Vérontáshoz vezet, hogy semmit nem tudnak egymásról a világ nagyhatalmai

Oroszország és az Egyesült Államok különösen erős mítoszokat táplálnak egymásról. Oroszország azt hiszi az Egyesült Államokról, hogy inkább vazallusai vannak, mint szövetségesei – hogy hegemón hatalom, amely a liberális elvekre és a jogrendre való hivatkozás mögött kíméletlen ambíciókat és önérdeket rejt. Az amerikaiak eközben Oroszországot belpolitika nélküli országnak látják – a végső autokratikus hatalomnak, amelynek rosszindulatú, felelősségre nem vonható vezetője durván átgázol azon, amit a polgárok akarnak – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Michael Kimmage és Jeremy Shapiro, az Obama-adminisztráció külügyminisztériumának helyettes államtitkára. 

Több mint egy évszázadnyi feszültség és konfliktus után az amerikai–orosz kapcsolatok mára e mítoszok köré épülnek. A mítoszok megterhelik ezt a kapcsolatot, elhomályosítva az árnyalatokat és a világos értékelést. Ezek alakították és fogják alakítani mindkét országnak az ukrajnai háborúban betöltött szerepét. Az a mítosz, amelyet sok orosz vall az Egyesült Államokról, folyamatosan tereli a Kremlt az agresszió felé.

Az amerikaiak Oroszországról alkotott mítosza szintén csapda, ami azt okozza, hogy a döntéshozók félreértik a Kremlt, és elszalaszták a rezsim gyengítésére vagy a kompromisszumok megkötésére kínálkozó lehetőségeket. A veszélyes félreértelmezések minimalizálása érdekében az amerikai vezetőknek keményebben kell dolgozniuk, hogy felülemelkedjenek ezeken a mítoszokon és archetípusokon. Az Egyesült Államok saját mítoszainak – és Oroszország mítoszainak – jobb megértése nagyobb rugalmasságot biztosítana az amerikai döntéshozóknak, segítene a stratégiai empátia előmozdításában, és előre látná az orosz politika jövőbeli változásait.

Hiedelmek a háttérben

Oroszországban a hagyományos vélemény szerint az Egyesült Államok hatalommániás. Sok orosz úgy véli, hogy az amerikai közvélemény egy megalomániás amerikai elit uralma alatt áll. A liberális nemzetközi rend iránti lelkesedés Oroszországban nem azért nem kap nagy visszhangot, mert minden orosz realista, hanem mert az Egyesült Államokról alkotott mitikus képük a liberális nemzetközi rendet az amerikai ambíciók eszközévé degradálja. Sok orosz meg van győződve arról, hogy az amerikai vezetők hivatkozása a normák, törvények és partnerségek nemzetek feletti hálójára csupán álca az amerikai külpolitika középpontjában álló kooptációhoz.

Az uralkodó orosz mítosz szovjet eredetű. E mítosz szerint a hidegháború idején az amerikai kapitalista elitek akarták irányítani a világot, és számtalan katonai ürügyet találtak kívánságaik érvényesítésére. A rémálom állítólag a II. világháború után kezdődött, amikor az Egyesült Államok Japánt és Németországot az Egyesült Államok által uralt szövetségekbe kényszerítette, az amerikai katonai műveletek állomáshelyéül használta őket, és arra kényszerítette őket, hogy az amerikai nemzeti érdekek képviselőiként szolgáljanak. Hogy lépést tartson ellenfelével, a Szovjetuniónak „baráti országok” bástyáját kellett kiépítenie Kelet-Európában, és meg kellett teremtenie saját globális rendszerét, nehogy az alattomos Egyesült Államok ellenállás nélkül előrenyomulhasson.

Az Egyesült Államok globális befolyása ebben a korszakban valós volt. Ennek szovjet megjelenítése azonban karikatúra volt – és ez tartósnak bizonyult. Az orosz mítosz szerint az Egyesült Államok még a hidegháború befejezése után is hamis retorikával csábított a saját oldalára másokat, köztük Oroszország szomszédait – olyan országokat, mint Lengyelország, Románia és a balti államok. Ebben az elbeszélésben az amerikai szövetségesek inkább az amerikai hatalom eszközeiként, mint önálló államként működnek. 

