és az agresszív külpolitika.

Ugyanakkor voltak olyanok is, akik szerint az egykori amerikai elnök valódi lépést ért el a két ország közötti kapcsolatok normalizálásában, a két Korea közötti viszony helyreállításában, illetve a Koreai-félsziget atommentesítésében.

Ugyanakkor a 2018-as találkozót hiába zárta ezekkel kapcsolatosan egy közös nyilatkozat, az azt követő évben tartott második, ezúttal Vietnámban rendezett találkozón már nem adtak ki közös nyilatkozatot, aminek oka Trump szerint az volt, hogy Kim terve a félsziget részleges atommentesítéséről elfogadhatatlan volt.

Ugyan 2018-ban voltak arra utaló jelek, hogy a két Korea közötti kapcsolatok normalizálódhatnak – a 2018 februárjában Dél-Koreában rendezett téli olimpián közös csapatban indult a hivatalosan még mindig háborúban álló két ország, miközben abban az évben több kétoldalú találkozót is tartottak a felek –, ám Kim továbbra sem mutatkozik a diplomáciai megoldásokban nyitott államfőnek.

Az ország interkontinentális rakétatesztjei továbbra is folytatódnak, és az első találkozó után kicsit lekevert Amerika-ellenes propaganda mára ismét teljes lángon ég, ráadásul Kim pár napja kijelentette: amennyiben az Egyesült Államok vagy Dél-Korea veszélyeztetné az országot, akkor az észak-koreai hadseregnek el kell pusztítania a két veszélyforrást.

Bár Kimnek ezzel nemzetközileg részben sikerült legitimálnia magát, de a számára fenyegetettségként értelmezett amerikai jelenlét Joe Biden elnökké választásával visszatért, az országgal szemben bevezetett gazdasági szankciók pedig továbbra is fennállnak, így valutát csak illegális tevékenységből – sajtóhírek szerint drog- és fegyvercsempészetből, kiberbűncselekményekből – tud szerezni országa.

Emellett az ország továbbra is rendkívül kitett Kína felé – sajtóhírek szerint Kim sokáig attól tartott, Kína féltestvérével, Kim Dzsongnammal próbálná leváltani rezsimjét, ezért is gyilkoltatta meg 2017-ben –, bár Oroszország Ukrajna elleni háborúja egy kiskaput nyitott számára, mivel fegyverekért és lőszerekért cserébe egy újabb országgal alakíthatott ki nem hivatalos kapcsolatokat – igaz, mindkét ország tagadja, hogy valóban történtek ilyen tranzakciók.

(Borítókép: Kim Dzsongun 2019. február 26-án. Fotó: Linh Pham / Getty Images)