Moszkva nagy árat fizetett azért, hogy ragaszkodik ehhez a mítoszhoz. Kötelezte magát arra, hogy az amerikai szörnyeteggel még annak árán is megküzdjön, hogy még inkább függővé válik Kínától. Az EU keleti partnerségi programja, amely az ukrajnai Majdan-lázadáshoz vezetett, az ország európai jövőjével kapcsolatos idealizmus hiteles kifejezése volt, nem pedig az amerikai hegemónia rejtett gyakorlása. Az az állítás azonban, hogy a CIA puccsot rendezett Ukrajnában, olyan hazugság volt, amelyet az oroszok már régóta elhittek. Még ha Oroszország legfelsőbb vezetői tudták is, hogy ez az állítás hamis, az ehhez való nyilvános ragaszkodásuk elzárta a mérsékelt válaszokat (például az új kijevi kormány elfogadását), és szükségessé tette a szélsőségesebb akciókat (például a Krím annektálását).

Általánosságban elmondható, hogy a hatalomtól megrészegült és a megállapodásokat betartani nem hajlandó Egyesült Államok mítosza nagyon megnehezíti Moszkva számára a regionális kérdésekről való tárgyalásokat. Az oroszok nem tudják elképzelni, hogy az olyan országok vezetőinek, mint például Ukrajna, van saját akaratuk. Ha az Egyesült Államok csak a hatalom nyelvét érti, akkor a tárgyalás, a mérlegelés és az engedmények biztosítása mind indokolatlan kockázatot jelent – írja a szerző. 

Erkölcsi veszedelmek

Az Oroszországgal kapcsolatos amerikai mítoszoknak hasonlóan mély történelmi gyökereik vannak. Az Oroszországról mint hamisítatlan autokráciáról alkotott amerikai kép a XIX. századra nyúlik vissza. Ez a kép a szovjet korszakban virágzott, majd Borisz Jelcin kilencéves elnöksége alatt rövid időre visszaszorult. (Az amerikaiak demokratikusabbnak tartották Jelcint, mint amilyen valójában volt.) Végül Putyin visszaállította a megszokott Oroszország-képet. A hidegháború amerikai megközelítése gyakran a messianisztikus küzdelem hevületét hordozta, és Putyin ismét felkeltette az amerikaiak erkölcsi felháborodását.

Az Egyesült Államok Oroszországról alkotott mítoszának – miszerint Oroszország egy gonosz és ambiciózus zsarnokság – van némi belpolitikai haszna. Ahhoz, hogy a külvilággal nemigen foglalkozó amerikaiak érdeklődését felkeltse, Washingtonnak egyetlen mindenható gonosztevőt kell elővarázsolnia. Az amerikaiak azt akarják hinni, hogy egy egyén ellen harcolnak, akit meg lehet ölni, nem pedig egy egész ország ellen, amelyet le kell igázni. Válságról válságra Hitlerhez való hasonlításokkal próbálják cselekvésre sarkallni a demokráciát szerető, de önelégült amerikaiakat. Putyin csupán a legújabb az autokratikus vezetők hosszú sorában – Szaddám Huszein, Szlobodan Milosevics, Muammar al-Kadhafi és Bassár el-Aszad, hogy csak néhányat említsünk –, akiket úgy állítanak be, mint a demokrácia és a fejlődés egyedüli akadályozóit.

Putyin személyisége tovább erősítette azt a nézetet, hogy az autokratikus Oroszországban nincs belpolitika, és az történik, amit az uralkodó akar. Brian Jenkins, a RAND Corporation elnöki főtanácsadója foglalta össze ezt a nézetet, amikor azt írta:

Otthon Putyin nem néz szembe választásokkal, nincs olyan párt vagy állami intézmény, amely veszélyeztetné az uralmát, nincs belpolitikai ellenzék. Ő maga Oroszország. És Oroszország az övé.

Ha Putyin Oroszország, akkor az egyetlen dolog, amit Oroszországról meg kell érteni, az Putyin pszichéje. Ukrajna és szövetségesei Putyin háborúját vívják Putyin Oroszországa ellen. Nem meglepő tehát, hogy az amerikai hírszerzés a jelentések szerint Putyin pszichológiai profiljának értékelését tette legfőbb elemzési prioritásává.

A vezetők tanulmányozása fontos az ellenfelek megértéséhez és különösen Oroszország megértéséhez; az orosz elnök egyértelműen uralja országát. Putyin azonban még mindig dilemmákkal néz szembe otthon. Kényelmetlenül ül az egymással versengő frakciók és érdekek bonyolult rendszerének tetején. Biztosítania kell, hogy az alatta harcoló cimborái ne öljék meg egymást, vagy ne lázadjanak fel ellene. Ugyanakkor a közvéleményt is kellőképpen lelkesnek kell tartania. A szociológiai kutatások legnagyobb termelője és fogyasztója Oroszországban valójában az orosz kormány, amely idegesen követi a közvélemény apró változásait – írják a szerzők. 

Washingtonnnak a gonosz diktátorok elleni különböző háborúiból mostanra már le kellett volna vonniuk néhány nehezen megszerzett tanulságot. Egyik vezető sem bizonyult teljhatalmúnak. És nem is ők voltak felelősek az adott ország minden problémájáért, amint azt az Egyesült Államok többször is felfedezte, miután hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy eltávolítsa őket a színről. Minden ilyen vezető esetében, beleértve Putyint is, a belpolitika határozta meg a külpolitika paramétereit. Ritkán vívtak háborúkat úgy, hogy a népük ne állt volna mögöttük.

A közvélemény és a bürokrácia egyaránt rendkívül átláthatatlan abban a diktatúrában, amely Oroszországból lett. A közvélemény azonban korlátozza Putyin hadviselésének módját és a Kreml által elfogadható megegyezéseket. Mint minden hadviselő fél, az orosz kormány is győzelmet akar aratni: ha Oroszország bizonyíthatóan elveszíti az ukrajnai háborút, a közvélemény frusztrációja és felháborodása könnyen megbuktathatja a kormányt – vélik a szerzők. 

A belpolitika nélküli Oroszország mítosza mellett elkötelezve azonban az Egyesült Államok nehezen értelmezi Oroszországot. Politikai döntéshozói nem látják, hogy a Kreml számos intézkedése a belföldi választókörzetet célozza. Vegyük Putyin 2022 szeptemberében hozott hirtelen döntését, hogy Ukrajnában olyan területeket csatoljon el, amelyek közül sokat Oroszország nem is ellenőrzött. Néhány hónappal korábban ráadásul Putyin még nyilvánosan kigúnyolta a hírszerzés vezetőjét, amiért az annexiót javasolta. Putyin fordulata zavarba ejtette az amerikai elemzőket, akik úgy értelmezték, hogy ez egy nagyszabású, bár fantáziadús terv része volt Ukrajna leigázására. Putyin elvesztette az eszét? Valójában ezek az annexiók csak belső fogyasztásra szánt retorikai díszletnek tűnhettek, egy opportunista kísérletnek arra, hogy a nép támogatását egy irányíthatatlanná váló háború mögé állítsa.

Az ego torzítása

A mítoszok által okozott terhek túlmutatnak a valóság torzításán. A nemzetközi ügyekben a mítoszok azért veszélyesek, mert archetípusokat rögzítenek. Az archetipikus Oroszország egy rosszindulatú autokrácia, az archetipikus Egyesült Államok egy rabló hegemón. Az archetípusok a sztereotípiák kifinomult rokonai, a sztereotípiák problémája pedig az, hogy tagadják a komplexitást. Az az ország, amely azt hiszi, hogy ellenfele egyszerű kategóriákban értelmezhető, valószínűleg nem keresi tovább a finom kiigazításokat, amelyeket saját politikáján eszközölhetne, és nem próbál kreatívan reagálni ellenfele hasonló kiigazításaira.

Ha az amerikai vezetők jobban megértették volna, hogy Oroszország nem egy monolit, hanem képes a hasadásra, akkor például jobban ki tudták volna használni Jevgenyij Prigozsin, a Wagner félkatonai vállalat vezetőjének 2023-as lázadását, felerősítve az orosz eliten és a katonaságon belüli megosztottságot. Ha az Egyesült Államok és szövetségesei értenék, hogy miért alakultak ki ezek a szakadások, akkor az Egyesült Államok és szövetségesei ki tudták volna használni azokat, például kiemelve Prigozsin támadásait az orosz légierő ellen, vagy hangsúlyozva, hogy Putyin hogyan veszítette el az ellenőrzést a biztonsági szolgálatai felett.

Ehelyett, Putyin hatalmával elfoglalva, Washington nem vette észre a megosztottság jeleit, és zavarba jött a lázadás miatt. Washington talán nem veszi észre a hasonló sebezhetőségeket, amelyek a márciusi orosz elnökválasztás előtt mutatkoznak, és amelyről azt feltételezi, hogy csupán az önkényuralmi önkielégítés rituáléja lesz.

A legnagyobb problémát az jelenti, hogy az Oroszország és az Egyesült Államok által egymásról alkotott mítoszok kölcsönösen erősítik egymást. Minél fanatikusabbá válik Moszkva az amerikai hegemónia feltételezett aktusainak vitatásában, annál inkább hasonlít Oroszország az amerikai mítosz mániákus autokráciájára. És minél inkább úgy képzeli el Washington Oroszországot, mint az amerikai külpolitika állandó és gonosz „mását”, annál inkább militarizálódnak az Európához fűződő kapcsolatai – és annál valószínűbb, hogy Moszkva az Egyesült Államok céljait hegemónnak fogja értelmezni. Eddig az ukrajnai háború megtestesítette az előítéletek fokozatos megszilárdulásának ezt a ciklusát. Minden egyes hónap elteltével az országok azt látják, hogy mítoszaik közelebb kerülnek az objektív igazsághoz.

Sem az Egyesült Államok, sem Oroszország nem tudja könnyen eloszlatni a másik által vallott mítoszokat. Mindkét ország okkal táplálja mítoszait. Az orosz rezsim azt akarja, hogy az Egyesült Államok – és mindenki más – azt higgye, hogy nincs belpolitikája, és hogy a putyinizmus és Oroszország egy. Ha az Egyesült Államok az ukrajnai háborút elsősorban a területi integritásért vívott küzdelemként, nem pedig egy magányos zsarnok elleni jó-rossz harcként állítja be, az amerikaiak elveszíthetik az érdeklődésüket.

És még ha a vezetők akarnák is, nehéz lenne eloszlatni a mítoszokat. Minél aktívabban próbálná Washington nyilvános diplomáciával megváltoztatni az Egyesült Államokról alkotott orosz képet, az oroszok annál inkább úgy éreznék, hogy az Egyesült Államok manipulálja az országukat. Ahhoz pedig, hogy az Egyesült Államokon belüli képét megváltoztassa, az orosz kormánynak meg kellene válnia az autokráciától, és katonailag vissza kellene vonulnia Európából – ami soha nem volt nyerő recept Oroszország számára.

Ezek a mítoszok sokáig velünk lesznek. De Washingtonnak el kell ismernie őket mint mítoszokat. Ha az Egyesült Államok a saját belpolitikai vitáiban képes lenne megkérdőjelezni az orosz autokrácia zavartalan mítoszát és feltárni, hogy a belpolitika és a közvélemény hogyan konstruálja és építi fel az orosz külpolitikát, akkor talán felfedezhetne olyan eszközöket, amelyek megzavarhatják Oroszország háborús törekvéseit. Emellett felkészültebb lenne a Putyin utáni politikai átmenetre is. Oroszország politikailag hajlamos hirtelen változni; politikája nem marad örökre befagyasztva.

Miközben megpróbálják megjósolni az oroszok viselkedését, az amerikai vezetőknek is jót tenne, ha jobban tisztában lennének az Egyesült Államoknak azzal a mitikus státuszával a Kremlben, amely vadul ellentétes Washington önképével. Az oroszok úgy vélik, hogy az Egyesült Államok időtlen lényege a hatalomra való törekvés: ez magyarázza a Kreml döntését az ukrajnai invázióról, és ez magyarázza azt is, hogy Oroszország nem hajlandó befejezni pusztító ukrajnai háborúját. Bármennyire magukkal ragadóak is, a mítoszok félrevezetnek azáltal, hogy elhomályosítják a valóság komplex összetettségét és végének nyitottságát. A mítoszok az emberi természetről árulkodnak, és végtelen számú értelmezést tesznek lehetővé. De legbelül statikusak is – és a jó stratégia és az agilis diplomácia útjában állnak.

(Borítókép: Egy férfi igazgatja az orosz zászlót az Egyesült Államok és Oroszország kétoldalú találkozója előtt az ENSZ 68. közgyűlésén New Yorkban 2013. szeptember 24-én. Fotó: Andrew Burton / Getty Images)